A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-06 / 32. szám
Móricz Zsiemond: A _ • _ ______ —^Asszonyt sors Fiatal asszony ült szemben velem a vonaton s a mellette ülő idős asszonyságnak a következő történetet mesélte el teljes hangossággal s mindenki által hallható nyíltsággal: — Szegény asszony, jó barátnők vagyunk, de azelőtt nagyon rossz •helyzetben voltak, van nekik az a nagy házuk, óriási értéket képvisel, de semmi jövedelmet nem hoz, mert egyedül laknak benne. Cselédet nem tudott tartani s az egész ház borzasztó rendetlen lett, s most, hogy a harmadik gyereket várja, gondolta magában, felveszek egy lányt vagy asszonyt, kitakaríttatom vele az egész házat, mert aztán ki tudja, ml lesz, esetleg ágyban kell maradni s jönnek a vizitek, mindenesetre nem akarta kitenni magát szegény az emberek szemének, mert hiszen ugye a mai viszonyok közt nem igen fogad vendéget az ember, de ilyenkor mégis meglátogatja mindenki az embert. Hát fölvette a Marát, ezt a vén szerb lányt, ezt a disznót. Hát kérem szépen, első nap minden nagyszerűen ment, mert tud beszélni, dacára annak, hogy kicsit hülye; így nagyságos asszony, úgy nagyságos asszony.. Je aztán, mikor Kezdődik a dolog, nem akar. Hisz ismerjük már őket. Minden az asszonyra marad. Az csak jártatja a száját s kihúzza magát mindenből, arra van esze. Szegény asszony pedig, ha azt akarta, hogy rend legyen, nekilátott maga, Mara pedig folyton csak beszélt, hogy: kérem, nagyságos asszony, ezt így kell csinálni, azt úgy kell csinálni, szolgáltam a tanácsoséknál, ott igy volt, meg úgy volt, hiszen végigszolgálta már az egész várost; szegény asszonyt a guta ütötte s kezdett rászólni, hogy ne beszéljen annyit, hanem fogja a seprőt és dolgozzon. Az meg csak morgott és minden percben talált ürügyet, hogy elszökjön, ahogy már ezek szokták. Elkezdték takarítani a pincét, így mentek fölfelé, végigmentek az összes szobákon, az egész lakáson, akkor a padlást: két hétig minta oolond. A Mara pedig csak jártatta a száját, hogy ő mindent tud s neki milyen ruhái vannak. S rengeteg blúza s esténként felöltözött cifrán s ment a kútra, mert nálunk úgy kell a kútra menni s ott szokása szerint minden férfival kikötött s mindenkinek elbeszélte, hogy mi van abban a házban, ahol ő szolgál, hogy olyan piszkot még nem látott s az asszony úgy jár mint egy cigányasszony, hogy ő direkt félti a blúzát és mindenét az asszonytól. Jersze mindenki nevetett rajta, de tény, hogy ma csak a cselédeknek jó, mert nekik nem kell a világon semmire sem költeni, amit keresnek, mind ruhára adhatják s meg van szorulva minden úriasszony, megvannak a nagy bérek s munka semmi. Nagyon furcsa dolgok ezek. Ha az embernek van két-három gyereke pláne: tessék most cseléd nélkül rendben tartani az egész házatl... Az én kislányom most Jött haza Hollandiából és a többi gyerek is, aki hazajött, sőt beszéltem egy kísérőnővel, azok mondják, hogy ott az asszonyoknak egészen rttn életük van, mert ott nincs az az őrült nagy koszt, ami nálunk van. Ott folyton csak tejet, kakaót, sajtot esznek. Ott nem ismerik a három tál ételt. Megfőzik a rizst vízben, leöntik vajjal s levest nem esznek, kenyeret nem esznek, csak a zahabrótot, azt a fekete zabkenyeret, ami olyan mint nálunk a Graham-kenyér. A húst nem készítik el, hanem megsütik a combot egy darabban s napokig ugyanarra járnak, vékony szeleteket szelnek belőle, s amellett mindenki teljesen egészséges és kövér, a férfiak általában százkilósak és a nők is. De lehetnek is, ugye, mert nem kell annyit dolgozni: minket megöl ez a folytonos főzés: egy magyar úriasszony a konyha rabszolgája. Borzasztó ez, hogy egész életünk arra megy el, hogy gyerünk a