A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-06 / 32. szám
Dallos István Fábry Zoltán és 1936. tavaszának kimagasló kulturális eseménye volt Fábry Zoltán szlovenszkói irodalmi előadó körútja, melynek során ellátogatott a magyarlakta városokba. A haladó magyar szellemiség mindenütt nagy érdeklődéssel várta a jónevű szlovenszkói esztétát. Fábry Zoltán a szlovenszkói zilált irodalmi helyzet s a döbbenetes európai kulturális állapot idejében egy szebb kulturális életbe vetett hit fáklyáját hordozta körül a szlovenszkói tájon, akkor, amikor a világban a könyvmáglyák rőt lángja csapott fel az írói gondolat tűzre hányt lapjairól és szállt a máglyák fekete füstje a még feketébb felhők felé. Találóan jegyezte meg az osztravai Magyar Nap egyik beszámolójában, hogy Fábry Zoltán“ a véres könyvet hordozta körül Szlovenszkón.“ Fábry Zoltán akkor a máglyaláng árnyékában beszélt az irodalom, a kultúra önvédelmi harcáról, ennek a harcnak szükségességéről a tisztult jövőbe vetett hit fanatikus meggyőződésével, meggyőzni akarással, írókról beszélt, akiket gúzsba kötött a hatalom, a hontalanná tett Osietzkykról, Henrich Mannokról, Rennekröl, akiket írókká előléptetett ügyeskedő politikusuk váltottak fel, könyvekről, alkotásokról, melyeknek tűzhalál lett a sorsuk. Beszélt a bilincsbe vert emberi gondolatról, a kultúráiét modern ti'alomfiáról, a haladó szellemet, a szocialista kultúrát fenyegető veszélyről, szomorú statisztikákról, kultúrbarbarizmusról, az erőteljesen kibontakozó szovjet irodalmi és kulturális életről és arról a választásról, melyben két jelölt között kell választani: a kultúra és a barbárság között Többek között Pozsonyban, Érsekújváron, Léván, Rimaszombaton, Losoncon, Rozsnyón, Kassán szerepelt Fábry Zoltán, de Nyitrán kihagyta előadói kőrútjának állomásaiból. Rosszul tette, bármi volt elhatározásának oka. Talán nem bízott abban, hogy a patinás Nyitrán, a szlovák kisvárosban, — ahol a hivatalos statisztika szerint alig néhány százaléknyi a magyarság, — sikerre számíthat egy haladó író előadása? Nyilván nem volt tudomása arról, hogy ebben a zoboraljai kisvárosban már magyar irodalmi matinét is rendeztek 1935. februárjában, melyen Darkó István, Farkas István és Sziklay Ferenc szerepeltek tisztán irodalmi műsorral. Noha nem esti szinielőadásról volt szó, hanem vasárnap délelőtti matinéról, a nyitrai közönség az utólsó helyig megtöltötte a Tátra mozgó négyszáz személyes nézőterét és lelkesen megtapsolta a magyar írók előadását. Nyílván arról sem volt tudomása Fábrynak, hogy a nagy közönségsiker nyomán rendszeresítettek Nyitrán az irodalmi és művészeti esteket, sikerrel szerepelt itt Mécs László, Gasparek Tibor, Kálix Jenő, a pozsonyi Brogyányi Kálmán és mások. Nyitra magyar közönsége hitet tett az irodalom és a művészet mellett Ha Fábry Zoltán el|őtt volna Nyitrára, mint előadó, a „Híd" mögé felsorakozott írók olyan irodalmi estet szerveztek volna, melynek közönségsikere messze felülmúlja, túlszárnyalja minden más magyarlakta vidéki városban elért sikerét. A sors azonban nem kegyelmezett Fábry Zoltánnak. Mégis elkerült Nyitrára, ha nem is mint előadó ... Fábry Zoltán nyitrai látogatásáról így számol be a „Nyitrai Lapok" 1936 április 11-iki számában Mártonvölgyi László: .......egy délelőtt rám kiáltott valaki a tavaszi verőfényben úszó nyitrai korzón__ a nyitrai „Híd“ — Fábry Zoltán, — lepődtem meg — hát hogy kerül ide Nyitrára? — Lévai előadásom után formálisan „elrabolt“ egy nyitrai jóbarátom. Autóba ültetett, el sem búcsúzhattam a lévaiaktól s máris figyelgettem Nyitrát. Először vagyok életemben Nyitrán, de örülök, mert egy félóra múlva találkozom Bolya Lajossal, akit még nem ismerek személyesen, de akinek verseit nagyon sokra becsülöm. Ez maga megéri a nyitrai utat. — Egyedül? — Ha idegen városban járok először, mindig egyedül bolyongok. Így tudom csak zavartalanul magamba szívni az impressziókat. Most jövök a várból, de szép ott fenn így kora tavasszal! — Lám, mégse kellett volna Nyitrát az előadói kőrútból kihagyni. Nem olyan vaskalapos város ez, mint szeretné elkönyvelni a maradi közvélemény. Rég felszakították már a konzervatív áporodottság burkát, amely valaha ezt a várost megfeküdte. Fábry Zoltán nevetett. — Majd elkerülök még Nyitrára: segíteni egy kicsit maguknak . .." Fábry Zoltán azóta se járt Nyitrán. Pedig szeretettel várták őt a „Híd", a kis város kultúrmunkásai, tollforgatói, a kisebbségi magyar irodalmi