A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-22 / 4. szám
Végre ma elvettem. Szörnyű érzés volt. Folyton azt vártam, hogy belép az igazgató, és megparancsolja, hogy vetkőzzek le. Mint akkor, amikor elveszett egy nagy bankjegyköteg. Mindnyájunkat bezártak, azután ránk parancsoltak: „Vetkőzzenek le!“ És az az ember, az Igazgató, nem vette le rólam a szemét. „Esküszöm, hogy én nem vettem el a pénzt! De most nem vetkőzhetem le.“ Rám se hederítettek. A fene egye meg, ha az emberek tudnak olvasni a másik szemébőll Főképp akkor, ha könnybe lábad. Hiszen az én szememből mindent kiolvashattak: azon a napon nem vettem fel egyetlen váltás fehérneműmet. A vizet elzárták, és ott kellett hagynom a beszappanozott fehérneműt. Mit szólnak munkatársaim, ha meglátják, hogy régi öltönyöm alatt, amelyet már sok éve viselek, nincs semmi? Nem tisztelik többé ősz fejemet, szánakozva tekintenek rám. Nem akartam levetkőzni. Vagy tolvajnak tartanak, vagy megtudják, hogy nincs rajtam fehérnemű, mindenképpen megszégyenülök. Mégis inkább az előbbit választottam. De minden hiába. Körülvettek, és követelték, hogy adjam vissza a pénzt. „A pénz nála van — mondták. — Még nem rejthette el.“ Le akarták húzni rólam a ruhát. Megijedtem, hogy letépik rólam az öltönyömet, márpedig három órára egyik ismerősömhöz kellett mennem, akinek meghalt a lánya. És magam kezdtem levetni a zakót, a mellényt, a nadrágot... És ott álltam meztelenül. Ez az öltöny szinte hozzám nőtt, mindig szerény, de tiszteletre méltó megjelenést biztosított számomra. És amikor levetettem, minden mindegy volt. Bizonyára a halálra ítéltek mennek ilyen fásultan a kivégzésre. Levetettem öltönyömet, s egyszerre mintha minden szerénységem, rendszeretetem és önbecsülésem elillant volna. Minden mindegy volt már nekem. De soha nem felejtem el ezeket a perceket. Ezért jutott eszembe az igazgató, amikor elvettem a százpesós bankjegyet. Sokáig viaskodtam magammal, míg végül elszántam magam rá! Hat hónapon át töprengtem, hogyan szerezhetném meg másképp a pipát. A kirakatban feküdt, és minden nap, amikor elmentem előtte, megnéztem. Néha megálltam, mintha földbe gyökerezett volna a lábam, és sokáig, lenyűgözve bámultam... Valódi „Gunhill“. Mellette, az árcédula — száz pesó. Az üvegen is megcsapta az orromat az illata: az alma, az erdő illatát árasztotta. Esténként, amikor Matildét hallgattam, aki panaszkodott az életre (én már régóta nem panaszkodom, mert az élet kényszerhelyzetbe állítja az embert, és előbb-utóbb meg kell magát adnia), a pipáról álmodoztam. Elképzeltem azt a boldog pillanatot, amikor az enyém lesz. Szinte az ujjaim alatt éreztem a kemény fát, mélyen, hosszan szívom, élvezettel, selymes illatos füstfelhőbe burkolózom. Végül is megértettem, hogy az egyetlen boldogság, amit még kívánok az életemben, ez a pipa. Meg kell vennem! Takarékoskodni kezdtem, ahogy csak tudtam: félretettem a jutalmat, gyalog járok haza a bankból, hetenként csak kétszer vettem újságot, vasárnaponként nem sétáltam a kis unokahugommal, feleannyit dohányoztam. Egy hónap alatt összegyűlt négy pesó. Azután megbetegedett Matilde, és ez a pénz alig volt elég ahhoz, hogy kifizessem az orvosságot. A pipa csak nem hagyott nyugton, szinte mániámmá lett. Így van ez, ha minden nagy terv szertefoszlik; az embert valamilyen apró szenvedély keríti hatalmába, és néha az erősebbnek, állhatatosabbnak bizonyul minden' korábbi célkitűzésnél. Próbáltam meggyőzni magam, hogy vehetnék más pipát is, olcsóbbat, amely tulajdonképpen semmiben sem különbözne ettől. De semmi sem segített. Valamikor ifjúkoromban reménytelenül szerelmes voltam egy aszszonyba, és úgy próbáltam vigasztalódni, hogy másoknak udvaroltam. De hiába. Nos, így voltam a pipával is, nekem csak ez kellett, a kirakatból. Állandóan azon törtem a fejem, hogyan szerezhetném meg. S egyszer csak eszembe ötlött, hogy elveszem az egyik százpesós bankjegyet azok közül, amelyek mindennap keresztülmennek a kezemen. Meg tudom csinálni úgy, hogy a bankban azt higygyék, tévedésből többet adtam ki valakinek egy százassal. És azután E4mnt\eU> Va{<nd(e^, * fie$ó$ fa ih tfe g y panaszkodott a nehéz helyzetre, megemlítette, hogy a bankban szabály: csak jelzálogkölcsönöket szabad adni, Felipe öt pesőt kapott. És az öreg most előttem állt, és várt valamire ... Kínosan éreztem magamat, és már-már kihúztam zsebemből izzadt kezemet. Oda akartam