A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-15 / 3. szám
I m m m Szerkesztőségünkbe több levél érkezett és szinte valamennyi a pályaválasztás kérdéseivel foglalkozik. Sok még a probléma, íme dr. K. P. így ír erről: „31, ebben az Iskolai évben érettségiző tanulóval volt alkalmam beszélgetni. Arról érdeklődtem, hogy mit csinálnak majd az érettségi után. Megdöbbentő, hogy csak négyen tudtak határozottan válaszolni. A többiek egyszerűen nem tudják, mi lesz velük, mi lesz belőlük.“ Sajnáltam ezeket a fiatalokat. Mi annak idején összehasonlíthatatlanul nehezebb körülmények közt éltünk. Anyagi gondjaink voltak és az ezzel összefüggő problémák nehéz súlyként nehezedtek életünkre. Talán éppen ezért többet ábrándoztunk, tervezgettünk. Ha valaki megkérdezte volna tőlük, hogy mik a terveink, akkor gondolkodás nélkül, szinte az egész osztály kórusban felelte volna: ezekből orvos, ezekből meg tanár, ebből festőművész, ebből meg zenész stb. lesz. Egyik társam muzsikusnak készült, napi négy öt órát hegedül, mert meg akarta hódítani vonójával az egész világot. A másik ■örökösen a kémiai laboratóriumokban kísérletezett, és olvasgatott, a harmadik pedig az építőművészetnek volt a szerelmese. Kétségtelen tény, hogy már a középiskola első-második osztályában, Illetve már a 13—14 éves korú gyermekeknél összegezni kell, hogy a szülők és pedagógusok mit várnak a tanulótól adottságai és tanulmányi eredménye alapján. Valóban hiányos és ez nem a múlttal való összevetés során tűnt ki, hanem a ma feladatainak hiánytalan teljesítése során — az ifjúság önismerete. Sajnos gyakran találkozunk olyan Ifjúval, aki képességeit eltúlozza, mások sokkal többet gondolnak magukról, mint Illenék. Sajnos az is igaz, hogy csak ritkán találkozunk olyan szülővel, de még pedagógussal is, aki az ilyen esetekben bátorítaná avagy néhol tapintattal, Igényesebb önvizsgálatra intené az ilyen ifjút. Sok még az olyan eset, amikor az iskolai tevékenység, a tanítás nem befolyásolja döntően a tanulók érdeklődésének alakulását. Pedig éppen az fémjelzi az igazán jó oktatást és nevelést, hogy felszínre hozza és kicsiszolja a tanulók egyéni adottságait. Az átlagos fiatalok eltérő tulajdonságait (a szorgalmat, a gyorsaságot, az áttekintőképességet, stb.) is éppen az iskola fedezheti fel a leghamarabb. Hiszen míg a szülő többnyire csupán saját gyermekét Ismeri, addig a pedagógus, a tanulók százait figyelheti és így véleménye reálisabb, ítélete mérvadóbb. Éppen ezért kell a szülőnek — amikor gyermeke adottságait a pályaválasztás szempontjából értékelni kívánja — kikérnie az Iskola tanácsát. Sok még a probléma, sok még a pályaválasztás körül a hiányosság, mind az Iskola, mind a család részéről. Ma, a tudományos-műszaki forradalom küszöbén, megbocsájthatatlan bűn lenne, ha nem a Jövőbe tekintve cselekednénk. Szlovákia magyarlakta falvainak műveltségi szintjét az elmúlt másfél évtized alatt a 4—5 elemls szintről a modern kilencéves alapiskola szintjére emeljük. A jövő társadalma azonban ezzel már nem elégedhet meg. A termelési folyamat forradalmi változáea egészen más igénnyel lép fel. A párt XIII. kongresszusa előtt tudományos dolgozóink meghatározták a társadalmi „káder modell“-t, s ebből világosan kitűnik, hogy a szakképesítés nélküli dolgozók elhelyezkedési lehetőségei egyre kisebbek lesznek, hiszen a jövő az automatizáctóé. íme, így alakul a társadalmi igény: Szakképesítés nélküli munkaalkalom: gépi termelésnél: 35 % mechanikus gépsornál: 57 % antomata rendszernél: 0 % Szakmunka: Középfokú főiskolai szakképesítés: 40 »/o 33 % 0,40 % 40 4 % 8 % 80 •/« 20 1% 2 % -40 */« Tehát ebből adódik, hogy minden, gyermeke, jövőjéért Igazán aggódó szülőnek kötelessége optimálisan taníttatni fiát, lányát. Az a bizonyos, a gyors megtérülés elvéből eredő „csallóközi nézet" helytelen. Elítélendő az a gyakorlat is— mégpedig nemcsak a Csallóközben, hanem másutt is —, hogy 50—60 egészséges, a kilencedik osztályt eredményesen elvégző