A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-15 / 3. szám
ki új goídosógi rendszer 0$ o demokrácia Közismert, hogy iparunk monopolizálása és centralizálása sokkal magasabb fokú, mint például lugoszlávia iparáé. Azt viszont kevesen veszik tudomásul, hogy bizonyos értelemben meghaladja a nyugati monopolista országokét némely, sőt erősen centralizált szocialista országét is. Iparunk, amely durván számítva mintegy száz, átlag 50 ezer alkalmazottal rendelkező vállalati csoportra tagolódik, a centralizálásnak szinte egyedülálló fokát érte el. Néhány vállalatunk (a megmunkáló gépek. Diesel-motorok, villamosok stb. gyártása) a maga nemében talán legnagyobb a világon, ám megközelítőleg sem a legjobb. A valóságban ugyanis pusztán az eszközök és erők csoportosításáról, egy közös „főigazgatóság“ alá rendeléséről van szó. Érthető, hogy az irányítás demokratikus formáinak problémája a munkahelyen némileg másképpen mutatkozik meg azokban az országokban, ahol a nagy „monopol-vállalatokat“ „gyakran természetesen sokkal nagyobbak, mint a mieink) többségükben virágzó kis- sőt, törpeüzem egészíti ki, vagy ahol az egyes ipa ri ágazatok gazdasági versenyben állnak egymással. A monopóliumok szocialista konkurenciáját a mi viszonyaink között gyakran a mesterséges úton létrejött monopóliumok fékezik. Ezek a monopóliumok bizonyos elméleti és eszmei meggondolások alkalmazása révén alakultak, nem pedig „természetes" gazdasági fejlődés révén (s amelyeket most ex post „nékülözhetetleneknek" nyilvánítanak). Azokban az országokban, ahol a gazdasági monopólium „természetesen“, a gazdasági erők eredeti szabad játékának és az áru, pénz, valamint piaci gazdálkodás jelenleg is tartó bázisa alapján jöttek létre — ha paradoxnak látszik is — jelenleg már a gazdasági irányítás centralizálásának a kérdése kerül napirendre. Ám ott, ahol különféle mesterséges monopóliumok léteznek s hatással vannak a deformált áru-, pénz- és kereskedelmi alapra, elsőrendű követelmény ezen mesterséges monopóliumok megszüntetése, a deformáció helyreigazítása a monopólium és a konkurrencia dialektikus viszonyának felújítása. Tehát semmiképpen sem a további centralizáció, hanem az irányítás „ökonomizálása", a versengés elősegítése s ezzel egyidőben az igazgatás, irányítás, vezetés demokratikus módszerei tökéletesítésének szükségessége van napirenden. A mesterséges monopóliumok feltételei kö zött, ahol a konkurrencia jelentéktelen, vagy teljesen hiányzik: a demokrácia a munkahelyen fikcióvá válik, illetve kedvezőtlen gazdasági és szociális eredménnyel jár. A gazdasági demokrácia és irányítás egyik legfontosabb próbaköve a bér- és árpolitika. Ha tovább folytatódik a munkaerővel való extenzív gazdálkodás: az átlagos munkabérek csak igen lassan növekedhetnek. Az adminisztratív irányító szervek és üzemek egyes vezetői a bérek „túlgyors“ növekedését nem tartják kívánatosnak. Az árak rendezése s a termelés növekedése (mely részben improduktív- és eladhatatlan árut termel) az utóbbi időben a névleges bérek bizonyos csökkenésével járt. A dől gozói és jutalomalap kimerítetlen részei 1966 első félévében a központilag irányított iparban és az építkezésben fejenként 450 koronát tesznek ki. A vállalatok igazgatói (példaként a vegyipart vehetjük) nem merítik ki az említett pénzalapot, nem használják azt ki a dolgozók jutalmazására, hanem a tartalékalapot növelik vele. A bérek differenciált emelkedése ösztönzően hathatna a gazdálkodás effektivitására és a munkatermelékenység növelése, a jelenlegi bérstagnáció és a bérek „örökölt“ nivellizációja