A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-15 / 3. szám
Sarah Kirsch: Dallos István Nevét ott találjuk a Révay Lexikon csehszlovákiai részében, a Társadalmi lexikonban, Nyitra aranykönyvében, az új Magyar Irodalmi Lexikon se feledkezett meg róla. Három évtizeddel ezelőtt pedig a Híd tíz évi ténykedése idején hangos volt nevétől a szlovenszkői és magyarországi sajtó. Dallos István, aki a zoboraljai Nyitrán él, immár 65 esztendős. 1901 karácsony másodünnepén született ebben a kisvárosban, mint szegénysorsű szülők tizenharmadik gyermeke. Kereken 45 évvel ezelőtt, 1921- ben jelentek meg a helyi újságban első vezércikkei és ennek köszönhette, hogy felfigyeltek rá és meghívták Pozsonyba a napilap szerkesztőségébe. Amikor évek múltával visszakerült Nyitrára, a Magyar Újság, a Prágai Magyar Hírlap, majd annak megszűnte után a Magyar Hírlap nyitrai szerkesztője lett. Cikkei, történelmi tanulmányai, könyvkritikái a szlovenszkői magyar újságokban és folyóiratokban jelentek meg. Novellái, regényrészletei, a PMH, _ Magyar Hírlap, a Magyar Újság, Magyar Család, Magyar Néplap, Nemzeti Kultúra, Magyar írás, a pesti Franklin-antológia, Magyar Album, Tolnai Világlapja hasábjain láttak napvilágot. A Tolnai Világlapja, a „Halálhír“ c. novelláját ezekkel a bevezető 65 é szavakkal közölte: „A szlovenszkői magyar írók táborának egyik értékes tehetségű írója Dallos István, aki már hosszá ideje vezető szerepet visz a szlovenszkői magyarság kulturális megmozdulásaiban. Dallos István minden írása egy önálló írói tehetség alkotása“. (1938. XII. 7.) Kötetnyi néprajzi tanulmánya máig is kiadóra vár. A terjedelmes munkából részletek jelentek meg a Nyitrai írók Könyvében, a Toldy Kör füzetben adta ki egyik fejezetét (Lakzi a Palócföldön), a Magyar Hírlap karácsonyi száma két oldalnyi, legutóbb pedig a Hét közölt belőle másfél oldalnyi terjedelemben részleteket. A zoboraljai palócok színpompás életét, a Palócföld lelkét tükrözi ez a mű, mely két évtizedes néprajz-kutatási munka eredménye. A nyitrai Híd, a Szlovákiai Magyar Irodalmi Társulat egyik alapítója és tényleges vezetője volt. Szerkesztette a Hid kiadványokat, fáradhatatlanul szervezte az írókat, építgette a kapcsolatokat a magyarországi, erdélyi, vajdasági magyar irodalom felé, ugyanakkor lelkes híve volt a magyar—szlovák kultúrkapcsolatok elmélyítésének, és egyik szerkesztője annak a testes' kötetnek, mely a cseh és szlovák írók munkáit mutatta be a magyar olvasónak. Több mint kétszázötven íróval levelezett ebben az Időben, közéleti személyiségekkel, az olvasók népes táborával és levelesládájában olyan halmaz gyűlt össze, mely egy letűnt korszak irodalomtörténeti dokumentumainak tárháza. # Miért nem tanúskodik mellette egyetlen árva önálló kötet sem? Mert amikor a Hídban sajtó alá rendezte a nyitrai Hevessi Sári, Etney Gyula, Mártonvölgyi László könyveit, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy palóc tanulmányait, regényét, novelláit, verseit, műfordításait megjelentesse, nehogy az a vád érje,- azért teremtette a Hidat, hogy saját érvényesülését segítse elő. Pedig a tiz hoszszú esztendőt megélt Hídban a