piacra bevásárolni, aztán fát készíteni, tüzet rakni, főzni, mosogatni, estére újra készíteni, reggelre már hajnalban tüzet rakni, a malacnak főzni, moslékot készíteni, a tyúkokat etetni, a kacsát tömni, ez különösen borzasztó, mert a kacsa olyan nagyétű, hogy külön asszonyt kell tartani tizenkét kacséhoz. Most ez az én szegény barátnőm két kis gyerek és a férje mellett ezt csinálja s most ilyen állapotban nekilátni még egy ilyen őrült nagytakarításnak és ráadásul ki van zárva, hogy rendes cselédet kapjon valaki, olyat, aki még dolgozik is, legfeljebb ilyen lomha dögöket, mint ez a Mara. Hiszen nem is arra kell a cseléd nekünk, igazat megvallva, hogy dolgozzon, hanem hogy az ember egyedül röstelll, nem is meri magára vállalni az Ilyen nagy munkát, de ha ott van egy cseléd, hát infeább nekilát. Szóval, csak annyit akarok mondani, hogy annak a dögnek dehogyis járt valaha életében a munkán az esze, hanem a legényeken. Kimenni a kútra este vízért, az igen. Ott aztán ki tudja, mit csinál, valami férfi elúnta az arcátlanságát s egy este jól elverte husánggal, úgyhogy négykézláb csúszott haza. És most, hogy a takarítással készen van, szegény asszony s elzavarta a Marát, hát képzelje édes néni, mit csinál az a dög: házról házra jár és kínálkozik, persze cselédnek, és mindenütt elmondja, hogy itt hogy kihasználták, kitakaríttatták vele az egész házat, pincét, padlást, udvart, ólakat s az egész lakást, hogy olyan piszok volt, amilyet életében nem látott s a végén el akarták lopni a blúzát, s mikor ő visszavette, hát úgy elverték, hogy — levetkezik, hogy megmutassa s megszámoltassa a tizenkét korbácsütést. Hát nem mulatságos? iif — ———■ Ml tn&JL a Olvasom az újságban, hogy a modem technikai civilizáció legújabb vívmányai az egyszeri használatra gyártott, olcsó közszükségleti cikkek. Annyira olcsóak, hogy használat után nyugodt szívvel eldobhatók, s amellett kényelmesek és higiénikusak. Megkönnyítik az életet. A mindenek felett való célszerűség jegyében születtek. Az ötlet nem új és eredeti, s talán néhány évtizeddel ezelőtt, a papírszalvéta feltalálásával született. Az Újság tanúsága szerint ezt a régi ötletet most világszerte hatalmas méretekben kezdték fejleszteni. A szalvéták nyomán papírabroszok születtek, melyeket, leöntve bablevessel, vagy paradicsomszósszal, lelkiismeretfurdalás nélkül dobhat korunk embere a szemeteskosárba. Aztán következett a papír fehérnemű — férfi és női egyaránt —, ízléses ingek és kombinék, merész szabású alsónadrágok és ingerlő női hálóingek, műanyag fürdőruhák és kalapok, melyeket nem érdemes kimosni, ha levetette az ember. Közben bagatell áron megvásárolható edények tűntek fel a láthatáron, tányérok, fazekak, fürdőkádak és tejesüvegek, sőt ágynemű, szőnyegek, és bútorok, s mindez műanyagból vagy papírból, melyeket egy-egy nagytakarítás alkalmával nyugodt lélekkel a szemetesek gondjaira bízhatott gyakorlati érzékű gazdájuk. A fejlődés — amely előtt szinte korlátlan lehetőségek állnak — e téren ma a paplrruháknál tart. A felett nyugati országokban hihetetlenül olcsón vásárolhatunk ragyogó báliruhát, melyet az átsárolhatunk ragyogó báliruhát, melyet az átmulatott éjszaka után eldobnak a hölgyek, vagy a kedvesüknél hagynak emlékül, mint a szenvedélyes találkozás esendő tanúját. S ugyanígy eldobják az utcai ruhájukat, a társasági ruhájukat, a blúzukat, a szoknyájukat, minden ruhadarabjukat gond nélkül eldobhatják egyszeri viselés után, mert mindez papír, s az ára oly csekély, hogy beszélni sem érdemes róla. Egyszóval soha még olyan könnyen nem vetették ózemétteí ? le ruhájukat és dobták el a nők, mint manapság a fejlett civilizációjú országokban. Állítólag