azt jelenti, hogy a bérek nem töltik be ösztönző szerepüket. Az üzemek gazdasági eredményeinek és a munkások jutalmazásának kapcsolatbahozása nemcsak azt jelenti, hogy a munkáskollektívák „rész vállalnak", „részt vesznek“ az irányításban; azt jelenti, bogy tényleg hatással vannak a vezető káderek kinevezésére és visszahívására, munkájuk ellenőrzésére, hogy befolyásuk van egy-egy fontosabb vezetői döntésre, egyebek között az alkalmazottak felvételére és a bérezésre. Mihelyt a dolgozók saját bérükön, jutalmukon, keresetükön érzik meg vállalatuk jövedelmét, illetve veszteségét — nem lenne demokratikus, ha megakadályoznánk, hogy a dolgozók legális úton nyomást gyakorolhassanak a vállalat vezetőire minden kérdésben, amelyek eldöntése egyben a jutalmakról, a jutalmak további lehetőségeiről való döntést is jelenti. A vezetés demokratikus szerveinek a munkahelyeken döntő szavuk van minden olyan kérdésben, amely komoly jelentőségű következménnyel jár az egész munkáskollektíva számára. A többi kérdésnél is lehetővé kell tenni a döntések minőségének és eredményeinek demokratikus ellenőrzését (pl. a gazdasági mérleg ismertetése stb.) Minden más rendszer esetében a demokrácia csupán ideológiai fikció marad. A bérek reális denivellizációja képezi a társadalmi és gazdasági fejlődés alapját. Am eme kérdés megoldásánál az üzemek és vállalatok vezetőinek és a munkáskollektíváinak (vagy azok képviselőinek (szakszervezetek stb.) egyenlő partnerként kellene együttműködniük. A gazdasági demokrácia nem azt jelenti, hogy a vállalat igazgatója és helyettesei mindenben és mindenütt és mindenáron alá lesznek rendelve a munkások kollektíváinak; viszont arról van szó, hogy törvényes úton tegyük lehetővé a kollektívák, illetve azok képviselőinek nyomását a vállalat szakvezetőire, hogy létrejöhessen az erők érdekből összetevődő változó (labilis) egyensúlya. Nem a mesterségesen kiélezett konfliktusokra gondolok, inkább az elkerülhetetlen ellentmondások körülhatárolására oly módon, hogy lehetővé váljék az emberi kapcsolatok optimális összehangolása. A szakvezetők érdeke még ellentétbe kerülhet a munkáskollektívák érdekeivel. A fő, hogy a gazdasági egységek élén ne csupán valamiféle adminisztratív, irányító szakcsoport álljon, hanem valóban egy irányító kollektíva (az egykor profanizált „igazgatói tanács" magától kínálkozik), amely munkájában anyagilag is érdekelve lesz (amelyet sikeres munkájáért jól megfizetnek), amely munkájáért a „felsőbb“ szerveknek és vállalata alkalmazottainak is felelősséggel tartozik, amelyek helyzete, hatásköre, jogai és kötelességei jogilag pontosan meg vannak határozva. Ám az országos jelentőségű feladatok megoldása, például a bér és árpolitika játékszabályainak jogi meghatározása nemcsak a vállalati, centrális adminisztratív szervekre, a munkáskollektívákra és érdekképviseleti szervezetükre tartozik, hanem a képviselőtestületekre is. A nemzetgyűlésnek (s egyben a demokratikus alkotmány többi reprezentánsának azonban számolnia kell azokkal az értékekkel és forrásokkal, amelyek az adott társadalomban és az adott helyzetben léteznek, s melyeket szaporítani puszta „akarattal“ vagy határozattal, avagy „a szentlélek megtestülése által" nem lehet. A szakmai szervek által benyújtott megoldások variációi közül azokat kellene kiválasztaniuk, amelyek helyességéről (legalábbis többségükben) meg vannak győződve. A központi képviseleti szervnek kellene határoznia a döntő jelentőségű létszükségleti cikkek árainak mozgásáról, a bérszint fejlődésének jelentős kérdéseiről stb. Nálunk