A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-22 / 4. szám
Santiago munka nélkül vani És a gyetekek! Szegény gyerekek!“ Magad is tudod, nem segíthetek .. — feleltem. Nem segíthetek? Nyugtalanul megtapogattam a bankót. Elképzelem, milyen lehetett abban, a percben az arcom. Matilde bizonyára nagyon feldúlt volt, nem vett észre semmit. De erőt vettem magamon, igyekeztem elnyomni a lelkemben föltámadt szánalmat. Mi közöm nekem a mások balsorsához? Hasonló esetek nap mint nap történnek, ilyen az éjét. Hogyan is segíthetnék? Jó, odaadom neki a száz pesót. Eltelik egy kis idő, és megint kell száz. Hisz ez feneketlen kút! Egy hónap múlva ismét kiteszik őket. Nem, ez ostobaság! Nem engedtem, védtem a pipámat. Végtére is nem loptam ezt a pénzt. Kölcsön vettem, és visszafizetem, feltétlenül visszafizetem. Jogom van erre a pipára! Egész életemben dolgoztam, nem ártottam senkinek. „Bocsáss meg nekem, Donaciano, tudom, hogy semmit sem tehetünk. De olyan borzalmas látni mindezt! Ne haragudj, bocsáss meg!“ Még Matilde vigasztalt engem! Hallgattam, gyötört at bűntudat. De nem tudtam lemondani a pipáról. Éjszaka nem aludtam. Mennyi mindenen tud az ember gondolkozni egyetlen éjjel! Eszébe jut az egész élete, kora gyermekkorától a tegnapi napig. Bejár min* den utat, eloszlat minden kétséget, és álmodozhat mindenről, amiről csak akar! Az éjszaka hosszú, idő van elég. Nyugodtan elraktározhatja fejében az egész világot, minden benyomást, gondolatát, érzését — mindent, ami volt, ami nem volt, és aminek lenni kellett volna. Néha fáj a kezem. Mennyi sok szépet csinálhatott volna az életben! Ifjúkoromban például rajongtam a zenéért. Talán nagy zongoraművész lehetett volna belőlem, káprázatos koncerteket adtam volna. Most már késő. A kezem már csak arra jó, hogy számolja a pénzt a bankban, at kisablak mögött. Számolni, számolni számolni... ez minden. Az ablaknál hosszú sor, egyesek leteszik a pénzt, mások kiveszik. Ujjaim fürgén rakják kötegekbe a bankókat. Ezek a kötegek a bank feneketlen pincéibe kerülnek megőrzésre. Ott, a bank falain túl, az emberek milliói nyomorognak, itt pedig hever a pénz, sok pénz, halomban a bankjegykötegek... De a nagy hőstettekre készülő fiatalember helyett egy hivatalnok ül az Ablaknál, szánalmas kishivatalnok, aki csak a pipáról tud ábrándozni. Reggel nehezemre esett felkelni. Késve érkeztem a bankba. Felipét nem láttam sehol; megörültem. Ismét lültem az ablakocska elé, és számolni kezdtem a pénzt. Engedetlen, reszkető, fáradt ujjakkal számoltam, és időnként rémülten a zsebemhez kaptam — megvan-e a pénz. Voltak percek, mikor szinte megfeledkeztem a történtekről, és úgy tűnt, álmodtam az egészet. És ekkor megjelent Conchita, ifjúkori barátomnak, dón Pedrónak a leánya. Szép lány, karcsú, szolid. Húszéves. Lányomnak tekintettem, hiszen nekünk nincs gyermekünk. Conchita mosolyogva köszöntött. Ez a mosoly mindig felmelegíti öreg szívemet. Ám Conchita szeme szomorú volt. Beszélni kezdett, és nem tudta visszafojtani könnyeit. Azt hittem, a vőlegényéről, arról a divatmajmoló fiúról lesz szó. Szép kis alak! De mint kiderült, Pedróval történt baj. Vakbélgyulladása van, kórházba . vitték, de nem tudják megfizetni i • a műtétet'. A lány kétségbeesett, nem tudja, mit tegyen, honnan szerezzen pénzt. Conchita nem várt tőlem segítséget, egyszerűen arra! vágyott, hogy vigasztaljam. Ügy szorítottam a pénzt a zsebemben, mint a gyilkos az áldozat torkát. A szívem hevesen vert, és könny szökött a szemembe. .Szörnyű érzés, amikor az ember régi álma szertefoszlik. Átkozott sors! Az ember gürcöl, vergődik ... Ügy érzi, hogy egész életében vastag fal előtt áll. És sehol egy halvány reménysugár! Végül egy szép napon sikerül egy lyukacskát fúrni ebbe a falba. Eladta a lelkét, de végre fényt lát. Igaz, csak egy parányi fénysugarat, de fényt. És most a lelkiismeretem arra ösztökél, hogy betömjem ezt a kis rést: „Gondolj másokra! Nézd, milyen nyomor van körülötted!