adni neki a pénzt .. De a pipa! Hat hónapon át gyötrődtem, hat hónapon át rettenetesen küszködtem magammall És most egyszerre mindent elveszítsek? Nem, nem tehetem. Nem mertem Felipére pillantani. Elfordultam, hogy ne lássam könyörgőn kinyújtott kezét, szenvedő arcát, könynyeit. „Ha korábban szól, gyűjtöttünk volna." El akaTtam menni, el akartam menekülni Felipétől, a bánatától. Inkább visszateszem a bankót, inkább visszateszem ... De tudtam, hogy csak magam ámítom, tudtam, hogy megveszem a pipát, ha törik, ha1 szakad, megveszem. „Bocsásson meg, mennem kell, késő van. Majd holnap megaklt valamiképpen el kell hallgattatni. Munkatársam, aki a szomszédos ablakocskánál ült — csak drótháló választott el bennünket —, azzal szórakoztatott, hogy részletesen elmesélte, hogy operálták meg a feleségét. Tekintetemmel a távozó hivatalnokot követtem, minduntalan az órámra pillantottam. De végig kellett hallgatnom az egész történetet. Végül kimentem az utcára. De nyomban észrevettem, hogy bent felejtettem a kalapomat. Visszafordultam. És ekkor összeakadtam F-ellpével. Felipe portás a bankunkban. Nemcsak nálam, de a bank valamennyi alkalmazottjánál idősebb. Büszkén meséli mindenkinek, hogy már akkor ismerte Manuel urat, az igazgatót, amikor az még gyér mek volt. Felipe még akkor lépett a bankszolgálatába', amikor ez az épület még csak épülőben volt. Manuel úr apja mindennap, amikor a hivatalba érkezett, üdvözölrészletekben kell visszafizetnem. És ha megtalálják nálam? Néhány hétig ez a veszély tartott vissza, de annyira vágytam a pipára, hogy félelmem elpárolgott. Csak Matilde miatt bántott a lelkiismeret. Ha levonnák a fizetésemből, ő .érzi meg elsősorban, hiszen így sem sokat viszek haza. És ha Matilde megkérdi, hogy honnan van a pipa? Mit számit! Hogyan is érthetné meg, mit jelent nekem ez a csodálatos pipa! Eszébe se jut, hogy valódi, és száz pesóba kerül. Szorongva, bár, de mégis elvettem a bankjegyet. Úgy rémlett, ezer szempár figyel mindenfelől. Minden bátorságom az ujjaimban összpontosult — megragadtam a bankót, és villámgyorsan zsebre vágtam. Időnként megtapogattam a zsebemet, hogy meggyőződjek róla, megvan-e a pénz. Most már szentül hittem, hogy enyém lesz a pipa. Megkönnyebülten lélekeztem fel, és leküzdöttem minden gyengeségemet és kishitűségemet, amely azt sugallta, hogy tegyem vissza a pénzt. De szórakozott voltam, szívem vadul dobogott, lázongott, mint a jajgató csecsemő, te Felipét, és az öreg nagyon boldog volt. Amikor aztán Manuel úr az apja örökébe lépett, vége szakadt ezeknek a naponkénti üdvözléseknek. Pedig Felipének többet értek, mint a kenyér, a bor, a jutalom. Attól fogva az öreg megváltozott, mogorva lett, hallgatag. Ezért lepődtem meg annyira, hogy Felipét sírni látom. Valami a szívembe szúrt, rossz előérzetem támadt. Önkéntelenül a zsebembe süllyesztettem a kezemet, mintha a bankjegyemet védeném .. „Mi történt, dón Felipe?“ Nagy bánat érte, s kiöntötte nekem a szívét. Nem tudhatta, milyen kínokat okoz nekem. Meghalt a fia, s nincs miből eltemettetni. összeszedte minden bátorságát, bekopogott Manuel úr dolgozószobájába. Előleget kért tőle. Nem sokat, alig valamivel többet száz pesónál, hiszen másoknak néha szoktak adni... Egész délelőtt várta a választ. Makacsul várta. Szentül hitte, hogy a gazda nem hagyja magára a bajban. Hiszen csak egy százasról van szó. És ő feltétlenül visszafizeti. Feltétlenül! Manuel úr látjuk, mit tehetünk". Leverten hallatott, és nem sejthette, hogy attól fogva milyen nagy kő nyomja a szívemet. így van ez! Az ember úgy hiszi, hogy szíve már régen megkérgesedett, és hirtelen azt érzi, hogy fáj... Igen, de a pipa! Nemsokára a kezemben lesz, és jobb, ha teljesen elfelejtem Felipét. A kirakat elé siettem. Nem, ma nem, ma csak megnézem. Majd holnap, amikor végleg elfelejtettem Felipe szomorú esetét. A házukhoz értem. Szomszédom az ötös lakásból családostul kinn ült a járdán; mellettük kupacban hevert cókmókjuk. Rögtön tudtam, hogy kitették őket, kérdezni sem kellett. De nem hittem, hogy Matildét ilyen állapotban találom. Olyan volt, mint egy felbőszített nőstényoroszlán. Átkozta a kormányt, átkozta a gazdagokat, akik elveszik a szegények feje felöl a fedelet. Kijutott nekem is, meg a bankunknak is. Végül zokogni kezdett: „0, Donaciano! Azt sem bánnám, ha kirabolnád a bankot, csakhogy segítsünk ezeken a szerencsétleneken! Mihez kezdenek?