tanulóból csak 9—11, s 30—40 érettségizőből csak 7—8 akar magasabb képesítést szerezni; ez lemaradást, végső soron boldogtalanságot eredményez még akkor is, ha pillanatnyilag ugyan ez a „kényelmesebb“, meg talán a jövedelmezőbb is. Nem élni azokkal a lehetőségekkel, melyeket szocialista iskolarendszerünk biztosit, mind gazdasági, mind kulturális szempontból behozhatatlan veszteség. Mert ne feledje a szülő, a pedagógus, de a jövőjét most megalapozó ifjúság sem: az elkövetkező időkben a valóságos képességek sokkal nagyobb szerepet fognak játszani az egyén érvényesülésében, mint ma. A jövő magával hozza a nem szakképzett fizikai munka megszűnését. A munkás tevékenységében a súlypont az izmokról áttevődik az idegrendszerre. De azt se feledjük, hogy a kisebb intelligenciájú ember általában kevésbé boldog, mert kellemes élményeinek öszszessége egyoldalúbb és szegényebb. Ha valakinek autója és hűtőszekrénye van, attól még primitív ember maradhat, ha nem képezi magét, mert zárva van előtte az esztétikai és intellektuális élvezetek gazdag birodalma. Éppen ezért az értelmet még akkor is érdemes tökéletesíteni, ha a magasabb képesítés megszerzésének nemcsak a „gyors megtérülését“, vagy a „hasznosságát“ mérlegeljük, mert az értelem, a széles látókör az emberi lét vitathatatlan lényege, legnagyobb értéke. MÚZSI FERENC Az udvar közepén a közlegényekkel felásatta a köves talajt. A szerencsétlen egyenruhások másik csapata taligával szállított humuszos földet a messzi erdőből. A felásott, feltöltött négyszög kellős közepébe maga a parancsnok ültette be a facsemetét. Körös körül meg bevetették fűmaggal. Máskülönben a már jőlelkű katonák vegyes érzelmekkel figyelték a műveletet. — Bár kiszáradna! — kívánta valamelyik. De a hársfának eszébe sem jutott Ilyesmi. Hogy is száradt volna ki, mikor úgy bántak vele, mint a hímes tojással, úgy gondozták, mint a kényes hercegkisasszonyt. Naponta kétszer megöntözték: Reggel és este. A fűpázsitot nyírták, fésülték. Azután ... Az öregre rájött a köhögés, a múltat visszaidéző gondolatai a rázástól összeütköztek, / elpattantak egymástól, félbeszakadtak. Később ráncos arca mosolyba rándult. Eszébe jutott a kutya. A mocskos, de merész kóbor kutyafajták keveréke megtette azt, amit ők, katonák, csak gondolatban követtek el. Ók csak egymásközt mondogatták, hogy a hársfa le van ..., de a kutya beszökött az udvarra, egyenesen odaszaladt a szépen fejlődő fácskához, és se szó, se beszéd, se vakkantás, véghez vitte a „lázadó tettet“, mely súlyos következményeket vont maga után. A kutya megszökött... A kaszárnyaparancsnok pedig nyomban kijelölt 12 embert, akik ezentúl csak a hársfával törődtek. Négy ember éjjel-nappal őrségben állt a fát körülvevő zöldellő négyszög sarkain, kétóránként váltották egymást. Az arrameriő közlegények pedig kötelesek voltak tisztelegni a fának, mintha feljebbvalójukkal találkoztak volna. Ebben az időben a parancsnokot mindenki már csak vén hülyének nevezte. Persze, ez a dolgokon mit sem változtatott. Eljött a nap, amikor a kaszárnyában évfordulót ünnepeltek. Kerek egy esztendeje ültette be a parancsnok a hársfát. Az öregembert egész testében megrázta a köhögés, mégis egészen jól hallotta a tisztelet-sortüzet. Igen, csak ettől ijedhetett meg az a két hársfalevél, mely elbúcsúzva az ágaktól és kijátszva az őrség pillanatnyilag szunnyadó éberségét, leszállmgózott a pázsitra. Csak így történhetett, mert szellőnek, fuvallatnak még a simogatását sem lehetett érezni. Magas láza mintha közelebb hozta volna emlékeit. Világosan látta, amint a parancsnok az önállókhoz lép, hogy kezet fogjon velük, elsőnek hozzálépett, mert ő Is a hársfagondozők egyike volt, már nyújtotta a jobbját, amikor észrevette a két lehullott levélkét. Az öregember gyorsan befogta fülét, hogy ne hallja a kaszárnyaparancshok üvöltését, de úgyis hallotta, kezét védekezőén arca elé emelte, hogy megkímélje az üregektől, de az sem sikerült, érezte őket... Azután három társával