cenzúrán kívül senki sem akadályozhatta volna meg, hogy saját munkáit kötetekbe gyűjtve kiadja. Kéziratban olvastuk ebben az évben írt emlékiratát, a Híd vallomását, s 65. születésnapján mindenekelőtt azt kívánjuk a szlovákiai magyar irodalom e szerény írójának, hogy legújabb művével sikerüljön újból bekapcsolódnia irodalmi életünkbe. CSANDA SÁNDOR Hold oi oblokom elolt í. Te is ezt játszod: mindnyáján élnek, nem volt háború? Nem haltak meg; kenyeret veszel tőlük reggelente, vagy összetalálkoztok az utcán és azt mondják: De jő most nálunk! Vagy egyikük a régi prágai templomokat mutogatja. 2. Nézd a könyveket, melyeket nem olvashatunk, mert agyunkat megzabálta, foszfort szült a föld. Sírból mászó halál mindenkit lekaszál. Nézd a megfesletlen képeket a súlyos-sárga gabonát, a madonnakék kendőt. La nature morte. Ágyúcsövön hajnalkor a háború- és halál-koma váltig ezért kockázott. Sokan vesztek oda, akikre szeretet várt. 3. Ha sárgán gunnyaszt ablakom előtt a hold nyári éjjel, ha sárgán gunnyaszt ablakom előtt a hold hideg éjjel, jó játszani: mindnyájan élnek, nem is, nem is voltak háborús évek, árva sem vagyok, fény van, süt a hold .. . jő játszani. TORNAI JÓZSEF fordítása a serpenyőkkel és az üres kannával. — Apám mit szólt? — kérdeztem. — Veszekedett — felelte a fiú. — Igazán? — Igazán. — Miért veszekedett? Vállat vont. Azt hittem, a fehérnemű miatt sértődött meg és estig majd elmúlik a haragja. Különösebben nem töprengtem ezen. Rozarka edényt mosott, én meg újságokban böngésztem. Találtam bennük jócskán olyan dolgokat, amelyeket még nem olvastam. Szerencsémre egy kaptafára íródott az egész, így aztán gyorsan átlapoztam valamennyit. A végén már csak a címek érdekeltek. Igaz, az újságcikkek nálunk még senkit nem okosítottak meg. De mit nem ád az isten! Estefelé váratlanul' beviharzott apánk. Először megrázta a kaput, aztán bevágta maga után az ajtót, hogy az ablakok mind megremegtek, s mindjárt kiabálni kezdett. — Andris, hol a borom? — Micsoda? — A borom. Mit gondolsz, nem tudom, hogy anyátok hagyott bort nekem? Igen. Küldik a fiút, de egy kis bort nem küldenének. Még azt a nyomorult üveget is sajnálják tőlem, mert üreset sem küldtek. — Apai Milyen borról beszél? — Jó előre tudtam én ezt. Minden héten jöttetek és vittetek, míg volt miből, de most hogy nincs, elfelejtettétek azt is, hogy ki adott nektek. Ne mondj nekem semmit! Azt hiszed, nem tudom, ki lát el jó tanácsokkal? Igen. Mara volt ilyen. Tőlem sajnálta, de az ura akár egy puttonnyal is megihatott. Várj csak, vár] csak ...! — Apa! — Az ura, az a girhes, mindig csak autókázna, nagy úr. Lefittyenő szájjal ül a kormány mögött, a vak tyúk is talál szemet, és mire jó az a nagy felfuvalkodás? És az a kicsi, az is olyan mint a taxis, beszélni még nem tud rendesen, de már rám kiabál. Apó. Apó a hátizsákom, nem én. Persze, várj csak szépen! Egyszer majd kilyukad a potrohod, aztán döglődhetsz! Hozzám ne is gyere! Senkitől sem kívánom, hogy járjon a nyakamra és zaklasson. Várj csak, várj! — emelgette szaporán a kezét, miközben mindig sértegetett valakit, s én nem tudtam megállapítani, engemet, a testvéremet, vagy a