A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-30 / 31. szám
Azután Illatos, friss füvecskére, zsenge rügyekre szottyant kedve. Az Igazi ínyenc élvezetével harapott a fűből, lenyelt pár rügyet, majd mellső lábaival elkaparta a harasztot és lefeküdt. S amikor messze a Duna vizén megszólalt a hajókürt, felemelte gyönyörű agancsos fejét és újra a fülét hegyezte. Ismeri ugyan ezt a hangot, de mindig figyelmesen hallgatja, mert újra és újra eszébe juttatja a vizet, a szélesem hömpölygő, mély, iszonyatos vizet... Szinte látja újra maga előtt, amint néhány évvel ezelőtt őt is megrémítette. Látta hogyan Csavarta ki a fákat, szaggatta a partot, törte át a töltést és elvitt, magával ragadott mindent, ami az útját állta. Sok napon keresztül éhezett akkor, egy kis szigetről rémülten figyelte a vadul zuhogó áradatot. Nézte amint a hozzá hasonló őzbakok és őzek harcoltak az életükért. Némelyiknek csak a feje látszott ki a szennyes áradatból. Némelyik feladta a kilátástalan küzdelmet és ezeket magával sodorta a telhetetlen víz. Aratott a halál. Már ő akkor erős volt és érezte, hogy nagyon is szemmel tartják az emberek. Bármerre is ment, főként a meleg nyári napokon és estéken, hol itt hol ott bukkantak fel váratlanul az emberi alakok, a szél az orrához hozta a szagukat és nemegyszer annak a szörnyű valaminek a hangját is, ami kegyetlenül meggyilkolt minden élőt... Szörnyű fegyvert hord magával az ember, félni kell tőle. Nagyon jól tudta, hogy nincs egyedül — látta maga körül a vetélytársait, de nem nagyon törődött velük. Nyáron bebizonyította, hogy erősebb bármelyiknél. Hatalmas fegyvere van — Ilyen szép és erős agancsa egyik partnerének sem volt. A téli hónapokban az etetőknél féltek is tőle, tiszteletteljesen félreálltak az útjáből, hagyták hogy teleegye magát szénával és megnyalogassa a sót. Nagyon jól emlékezett még mindegyik a harciasságára, amikor a szerelem űzte őt a suták nyomában. Néha heverészett velük a hóban is. Csak tavasszal hagyta el a sutákat és Ilyenkor minden idejét gyönyörű agancsainak szentelte. Nem egy égerfa fiatal törzse magán viselte agáncsának a nyomát, amint szépen, óvatosan letisztogatta, lehántotta róla a bársonypuha bőrt. S amikor azután eljött a június, már Aranyos környékén sehol nem láthattak hozzá hasonló szép agancsos vitézt. Egyedüli ura és parancsolója volt a sok sutának, meg a leggyakrabbl szerelmese is. Erős volt, szépen fejlett, arányos testalakú és az aranyérem biztos várományosa. Már tavaly is nagyon sokan szerették volna elejteni. Nagyon sokan sóvárogtak „aranyos“ agancsára. Az itteni vadászok, de a külföldiek is izgatottan suttogták: Ez az arany baki Ki szerzi meg az agancsát?... Kire mosolyog rá Diana, a vadászat istenasszonya?... Most...? Vagy jövőre?... Ugyan melyikünknek sikerül? És az arany bak, mintha csak nagyon is tisztában lett volna saját értékével, nagyon ritkán mutatkozott, Messzire elkerülte az embereket. Nem bízott bennük. Csak saját magában bízott, a hallásában, látásában és jó szimatjában. Óvatos volt és éber, mert tudta, hogy az ellenfelei állandóan a nyomában settenkednek, mint a szellemek. S mindezeken kívül az itteni őzek koronázatlan királya is volt, vezér, őr, és fajfenntartó erő. Mindig Idejében figyelmeztette erős hangjával a társait, ha veszély fenyegette őket: suták, gidák, meneküljetek!... Ellenség közeledlkl És újra eljött a tavasz. Erős, sűrűn gyöngyözött, pompás agancscsal várt erre az évszakra. Olyan agancsa volt, mintha csak a vadászok megkísérlésére növesztette volna. Sokat kellett ennie... Sóra és ásványokra volt szüksége, hogy az agancsa minél erősebb és szebb lehessen. Egyre járt, keresett, válogatott a határban... S ott van választék bőven — here, téli takarmány meg az őszi vetés és valamilyen fehér színű dombocskák, amiknek kellemesen sós Izük van, kissé kesernyés, szokatlan arómájuk. Az őszi vetésen is sok fehér por volt. Csak ne lenne olyan útálatos szaga, de a zöld levelek édesek és mérsékelik kissé a rossz Ízt. i£s most gyorsan vizet, gyorsan inni kell. De nem, még egy kicsit eszik előbb a fehérre porozott zsenge levelekből: só, minél több só kell és víz, mert tűrhetetlenül égeti valami... Talán túlságosan sokat legelt volna? Hiszen még nem is volt rá ideje és nagyon jól tudja, hogy ennyi idő alatt nem lakhatott jól... De inni, inni kell vizet, sok vizet, nagyon hideg vizet... Az sem fontos, hogy tiszta legyen, csak n© legyen ilyen útálatos szaga... Víz kell, inni kelll D© mi van vele?... Hogy elgyengültek a lábai, és az erdő is mintha távolodna, elszökne előle... lA fák összefolynak a földdel és igen, emelkedik, mozog, billeg a föld... Mintha lánggal, haragos lánggal égne minden... Nem szabad megállni, el kell jutnia a vízhez, a szokott csapáson ... Ott állnak a suták és csodálkozva nézik tántorgó királyukat, lovagjukat... És ő is látja őket, mindegyiknek három feje is van, egyetlen szörnnyé változnak át, magasan a fák fölött lebegnek, sötétedik már, ilyen korán? ... Hiszen nemrégen kelt fel a nap?!... Minden összefolyik a szeme ©lőtt, már semmit sem lát, pedig még nappal van. Vagy már éjszaka lenne?... Valahol leroskad, minden zúg körülötte, valaki üldözi, egész kutyafalka liheg a nyomában, látja tátott pofájukat, hallja gyors líhegésüket, haragos szűkölésüket, ugatásukat... Mindegyik csak őt akarja utolérni, csak őt egyedül... Fekve marad az erdőszélen, a szeme üvegessé válik, büszke agancsa sem mozdul többé... Az arany bak nem kapja meg ebben az évben az arany érmet... O maga sem tudta, hogy az idei tavasz lesz az utolsó tavasza ... Pedig nem a tavasz fosztotta meg idő előtt az arany éremtől, hanem az ember, akitől rettegett, mióta először meglátta a napvilágot... Meggyilkolta őt az ember, amikor túlságosan sok műtrágyát szórt szét a földeken ... Ezért kellett elpusztulnia az arany baknak ... LADISLAV KUCHTA — Foto: JINDRO VLACH
