A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-15 / 3. szám
Kikísérte az orvost A kis szobából kihallatszott apósa köhögése, krákogása ... — A fene vinné ell — pukkadozott tovább. Odabenn az öregember majd meg nem fúlt, ám menye mérgét ezzel csak szította, fokozta. A fene vinné el! De a doktorral együttl És rögtön! — tette hozzá sietve, mintha nagyon fontos dologról feledkezett volna meg. — Visszautasította a nem is akármilyen pálinkát!... — odament az üveghez, felkapta és jól meghúzta. — Nem is akármilyenl így megszégyeníti az embert! Az öreg csúnyán, idétlenül, apró lihegéssel telt szünetekkel folytatta a köhögést. —. Még összeokádja magát! Nem járt messze az igazságtól. A beteg gyomrát egyre rázta a köhögés, s lázával együtt nőtt a hányinger is. Hirtelen eszébe jutott, hogy a lázmérőt benn felejtette az apósánál. „Édes istenem, lehet, hogy már össze is törte?!“ Rémülten rohant be. Az öreg éppen abbahagyta a köhögést, feje lehanyatlott, keze erőtlenül hevert a csíkos dunyhán. Szeme sötéten, lázasan villogott, erőlködve rámutatott az éjjeliszekrénykén csillogó ezüstszürke, sértetlen lázmérőre: ~ — Vidd ki, édes lányom! Még valami baja esik. — Ugyan már! — lélegzett fel amaz kissé megszégyenülve. — Ugyan már, mi baja történhetne? — ismételte egyre fuvolázva, de a hangjából kicsendülő örömöt és megkönnyebbülést alig tudta leplezni. — Fogadj szót... Összetörhet... Pedig még szükség lehet rá ... Drága dolog ez... — Nem is olyan drága. — Akkor is! Meg aztán nem engem hív a gazdájának ... — Miket nem beszél? Ami a miénk, az a magáé is! „És fordítva!“ gondolta az öreg bölcsen, de hangosan nem szólt. Menye pedig, mint áldozatára a vércse, úgy csapott le a lázmérőre. i — Feküdjön nyugodtan! A gyógyszertárba megyek. Az öregember ellenkezett. Majd az unokája, a Ferkó ... majd, ha hazajön az Iskolából... Majd az elugrik a gyógyszertárba. Ráér a dolog. Nem olyan sürgős még az orvosság... Menye egy pillanatig tétovázott. Ez már az 6 fejében is megfordult. De mégsem! Ferkónak, ha hazajön az iskolából, ebédelnie kell. Meg aztán mit szólna Mihály, az ura? És az orvos is ráparancsolt, hogy váltsa ki minél előbb a receptre felírt orvosságot... Lerázta a lázmérőt. Rövid időre újból bedugta az öreg hónaljába. A higanyoszlop a láz parancsára (vagy csakazértis?) újból felszökött. A lázmérő konok viselkedését érthetetlennek találta. Éppúgy, mint olykor Ferkó makacsságát. Mosni szándékozott, és semmi, senki sincs rá tekintettel. Kiment a konyhába, leguggolt a tűzhely elé, vékonyfát, majd szenet tett a parazsakra. Reggeltől fűt. Reggeltől pocsékolja a drága fát, a szenet, a drága időt. Először az urát készítette a munkába. Azután Ferkót iskolába. Később orvost hívott az öreghez. Most a gyógyszertárba megy, az is jé messze van, a város belsejében, ki tudja, mikor kerül vissza... Mire hazaért a gyógyszerrel, tizenegy óra múlt. Igaz, útközben eggyel-mással összeakadt, elbeszélgetett, de akkor is! A konyhában olyan pára fogadta, mint a gőzfürdőben. A helyiség falai nedvesen, barátságtalanul tekintettek rá. Első dolga volt a tűzre rakni, egy „fene vigye el“ kíséretében, és pótolni a fazékból elforrt vizet. A köhögés eszébe juttatta apósát, akiről közben teljesen elfeledkezett. Beadta néki az orvosságokat, majd újból kiment a konyhába, odébb húzta a nagy fazekat és feltette főni az ébédet. Tudta, hogy az öreg nem fog enni, a magas láz és a köhögés elgyengíti, elveszi az étvágyát. „Teát készítek neki!,“ határozta el nagylelkűen. A falra akasztott fűszerkészlet „Tea“ elnevezéssel illetett fiókja azonban üres volt. Sokáig kutatott a spájzban, míg sikerült megtalálnia a tavaly gyűjtött, szárított hársfavirágokat. Kibontotta a zacskót. Orrát pajzánul megcsiklandozta a jellegzetes illat. „Megiszom egy csészével!