együtt kúszott. Arcuk kivörösödött az erőlködéstől, és fújták, fújták maguk előtt a levélkéket. Ki a kaszárnya udvaráról, végig kúszva a városon, ahol elkísérte őket a járókelők harsogó kacagása. Fújták a levélkéket, mert a kezükkel nem érinthették őket, egyre fújták csak fújták maguk előtt, a parancsnok mögöttük lépdelt, s csúf dolgokat mondott az anyjukról. Már kint kúsztak az erdő felé vezető kövezetten, poros úton. Szemük könynyezett, tele volt porral, foguk alatt homokszemcsék cslkordultak. De a parancsnok még nem únta. Már csak néhány száz méternyire volt az erdő. Arcuk verítékébe beleragadt a por, felismerhetetlenek voltak. Térdük, könyökük, tenyerük, csuklójuk véresre horzsolődott. Tagjaikra, agyukra mázsás nyomás nehezedett. Csigalassúsággal haladtak előre. Erejük végéhez érkeztek. S ekkor felszállt agyáról a köd, világosan érezte, segítenie kell társain és saját magán, nem lehet ezt végigcsinálni. Határtalan düh lett rajta úrrá, véres tenyerével a levelek után markolt, szájába gyömöszölte azokat és rágta, nyelte, ette pokoli dühében. Azután maradék ereje is elhagyta, már a rúgásokat sem érezte. Mikor magához tért, gyötrő szomjúság kínozta ... — Vizet! Még csak az hiányozna! Majd teát íőzünk, édesapám. — Hazajöttél, Mihály ... — Haza, és hallom, nem akarta meginni a hársfateát. — Nem én, fiam. — Azután miért nem? — Elmondom néked, elmondom, csak inni adjál... Kiszáradt a torkom ... Mihály kiment a konyhába. — Főzd meg a teátl — De hiszen mondtam már, hogy csak hársfatea van itthon, azt nem issza ... — Bízd csak rám, főzd meg! Az asszony dühét leplezve abbahagyta a mosást, s a teakészítéssel bíbelődött. Mihály visszament az apjához. — Hozott már az unokája oroszteát a boltból. Mindjárt megföl. — Az jő lesz. — Addig talán beszéljen. Megígérte. — Még senkinek nem mondtam el... Soha senkinek ... Szégyelltem ... De néked elmondom... — és öregesen, emlékei között vájkálva, újbői átélve, elmondta az eseményeket. S a fia a ki nem ejtett szavakat hallotta, megértette. Mire az öreg végzett mondókájával, teljesen kimerült, menye behozta a teát, átnyújtotta férjének, majd hátrább húzódott az ajtóhoz, onnan figyelte, mint kortyolgatja apósa gyanútlanul a hársfateát, s mint nyeli le véle a lázcsillapítókat. Dühösen távozott a konyhába. Felragadott egy vizes ruhadarabot, ráhelyezte a teknő oldalára, beszappanozta, kapta a kefét és dörgölte, nem törődve a szerte freccsenő vízzel, szappanhabokkal. ( A mosógépnek nem volt barátja, az használatlanul állt a sarokban.) — Tőle elfogadta, tőlem nemi Ilyen bolond öregembertl Ilyen bolondot! Hogy a fene vinné el! Odabenn ezalatt kiürült a félliteres teásbögre. — Hát ezért gyűlöli, ezért átkozta el a hársfákat. — Nem ok nélkül volt az, fiam... — Ha a parancsnokot elátkozza embertelen viselkedéséért, ez érthető, de a hársfákat?! Egy csemete miatt meggyűlölni a világ öszszes büntelen, jótékony hársfáit, ez balgasági Ha egy méh megcsípi, elpusztítja a többit Is? Ha egy ló megrúgná magát, vágóhídra hajtaná a többit is? Ha a szomszédja megbántaná, maga kiöldösné az egész emberiséget? Mert ha így gondolkozik, akkor nem jól gondolkodik! Ami történt, arról a hársfák nem tehetnekl Az öreg nem szólt semmit, csak a szeme nedvesedett meg. Látszott rajta, hogy szenved, és szégyellt magát, rettenetesen szenved, és rettenetesen szégyenkezik. Nagyokat nyelt kínjában, sovány ádámcsutkája mint riadt egérke szaladt fel s alá. — Jó volt a tea?- 16. — Pedig hársfatea volt! — Mindegy... Becsaptál... Nem baj... Most már mindegy, Mihály... Igazad van... Biztosan igazad van, te nem szoktál tévedni, nem tévedhetsz... — suttogta. — A hársfák arról nem tehetnek ... Arcvonásai megnyugodtak, a futkározó ádámcsutka Is végre valahára megállapodott. Elaludt. Mintha ráncai is kisimultak volna, s homlokán megjelentek az első verítékcsöppek ... Amíg aludt, szervezetében megkezdődött a gyógyulás folyamata. A hársfák így tették jóvá soha el nem követett vétküket.
