A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-15 / 3. szám

Vadászkürt

e 1 m e s é 1 i...

Sok éve dolgozom vadászkürtként a zenekarban. Nagyon szeretem a munkámat, s a kollektívánk sem a legrosszabb.

Trombita — nagyszerű barát.

Első Hegedű — második éve látogatja a népművelési főiskolát.

Második hegedű — első dominójátékos.

Oboa — olyan nő, akivel az ember bármilyen társaságban megjelenhet.

Réztányér — kedves öregecske, a légynek sem árt.

Hárfa — a legszellemesebb és a legtréfásabb ember a világon. Igaz, a szeszes italt sem veti meg. De mértékkel iszik.

£s én, Vadászkürt — a precizitás példaképe vagyok. Az én telkemet eddig egyetlen fals hang sem terheli.

Senki sem emlékszik rá, mióta dolgozunk együtt. Senki sem emlékszik rá, mióta vezényel nekünk Karnagyunk. Már annyira összeszoktunk, hogy nem is kottából, hanem csak úgy, emlékezetből játszunk. Ha bármelyikünket felzavarnák álmából, nemcsak a maga, hanem a szomszédja hangszerén is hibátlanul eljátszaná saját szólamát.

De ez a meghitt állapot, sajnos, csak addig tartott, míg meg nem történt az alábbi tragikus eset.

Betanultuk a 28., karmesterre és zenekarra írt hangversenyt.

S közvetlenül a bemutató előtt Réztányér odamegy Karmesterhez, és azt mondja neki:

— Karmester elvtárs, engedje meg, hogy ma kissé később jöjjek a hangversenyre. El kell kísérnem a nénikémet a fürdőbe.

— Ma van a bemutató, maga pedig... — kezdte ellenvetését Karmester.

— Igen, de azért ne háborodjon fel — vágott a szavába Réztényér. — Mire az én szólamom következik, befutok. Hisz nekem csak a hangverseny legvégén kell kétszer az üstdobra vernem és egyszer a triangulumra pöccintenem. Engedjen el, egy pillanat múlva visszatérek ...

Hát megállhatja az ember, hogy ne segítsen a jó barátján és barátja nagynénjén, akinél már többször volt vendégségben?!

— Rendben van, Réztányér, akkor menjen. De ha nem tér vissza idejében, soha többet nem ülök magával egy asztalhoz.

Mindez semmit sem számított volna, ha e párbeszédet meg nem hallja Nagybőgő.

Odamegy a Karmesterhez és így szól:

— Látja, Réztányért elengedte, pedig nekem sokkal súlyosabb okom van rá, hogy elmenjek.

Ma kell átvinnem a fiamat a bölcsődéből az óvodába.

— És mikor kell belépnie?

— Pontosan a hangverseny közepén. Emlékszik? Trombita B-mollja előtt.

Egyébként — kapcsolódott be a beszélgetésbe Trombita —, a B-mollig egész idő alatt én is ölhetett kézzel ülök. Ugye, engem is elenged? A feleségem telefonált, hogy sikerült mozijegyet vennie.

Karmester megingott.

— A B-mollig igazán visszajövök.

— En is, nyomban Nagybőgő után.

Nagybőgő és Trombita várakozva néztek Karmester szemébe.

— Hát jó ... — sóhajtott Karmester. — Csak a közönség előtt nehogy nekem kelljen maguk helyett pironkodnom.

— Maga úgyis háttal áll a közönségnek — csoszogott oda Hárfa Karmesterhez. — Magának az nem számit, de nekem igen. En éppen szemben ülök a közönséggel, és borotválatlanul.

— Menjen és borotválkozzon meg!

— Már el is határoztam... Megyek a borbélyhoz. Ha a harmadik csengetésig nem jönnék vissza, kezdjenek nélkülem ...

Oboa félrehívta Karmestert.

— Kedvesem, nekem azonnal el kell mennem ... Megegyeztem Fuvola-Pikolóval, ő mindent eljátszik helyettem.

£s Oboa elfutott.

Euvola-Pikoló közvetlenül a hangverseny megkezdése előtt leosont a penzióba.

Elhangzott a harmadik csengetés. Felgördült a függöny.

Karmester kicammogott az üres dobogóra, és mennydörgő hangon bekonferálta:

— Hallgassák meg a 28. hangversenyt, melyet a szerző karmesterre és ... írt.

Hátat fordított a közönségnek és dirigálni kezdett.

Karmester hangyaszorgalommal és nagy művészettel lengette a kezét. Mától kezdve a környék legjobb karmestere lehetne, ha ... most előtte ülne a zenekar, mögötte pedig — a hallgatóság. Sajnos, az előbbi még nem érkezett meg, az utóbbi pedig már szétszéledt. így hát rendkívüli karmesteri képességeiről senki sem szerezhetett tudomást.