különösen divatosak az újságpapírból készült utcai ruhák és estélyi belépők, melyek szabása lehetővé teszi, hogy a divathölgyek, világpolitikai jelentőségű események mellett filmsztárok és társadalmi személyiségek portréját viseljék legnőiesebb testrészeiken. A fejlődés ezen új ága nálunk sem ismeretlen. Az Ígéretes jövőjű tendenciára még a műanyagpoharak és plexi tejesüveg megjelenése előtt figyeltem fel, abból az alkalomból, hogy egy vadonatúj fekete félcipőmnek az első napon levált a talpa, csak akkor még nem tudtam, hogy a kérdéses lábbelit egyszeri használatra gyártották. Az újságban nem olvastam még az új elvről, így nem akartam belenyugodni a dologba. Makacsul cipészhez vittem s bár ö megmondta, hogy ebből már soha nem lesz cipő, balga ötletemhez ragagszkodtam; így a cipőt csak a huszonöt koronás javítás után dobtam el. Tehát nem az első, de a második használat után. Később sok ilyen egyszeri használatra gyártott ipari áruval találkoztam; töltőtollakkal és mákőrlőkkel, zsilettpengékkel és fogkefével, melyeket használni sem kellett, úgy is eldobhatta az ember, sőt, nadrágtartóval, villanyborotvával és kukta fazékkal. Olvastam esetről, amikor bizonyos illeték ellenében diplomákat gyártottak egyszeri használatra, amíg az illető elhelyezkedett, utána eldobhatta. Mondom, mindezt régebben észrevettem, de azt csak most tudatosítottam, hogy a jelenség a modern technikai civilizáció legújabb fejlődési tendenciája. Így már egészen más a helyzet, polgártársak. Sokkal komolyabb annál, hogysem egyszerű alsónemű ügy lehetne. Nem lehet vele felelőtlenül tréfálkozni. Legalább olyan komolyan kell róla beszélni, ahogy az ember a rákról, vagy a futbaleredményekről beszél. A fejlődés olyan mint a gőzhenger, vaskövet kezetes törvények szerint halad előre és nem lehet megállítani. A kombinék, zsilettek, műanyagtálak, diplomák után következhet például egy egyszeri használatra gyártott autó, melyen gazdája elrobog a nagynénjéhez látogatóba, aztán ott hagyja a kocsit az árokparton, még a szeméttelepre sem viszi el. S nem kell hozzá nagy fantázia, hogy olcsó, egy éjszakára épített házakat képzeljünk el, melyekben az ember kialussza magát, és másnap, hogy ne kelljen bajlódnia velük, maguktól összedőlnek. Az már csak természetes, hogy az alkalmi használatra épített, olcsó városok sem utópisztikus ábránndképek többé, néhány év e terén soha előre nem látott lehetőségeket hozhat. S valljuk be őszintén — egy olcsó anyagból készült, könnyen pótolható földgolyóbis víziója sem gyermekes képzelődés melyet használat után a szemétkosárba pottyant a gyakorlati érzékű emberiség. Egyetlen dologra azonban — úgy vélem — senki nem gondol, s ez pedig a következő: mi lesz a szeméttel, polgártársak? A szeméttel kétségtelenül már ma is bajok vannak. Ott találjuk az utcákon, a tereken, kupacokban tornyosul a kapuk alatt, zizegve sodorja a szél a Dunaparton, és a narancssárga ruhás utcasöprők napról napra ádáz küzdelmet vívnak vele. A zakatoló szemeteskocsik túlteljesítik tervüket, a fehér szemetesvödrök minden reggel csörömpölve perdülnek ki az utcára, s a szemétégető üzemek kéménye éjjelnappal füstölög. De mi lesz itt akkor, ha ebéd után eldobjuk a kést, a tányért és a kanalat, utána a széket és az asztalt dobjuk ki az ablakon, majd a délutáni pihenés után a heveröt, a pokrócot és a pizsamánkat küldjük le a gyorsliften a szemétgyűjtő raktárba? Ki takarítja majd el ezt a töménytelen menynyiségű szemetet. Hány szemetes autóra és utcasöprőre lesz szüksége a technikailag magasan fejlett társadalomnak. Mielőtt véglegesen rálépünk a használat után eldobható cikkek gyártására, ezen kellene gondolkodni, polgárt ár snk DUBA GYULA