testvérem férjét dorgálja-e szavaival. — Apa! — akartam szóhoz jutni mindenáron. — Várj! — Apa! — de hiszen én nem értem magát. — Vááárj csak, egyszer téged is utolér — futkosott a szobában, belerugdosott a székekbe és ahogyan jött, úgy el is ment. Szaladtunk utána, de hiába, az utcán eltűnt a szemünk elől, biztosan berontott valamelyik kapualjba. Rozarkátől tudtam meg, hogy anyánk vasárnaponként egy üveg bort is küldött neki az ebéddel. Könnyen megérthettem hát, miért olyan mérges. Átmentem a szomszédba és vettem egy liter bort. És a fiúnak'ismét ki kellett mennie a Csabrak alá. Természetesen, ez további két koronámba került, mert valahogy már nem volt ínyére a dolog. — És ha nem találom otthon? — bocsájtotta előre sejtését. —Hagyd az üveget az ajtóban és elmehetsz — tanácsoltam neki. — És hogyha valaki ellopja? — huzakodott elő szorongásával. — Hagyd ott az üveget nyugodtan! — Hahóóó! — taposott a pedálba. Sétáltunk egyet. A Pap utcába fordultunk be, aztán a Hliniskához, a város melletti várromhoz vettük az irányt. Innen Novin és Bindisov felé futott tovább az út, de a csősz nem engedett arra senkit, már érení kezdett a szőlő. Kár! Bindisovnál van egy berkefa, amelynek két és fél méter a kerülete. Nem hiszitek? A szövetkezet lovászai egyszer ostorral meg is mérték. Elkerültük a csőszt, aztán a Szőlő utcán hazafelé tartottunk. Az úton arról meséltem Ro■■■■■■■■■■■ zárkának, hogy valamikor milyen gumipuskás voltam. Ha szép villaalakú gallyat találtam, már kerestem is hozzá a gumit, meg azt a bizonyos bőrdarabkát. Olykor öreg, elhasznált cipőből vágtam ki, de ha megtévedtem, a hord"hatőt sem kíméltem. Hányszor volt nálunk riadó éppen emiatti * Ha verebészni indultam, a fiúk nagy csoportba verődve tódultak utánam. Magától értetődően, akárkit nem engedtem magammal. Csak a bátrak tarthattak velem. De hogyan lehetett megállapítani, hogy melyik fiú mennyit ér? Egymás mellé állítottam őket, én meg pár lépéssel odébb mentem. Jöhetsz, nem jöhetsz, jöhetsz, nem jöhetsz, Jöhetsz, te is jöhetsz ... Mindegyiknek kavicsot lőttem a nadrágjába. Ha némelyiknek eltaláltam a fenekét, gyengének, ügyetlennek és kezdőnek tekintettem, az ilyet gyorsan el is kergettem. Persze azok, akik kiállták a próbát, jártak - utánam és követ gyűjtöttek a gumipuskámba. — Adjatok csak töltényt — mondtam, ha verebet vettem észre az akácosban. Bámultak rám és nyomták a kezembe valamennyien a töltényt. Ez olyan szögletes formájú kő volt, amellyel rigóra, verébre lőttek, de a darut is fejbe lehetett vele kólintani. — Adjatok laposat — mondtam, ha valamilyen fáin tollas madarat vettem észre. Ilyen volt ugyebár a gébics, a vörösbegy vagy a fülemüle. Jél És én sajnáltam rájuk lőni. Szép lapos volt a kő, minden oldala sima, ha jött a csősz, könnyen el tudtam rejteni a hónom alá. — Hol vannak a gumipuskák? — kérdezte tőlünk a csősz. — Nincs gumipuskánk — feleltük kórusban, — Hogyhogy nincs? — Honnan vennénk? — No csak no! — fenyegetett meg a csősz. — Deresre húzatlak benneteket és mindjárt bevalljátok. — Nézze meg, ha akarja! — mutattunk a zsebünkre, hiszen a gumipuska az ingünk alatt lapult. (Folytatjuk}