“ De nekem mi közöm hozzá? Én is eleget szenvedtem. Nagy árat fizettem a boldogságomért. A pipa! Pici fénysugár, az utolsó csontocska, amelyet a nagy étvágyú sors odavet nekem! De itt áll Conchita, sir. Hogyan nyugtassam meg a szivem? Tudom! Ismét az életemre kell gondolnom. Az unalmas, szürke napokra ... Senki a világon soha nem szánt meg engem, senki nem mosolygott rám szívből! Hazatérve megosztottam bánatomat egy másik szerencsétlen teremtéssel, és válaszul a keserű belenyugvás szavait hallottam__ A pipa mindezt megszűnteti. Nem, nem tudok lemondani róla! Az enyém! Se Felipe bánata, se a szomszédék kilakoltatása, se Pedro betegsége nem tarthat vissza! Még Conchita könnyei sem. Az ablakomnál már sokan öszszegyültek. Hálaisten — Conchitának mennie kell. „Ne bánkódjon, Donaciano úr, valahol szerzek majd pénzt.“ Számolni, számolni, számolni! Amikor az ember számol, nem gondol semmire. Már régen megtanultam, hogy így meneküljek kínzó gondolataimtól. Számok, összegek... a szem makacsul az ujjakra mered, a figyelem csak arra összpontosul, hogy ne tévedjenek. A pénz a banké, tévedni nem lehet. Ebédidő. A pipa! Olyan Izgatott vagyok, mint a találkára siető kamasz. Ma az enyém lesz. Nem várhatok tovább. Tizenöt perc alatt az üzletbe szaladhatok. Hogy szeretnék meghátrálni, lemondani róla. De nem! Megyek. Rohanok! Már a kirakat előtt állok — ott a pipa, vár rám. Belépek, és remegő hangon kérem az eladónőt, mutassa meg nekem a pipát. Hogy belesimul a tenyerembe, milyen jó tapogatni, szorítani ujjaimmal... De mi ez? Hirtelen rádöbbenek, hogy nem vehetem meg, hogy soha nem lesz az enyém. Valami összetört bennem. Sikerült legyőznöm szenvedélyemet. A fal ismét bezárult, ezúttal örökre. A fénysugár kialudt, ismét sötétség vesz körül. „Köszönöm, kisasszony, de ez nem olyan... Ne haragudjon, eljövök máskor." Nem, dehogy jövök el... Visszaballagok a bankba. Leülök a helyemre. A százpesós bankjegy a kezemben. Ez nem az én pénzem, nem vehetem el, soha nem lehet az enyém. Visszateszem a kötegbe. Senki nem tudja meg, mit vesztettem. Senki nem tud meg semmit. Sem azt, hogy önző voltam, sem azt, hogy gyáva. És azt sem, hogy kitörhettem volna, de nem törtem ki. Egyetlen számjegy nem változik a számlapon. Minden a rendjén — még egy százpesós bankjegy kerül a bank pincéjébe. • Mexikói író. Több pedagógus kérésének, sok szülő kívánságának teszünk eleget akkor, amikor az anyanyelvi oktatásról beszélünk. Egyik olvasónk azt írja levelében: „Ha az értelmi képességek fejlesztését nem lehet elválasztani a beszéd fejlődésétől, akkor az iskola tanítási nyelvének megválasztása sem nélkülözheti a pedagógiaipszichológiai aspektusokat.“ A probléma felvetése annál is aktuálisabb, mivel éppen ezekben a napokban dönt sok szülő arról, hogy iskoláskort elért gyermekét milyen tannyelvű iskolába írassa. Ezért az alábbiakban vázoljuk az anyanyelvnek az oktatásban betöltött szerepét. Az anyanyelven történő tanítás-tanulás lehetőségét a nyelv és a gondolkodás dialektikus összefüggéséből kell magyarázni. Az anyanyelv egyrészt a gondolkodás formáját adja meg, a nyelv a gondolat anyagi burka, másrészt viszont a nyelvi anyag a gondolat megjelenési formája. Ebből a dialektikus kölcsönhatásból adódik, hogy a gondolkodás teremti meg, alakítja a nyelvet, de a nyelv így kialakult formái is visszahatnak a gondolkodásra. A gyermek gondolkodásának fejlesztésével beszédét, beszédének fejlesztésével értelmi képességeit is