KÖVESDI ]ANOS fordítása

VINCENT ŠIKULA:

Magyarázatom vagy ellenvetésem rendszerint érthetetlen és elégtelen volt számára. Estéről estére azzal végződött, hogy sírvafakadt. Máskor meg magába zárkózott és még másnap sem szólt hozzám. Szobánk utcai ablakánál várta érkezésemet, és ha észrevett, hogy jövök a munkából, mindig elszaladt és elbújt valahová.

— Én azután tűvétettem utána az egész házat, egyik saroktól a másikig mentem és kiabáltam.

— Szajkó, hol vagy?

Néha hamar megszólalt, néha viszont sokszor kellett hangosakat kiáltanom. Keményfejű volt. Valamennyi búvóhelyét ismertem, de ha minden nehézség nélkül találok rá, akkor ezzel megsértem és esetleg újból elbújik, s még nehezebb helyre.

— Szajkó, hol vagy? — jártam egyik saroktól a másikig, s hangomon hol erősítettem, hol tompítottam, egyszer kérőn, másszor hízelgőn.

— Itt vagyok — sajnált meg végre és előjött az asztal alól vagy a szekrény mögül, a nyakamba ugrott.

Ezekben a pillanatokban örültem, hogy eszembejutott a szajkóról szóló mese, és hogy egyáltalán létezik ilyesmi. Mennyi hála töltött el írója vagy kitalálója iránti Ki tudja? Talán élt is valahol az az erdész és a szajkója ...

— Szajkó, hol vagy?

— Itt vagyok.

Vasárnap hozzáfogtunk a főzéshez. Jobban mondva csak én fogtam hozzá. Rozarka csupán segédkezett és olykor tanácsokat próbált adni. Azzal hencegtem előtte, hogy juhtúrós levest főzök. Ez jó, ha-ha-ha! Nem is tudom,

milyen az. És csak azért beszéltem a juhtúrós levesről, mert tetszett Rozarkának. Meg tetszett nekem is.

Szidus, a szomszédék fia, ebéd előtt benézett hozzánk biciklivel, s már nem is kellett gondolkodnunk azon, hogyan jutunk fel apánkhoz. Vasárnap viszonylag kevés autóbusz jár arrafelé.

A levest kannába öntöttük, a többi ételt meg beraktuk a táskába s a fiú ráakasztotta a kormányra.

— Ki ne öntsd — figyelmeztettem, de ő csak nevetgélt és fütyörészett a mákos fogain keresztül. Majd elvette tőlem a kannát és máris beletaposott a pedálba.

— Mondd meg apának, hogy fehérneműt a hét közepén küldünk — kiabáltam utána, de mire a mondatot befejeztem, ő már majdnem az evangélikus templomnál járt. üt koronát kapott tőlem, míg szegény anyánk élt, csupán egy vagy két koronát adott neki.

Visszamentünk a házba Rozarkával. Asztalhoz ültünk, hogy nekünk se hüljön ki az étel.

— ízlik? — kérdeztem Rozarkát, mert két tányér levest megevett, sőt a krumpliból is újból szedett.

— ízlik — felelte és bólintott is hozzá.

— Amikor albérletbem laktam — kezdtem mesélni kicsit magamnak, kicsit neki — kitűnő szakács voltam. — Olyan zöld pléhdobozom volt... háború után ilyen dobozokban árulták a mindenféle jó dolgokat. Szünetben elszöktünk az iskolából, s két vagy három koronáért konzervet vettünk. A háromötvenesben olyan sárgás gyümölcskenyér volt.

— Gyümölcskenyér? Én még nem ettem gyümölcskenyeret.

— Árulják pedig, de nekem ez már nem ízlik úgy. Tulajdonképpen jó pár éve nem ettem gyümölcskenyeret. Igaz, én azt tartom, hogy a legjobb kenyér lisztből van.

— Lisztből?

— Igen. De valami mást akartam mondani. Volt egy zöld pléhdobozom, teát főzögettem benne. Mindenfélét meg tudtam főzni: a gulyást, a lecsót és a zöldborsót szép sárgára meg is dinszteltem. De ha nem volt más, kenyeret pirítottam. Jó kenyeret. Hiszen mondtam már, hogy a legjobb kenyeret lisztből sütik. Néha vajat kentünk rá, másszor meg csak pusztán ettük. Egyszer, félévi szünet idején, amikor kenyér még nem volt nagyon, savanyú káposztát kaptam a háziasszonyomtól.

— Igazán? — kérdezte Rozarka.

— Igazán. Képzeld ell Loptam a káposztáját és tettenért. Éppen a hordó mellett álltam.

— Veszekedett veled?

— Dehogyis. Háziasszonyom világi..., akarom mondani nagyon jó asszony volt. Magam is csodálkozom, mért nem kértem tőle a káposztából.

— Nem veszekedett? — kérdezte még egyszer.

— Mondom, nem. Ügy csinált, mintha nem látott volna semmit. Én meg úgy tettem, mintha kerestem volna valamit, persze az ő pincéjében ... De hát mit kereshettem? Igazán nem volt mit keresnem a pincében.

— Jó volt a háziasszonyod?

— Nagyon.

Így telt el talán egy óra, és a fiú visszatért