“, határozta el, mert közben megkívánta a teát. S mivel mézzel szerette, azt is tett belé. Az öreg bögréje fölött sokáig nem udott dönteni... Tegyen-e bele, vagy sem, és hány kanállal? Végül mégis került egy kezéske méz a párolgó folyadékba. Utővégre az apósa eddig igazán keveset betegeskedett, már csak azért is megérdemli. — Itt a finom tea! — biztatta az öreget felülésre, aki már kétszer is nekilódult, de nem sok eredménnyel. Harmadszorra, nyögések és sóhajtások kíséretében, sikerült a művelet. — Ez majd rendbehozza! Hársfatea! Mézet is tettem belel Mihály gyűjtötte Ferkóval. Tavaly. Áldott Jóember a fia, mindenre gondol. Igya ki szépen! Az öregember reszkető, eres, bögre után nyúló keze lehanyatlott. Visszazuhant a párnákra. — Nem kell! Vidd innen! Hársfateát nem iszom! — Ejnye, ne tréfáljon velem! ... — Vidd innét! Átkozottak a hársfák ... Mind átkozottak ... Gyűlölöm őket! Gyűlölöm... Az asszony gyanakodva visszahőkölt, úgy bámult az öregre, mi van vele? Megbolondult! Lázában félrebeszél? Vagy csak szekírozni akarja? Ezek az öregek boldogabbak, ha szekírozhatják a fiatalabbakat! — Ne haragudj rám ... Megittam volna ... Ha másból főzöd ... De hársfateát, azt nemi A menye most már komolyan megsértődött. Válogat? Akármilyen teát meg sem iszik? Megveti a főztjét? Talán bizony attól fél, hogy megmérgezi? És egyáltalán ... Miket beszél itt összeviszsza? Hogy gyűlöli az elátkozott hársfákat? !!!... A vén bolond! Cirkuszol, cirkuszol, mikor neki legtöbb a dolga. A mosnivaló ott fog megbüdösödni, megrothadni a teknőben. Egész nap vele van elfoglalva, sürög-forog körülötte, ha Mihály hazajön, nehogy azt találja mondani, az apjával nem törődnek, nem ápolják, s ez a hála! Mint valami gróf, visszautasítja a teát. A finom hársfateát, amibe annyi mézet belepazarolt! A fene vinné el! ... Az öregember még magyarázkodni akart, el akarta mondani, hogy miért, hogy is ..., de a dühös ajtócsapkodás jelezte, elkésett ... Tovább köhögött tehát... Nemsokára hazajött az iskolából Ferkó. Nagyapjához behallatszott jókedvű köszönése, a táska dobbanása, és kérdése: — Hogy van, nagyapa? — Jól, jól, de nem mehetsz be hozzá! Elkapod tőle a betegséget. Különben is alszik. Az ajtó kilincse megmozdult, de nyomban visszapattant, a fiút rajtakapták ... — Nem ér neked a szép szó?! Azonnal gyere ebédelni! Milyen a kezed?! Szentséges ég! Mosod meg azonnal?! És a körmöd! Segíthetnél vele a macskának egeret fogni! Hol az az olló . . . Dühös a menye. Szidja az unokáját. Lesz panaszkodás, ha a fia hazaérkezik a munkából. Erőt vett rajta a keserűség, a magányosság. Egyedül volt lázával, köhögésével és emlékeivel, melyeket a hársfatea felidézett... Üjból látta magát társaival a kaszárnyaudvaron a fiatal hársfát őrizve. Üjból tűzött a nap. Üjból szidta a parancsnokot, akinek agyában az őrült ötlet megfogant. A kaszárnyaparancsnok, amint öregedett, úgy jött rá napról napra, hogy tulajdonképpen pályatévesztett ember. Szülei még a kezdet kezdetén elfojtották természetrajongó hajlamait, amikor katonai pályára kényszerítették. De a korral e hajlamok újból kicsiráztak. Ellágyulva nézegetett egy-egy növényt, virágot. Egy szép napon valaki a „kegyeibe“ akart férkőzni, és megajándékozta egy hárscsemetével. így kezdődött minden, vagy ahogyan a kaszárnya lakói mondták, parancsnokuk akkor vált meg az eszétől... Varga Lajos rajza