fejleszti. Viszont ugyanakkor az ember mindig annak a nyelvnek a formái között gondolkodik, amelyet a legjobban beszél, s ez legtöbbször az anyanyelve. Ehhez hozzátehetjük még, hogy a gondolatok egybekapcsolása, a gondolkodás tevékenysége századokon keresztül, több nemzedék által kialakított, mintegy kikristályosodott mondatszerkezetek alapján történik: szinte nyelvi sémák jelölik ki a gondolkodás útját. Ezért mondja Kosztolányi: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok) Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. ‘ A nyelvlélektani kutatások, valamint Pavlovnak és tanítványainak a gondolkodás fiziológiai mechanizmusával kapcsolatos, az első és a második jelzőrendszerre vonatkozó kutatásai azt igazolták, hogy a tanulásban az anyanyelvnek mint elsődleges keletkezésű nyelvi komplexumnak nagy a szerepe. A gondolkodás ugyanis — amely mindig elvonatkoztatást és általánosítást jelent, kezdve alapformájától a fogalomtól, az ítéleteken át a következtetésig — nyelvi anyag, azaz szavak nélkül nem lehetséges. A fogalomalkotásnak tehát mintegy szüksége van a szavakra. A szónak az anyanyelvi oktatásban betöltött szerepét magyarázza az a körülmény is, hogy az anyanyelvi szó van legközvetlenebb kapcsolatban az ember, (de főleg a gyermek) életével, tapasztalataival, hiszen ebben a szóban halmozódik fel az egész élményanyag, amelyet az előző nemzedékek hosszú időn át kialakítottak. Mindebből egyrészt az következik, hogy egy idegen nyelv szavai a legtöbb esetben csak akkor fejezhetnek ki a beszélő és a hallgató számára fogalmat, gondolatot, ha ugyanazt a pszichológiai ingert váltják ki, mint az anyanyelv szavai, másrészt viszont az idegen szó, nyelv elsajátítása, rendszerint a megfelelő anyanyelvi szó, nyelv már meglévő szóingere alapján történik. Mindez arra kötelezi a szülőket, pedagógusokat, hogy az e téren meglévő szubjektivizmust és voluntarizmust váltsa fel a tudományos ismeretekre támaszkodó tudatosság. E kérdések felvetésekor ismételten hangsúlyozzuk: elengedhetetlenül fontos a legteljesebb szülői önkéntesség érvényesítése. A tanítási nyelv kérdésében a szülőké a döntés joga. Ez a lehető legdemokratikusabb eljárás, mert minden adminisztratív módszert kiküszöböl. A szülök ugyanis mindig abba az iskolába adják gyermeküket, mely többet nyújt tanulóinak. Ha a szülők szempontjából vizsgáljuk a magyar tannyelvű iskolákat, megállapíthatjuk: a csehszlovákiai magyar tannyelvű iskolák tantervei értelmében a pedagógusok megismertetik tanulóikkal mind a magyar, mind pedig a szlovák nyelvet és kultúrát. Ugyanakkor a gyermek a magyar tannyelvű iskolában megismeri és megszereti anyanyelvét, a magyar irodalmat, Petőfi, Ady. Arany, Móricz és más nagy írók műveit, a magyar nép történelmét. Emellett módjában áll tökéletesen elsajátítania a szlovák nyelvet is, megismerni, megszeretni a szlovák és a cseh nép történelmét és irodalmát. Minden iskola egyetlen értékmérője, hogy tanulóinak mennyiben adják át a tanterv előírta tananyagot. Tehát nem a tanítási nyelv, hanem az iskolában folyó oktató-nevelő munka eredményessége a döntő tényező. Csakis ezek után szögezhetjük le, hogy a kilencéves alapiskolák legfontosabb feladata: biztosítani a gyermek értelmi képességeinek sokoldalú fejlesztését, a tanulni vágyást és a tudást. Mindezt pedig — a didaktika tudományának jelenlegi eredményei alapján — az iskolaköteles gyermek anyanyelvén történő oktatása biztosíthatja a legteljesebben. Ezek lennének tehát röviden az anyanyelvi oktatás jelentőségének fontos pedagógiai-pszichológiai aspektusai. A társadalmi és az ezzel összefüggő politikai, nyelvi és nemzetiségi aspektusok ról majd egy más alkalommal szólanék. MÖZS1 FERENC