ma senki sem tiltakozik nyilvánosan az ellen, hogy az emberek viselkedésének negatív következményei (és a pozitívak is természetesen) a társadalom tagjait érik. A negatív következmények azonban pillanatnyilag egyformán érintik a bűnöst és az ártatlant. Ez a társadalom további fejlődése szempontjából káros. Egyedül a gazdasági demokrácia helyes játékszabályai teszik lehetővé, hogy a veszteségért, károkért, hibákért és hiányosságokért közvetlenül azok okozói szenvedjenek. Vagyis azt kell célul kitűznünk, hogy a cselekedetek negatív következményei ne csupán a dolgozók túlnyomó többségét érjék, hanem például a központi hivatalok vezetőit, helyetteseiket, a különféle főépítészeket, a telefonközpontok, postahivatalok, vasúti és hasonló igazgatóságok vezetőit (akik eddig „privilégiumokat“ élveztek épp a fogyasztók rovására), a közlekedési vállalatok igazgatóit stb. Itt nemcsak az anyagi felelősségre gondolok, hanem a valódi és nem fiktív jogi és politikai felelősségre. Nem lesz könnyű dolog eme cél elérése, ám minél előbb valósítjuk meg ezt az operációt, annál nagyobb lehet a reményünk, hogy a beteg meggyógyul. Gyakran hallani olyan ellenvetést, hogy a képviseleti szerv rosszul dönthet, hogy tévedhet, hogy döntésében társadalmilag nem hasznos, divergens, vagy épp destruktív érdekek érvényesülhetnek. Ez valamennyi demokráciával együttjáró kockázat — és több ezer éves. Ezért nem vetjük el a demokrációt ,amely nemcsak eszköz és módszer, hanem társadalmi érték, cél és eszmény is egyben. A társadalomban sőt egyes kollektívákban is minden egyezkedés kockázattal jár, — arról van szó, hogy ezt a kockázatot kell igyekeznünk minimálisra csökkenteni. Az érdekképviseleti szervezetek (például a szakszervezet) nem reprezentantív állami szervek. Nem kellene hát azt várni tőlük, hogy valamiféle c-dminisztratív, technikai vagy egyéb okokból, majd más álláspontra helyezkednek, mint tagságuk túlnyomó többsége mondjuk ez az álláspont (mint a bérdenivellizáció, árnövekedés stb. eseteiben) helytelen, nem jó és nem reális. Ilyen állásponttal is számolni kell, nem fúrhatjuk fejünket a homokba, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ám az utólagos magyarázkodás sem elégséges a döntés elfogadása után. Ha a társadalomban, a társadalmi rétegekben elmaradott nézetek is uralkodnak, utópista dolog lenne azt hinni, hogy ezeket a nézeteket valamiféle össztársadalmi „felvilágosító munkával“ eltávolíthatjuk. Az egyetlen út, amelynek távlata van: az igaz és tárgyilagos tájékoztatás. Helyes, hogy az utóbbi években megnőtt a társadalmi információ szerepe. Az elmaradott ember — elsősorban a tájékozatlan vagy a rosszul tájékozott. A megoldás legjobb módszerének a tájékoztatás maximumra emelése ígérkezik. Tájékoztatás mindenki számára (az előzetes és fölösleges hálók nélkül, amelyeken a rossz és apró halak gyakran átcsúsznak, a nagyok és szükségesek fennakadnak) a demokratikus viták maximuma, a reprezentantív állami intézmények és a társadalmi érdekképviseleti szervezetek gazdagon differenciált rendszerének fej-^ lesztése összhangban a jogilag megalapozott, optimálisan stabil játékszabályok rendszerének a fejlesztésével — továbbá a reális (azaz jogilag hiteles) jótállás és a reális, kölcsönös ellenőrzés. Megkísérelni a szocialista demokrácia ilyen fejlett modelljének a megvalósítását, összhangban a népgazdaság új irányítási modelljével ehhez egész szocialista társadalmunk, társadalom tudományaink becsvágya szükséges. IVAN BYSTRINA Megjelent a literárni noviny 51. számában. a Hét irodalmi melléklete • 3.