törekvések harcos vidéki közkatonái, hogy — mint mondotta — „egy kicsit segítsen“ nekik ... '0 nem jött el, de egy esztendővel később levelet hozott a posta Stőszról, Fábry Zoltántól a „stószi remetétől“ a nyitrai „Hídnak". így szólt a levél: Stos, 16. XI. 1937. Bizonyára csodálkozik, hogy hosszú elhallgatás után most mégis bekopogok. Hogy annak idején félreálltam az antológiától, noha már be is ígértem egy kéziratot — Morvay Gyula költészete címmel, ami most jelent meg könyvemben — ne firtassuk. Ez nem az Önök antológiája ellen szólt, de minden ellen, ami szlovenszkói. Akkor egy teljes elkülönülési pszichózisban éltem, okkal oktalanul, az nem tartozik ide, de bizonyára okkal, mert a helyzet azóta az én irányomban mindenképpen rosszabbudott. Kizárt ordas vagyok, akinek már nem is szabad együtt vonítani a többiekkel. Most arról van szó, hogy egyrészt a KORUNK reklamálja, hogy miért nem írok egy átfogó méltatást a maguk immár négy kötetne felduzzadt antológiájáról, másrészt magamnak is szüksége van rá, mert a jövő évi huszadik fordulóra egy kis könyvvel akarok kijönni, mely a szlovenszkói magyar szellemiség arcát próbálja felvázolni mások okulására. Ezt az Önök könyveinek ismerete nélkül nem tehetem. Amennyiben tehát ez lehetséges, kérem segítsen, hogy ezeket megismerjem. Nem tudom, olvasta-e már új könyvemet? A nyomda szűkkeblűsége folytán nincs tiszteletpéldányom, de ha sikerül egyet szereznem, majd küldök belőle. De ha véletlenül már szerzett, akkor írja meg. Annyira szegény vagyok, hogy ilyen módon kell „racionalizálnom“ a tiszteletpéldányokat. Ne haragudjon érte és válaszoljon! Szeretettel Fábry Zoltán. Eddig a levél. Örömmel vette a nyitrai „Híd" Fábry Zoltán levelét és postafordultával válaszolt, megküldve az antológia megjelent négy kötetét... Könyvespolc Széchenyi Zsigmond: Nahar India — az ellentétek, a szörnyű nyomor és mérhetetlen gazdagság, az utcai koldusok és maharadzsák, városban élő szent tehenek és emberevő tigrisek Indiája, a Táj Mahal, márványpaloták és dzsungelek Indiája — ide visz el legkiválóbb vadászírónk útinaplója, a Nahar. Az a gyanakvó aggodalom, mellyel a vadász útnak indul, hogy az afrikai magányos táborok vadonbéli éjszakái után meglátogassa a különös, alig kiismerhető Indiát, eleinte mintha igazolódna: a tigrisek a maharadzsák erdeiben vannak, s ők vendégeiket nem engedik vadász módra, majdnem egyenlő esélyekkel szembeszállni a nagy macskákkal, hanem sokszorosan biztosítva életüket, magaslesekhez, megrendezett hajtásokkal terelik feléjük a vadat: de azután egy magányos dzsungelbeli táborban felhangzik a nagy úr, Nahar éjszakai bődülése, s a vadász mégis megtalálja azt, amiért érdemes volt Indiába jönnie: a vadászélményt és a vadászhangulatot. És nemcsak a tigrist találja meg, hanem az indiai dzsungel többi vadját, a párducot, a gaurt, chitalt. S két vadászat közt meglesi India életének egy-egy pompázó vagy szomorú pillanatát, hátrahátratekint a történelembe, hogy megértse és megértesse ezt a könnyeden, éles vonásokkal rajzolt izgalmas és bonyolult jelent. Duba Gyula: Baj van a humorral (Válogatás) Duba Gyulának, a csehszlovákiai magyar széppróza jeles reprezentánsának — nem ke vésbé sikeres novelláskötetei mellett — eddig három kötet humorisztikus írása, illetve szatírája látott napvilágot: „A nevető ember“ (1959), „Szemez a feleségem“ (1961) és a legutóbbi, 1965-ben megjelent „Na, ki vagyok?“ című gyűjtemény. Bizonyára kellemes meglepetéssel szolgálunk olvasóinknak, ha most a három kötet írásainak legjavát egy kötetbe gyűjtve és az újabb, eddig még könyvalakban (sőt jórészt egyáltalán) nem publikált Duba-szatírákkal és humoros karcolatokkal kiegészítve asztalukra teszsziik. L n\ m A HÜHQRRÁi Fekete Gyula asszony a rossz nő Fekete Gyula: A hű asszony meg a rósz nő Manapság gyakran esik szó morális kérdésekről, vajúdó korban élünk. De az „erkölcsi válság“ csak a felszín, a tünet ebben a kevés szálra fogott történetben is. A Fürj utcai ház, melynek tornyán húsz év óta nem mutatja a szél járását a pléhzászlócska-, a jó szemű olvasó elől nem takarja el a háttérben mozduló társadalmat. Sem az emberi lélek tektonikus erőit, melyek a morális gondokat fölszínre dobták, és — kitől így, kitől másképpen — áldozatot követelnek a jövőért. Ha valamennyire is sikerült ez a vállalkozás, sok olvasót magamra haragítok. És ha úgy sikerült, ahogyan szerettem volna, — a haragosok java része előbb-utóbb megbékül. 14
