A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-07-30 / 31. szám

kertbe, elszórakozik, elhorozgat a szomszédokkal, rokonokkal. A városiak meg azt sem tudják, ki a szomszédjuk, bezárkóznak a négy fal közé. Hát élet ez?

A vonatablaknál állva hallgattam e beszélgetést. Ogy tettem, mintha nem érdekelne, mégis odafigyeltem. Mert kit ne foglalkoztatna ma a lakáskérdés? Ez az emberiség legégetőbb problémája. Évezredekkel ezelőtt, amikor az ember a barlangot civilizáltabb életkörülményekkel cserélte fel, mór az volt a legnagyobb gondja, hogyan készítsen magának elfogadható hajlókot, amely megvédi a vadállatoktól, a természet szeszélyeitől. Azóta már megtanultuk, hogyan lehet földbe vájt, vagy vízre épített odú helyett magasba törő fényes palotát építeni. Tíz és százmilliók költöztek emeletes bérházakba, több szobás lakásokba. A lakáskérdés megoldása mégis az emberiség legnagyobb problémája maradt. A kontrasztok elképesztőnk. Feltaláltuk az űrhajót, de még mindig sok millió ember él nádból, sásból összeeszkabált viskókban.

A lakás ma már többet jelent, mint régen. Nemcsak azt a helyet, ahol nyugovóra hajtjuk fejünket, mivel a lakásban jön össze munka után a család, itt készíti el az ebédet, vacsorát, szórakozhat és megpihenhet itt. A lakás ma már az otthont jelenti. Nem mindegy tehát, hogy milyen a környezet, amelyben lakik, közel van-e a munkahelyhez, nincs-e túl messze a kulturális és egészségügyi intézményektől. Nem elhanyagolható szempont a gyors közlekedés, a csönd és nyugalom sem. Es mondjuk meg őszintén, meg lehet-e ma mindezt egy helyben találni? Nem! Ideális lakásról tehát nem beszélhetünk, de nem egészen adhatunk igazat Pista bácsi elképzeléseinek sem. Habár a falu kiskertjével, zöldségével, gyümölcsével és friss levegőjével kész szanatóriumot Is jelent, mégis hiányzik belőle valami. Kérdezzük csak meg Pista bácsi feleségét, hol akar lakni, falun vagy városon? Bizonyára azt feleli: Nem bánom én akárhol, csak ne kelljen a férjemnek hajnalban kelni, hogy hétre a munkába érjen, legyen egy üzlet a közelben,

Prága családi ház építésének távlati terve

A finn építészet újdonsága. Helsinki külvárosában épült egyemeletes házak.

A szovjet építészet büszkesége: a moszkvai Rasszija szálló

s ne kelljen minden csekélységért a falu végére gyalogolni, egy szvetterért meg a legközelebbi vörösbe utazni, s elveszteni ezzel egy egész napot. Olyan helyen szeretnék élni, ahol orvos van a közelben, s nem kell vödörrel cipelni a szenet és vizet a lakásba. Persze azt is szívesen venném, ha beton járdán sétálhatnék és férjemmel néha moziba mehetnénk.

Mindezt csak a városon találja meg az ember, ezért van az, hogy az amberek nagyobb része városi élet után vágyik. Egy országos véleménykutatás megállapította, hogy a falusi emberek egyharmada nagyvárosban szeretne élni, huszonöt százaléka csendes kisvárosban és csak tizenöt százalék falun. Az iskolát végzett emberek közül az elemit végzettek ötvennyolc százaléka, a középiskolát végzettek nagyvennyolc százaléka, a főiskolát végzettek negyvenhat szőzaléka vágyódik a nagyváros után. Különösen a nők szeretnének városba lakni, az előbb említett okok miatt.

A mérleg a város felé billen. Csakhogy a város távolról sem elégít ki minden embert. Mert a* családban ott van a nagymama is, aki csakhamar észreveszi, hogy fojtja a beszennyezett városi levegő, nem ülhet ki a parkba, mert megsUketül a zajtól, sétálni sem mehet, mert annyi a jármű, hogy nem tudja melyikbe botlik bele, s mégcsak bevásárolni sem mehet, mert a szive nem bírja a lépcsőjárást.

Vannak azonban olyan harraónikus csalódok is, amelyekben östzsze tudják hangolni az életproblémákat, egyik a másik javára lemond „önző“ egyéni igényeiről. Megegyeznek a vágyaikban, elképzeléseikben. Abban is, hogy hol lakjanak, városban-e vagy falun.

Oe a lakáshoz pénz is kell. S hála lakáshivatalainknak, melyekből már lassan több lesz, mint a bérházból — negyven, ötven sőt százezer koronára is szükség van. Istenem, hol vegyen a szegény ember ennyi pénzt egyszerre. De lakás kell, mert gyerekek vannak, a lány lassan férjhez megy, nem lehetnek ennyien egy rakáson. Hol vegyenek lakást? — töprengenek. Ahol nincs, ott az isten sem segít. Az államhoz fordulnak, a jóbaráthoz, az segít a szegény emberen, lakást ad ingyen. Akinek sikerül a nemzeti bizottságon protekciót szerezni, az csakhamar megkapja a lakáskiutalást. Akinek nem kedvez a szerencse, az várhat évekig.

A szorgalmasabb ember spórolni kezd, gondolván, hogy a szövetkezeti lakással könnyebben megy. Be-benéz a lakáshivatalba, leteszi a pénzt az asztalra és várja, hogy kezébe adják a lakáskulcsot. Es amikor az ügyintéző beírja nevét a nagykönyvbe és tudatja vele, hogy tiz év múlva talán sorra kerül (Bratislavában újabban tizenöt év múlva) elszomorodva ballag hazafelé a sok pénzzel a zsebében.

Aztán várnak mindketten, pénz nélküli és pénzes ember csupán azért, mert mindketten városban szeretnének lakni. Egyik azért, mert fedél kell a feje fölé és mivel nem örökölt „vagyont“, gondolja, hogy a városban könnyebben beköltözhet egy bérházba. A másik csupán luxusból vár, mert a kétszobás lakás, amelyben lakik, nem elég modern, nagyobbra vágyik. Es ha már vesz, miért ne vegyen városon.

Néha-néha elsétálnak a helyre, ahol a lakásuk fog épülni, elviszik az unokákat, gyerekeket, tervezgetnek. Csak az nem jut ilyenkor az eszükbe, hogy a lakáshoz cement, tégla, vas, deszka, víz és még mi minden szükséges. S .mindebből temérdek sok kell, hogy az egész országban megszűnjék a lakáshiány.

Lám, ez a kérdés, hogy hogyan lakjunk, milyen sokakat foglalkoztat. Nem csak az utazó embert és hivatalokat, hanem a tudósokat is, akik a prágai építészeti világkongresszus alkalmából felhívást intéztek a nemzetekhez, kormányokhoz, hogy kivételes figyelmet szenteljenek a lakásépítésnek, a környezet tisztasögának, a levegő és víz higiéniájának, amelytől nagyban függ a civilizált ember munkája és egészsége.

—mg—