A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-05-21 / 21. szám
Major Ágoston { #M k m k&dü Már úgy gondoltuk, hogy nem kell visszatérnünk a gyors megtérülés elvéből eredő pályaválasztás kérdéseire, amikor a posta az egyik Komárom melletti alapiskola tanítójának a levelét kézbesítette, amelyből hadd idézzünk néhány sort: „Bántóan nyugtalanító érzés hallani és olvasni arról, hogy a magyar tannyelvű iskolák 15 éves tanulóinak pályaválasztási indítékai lényegesen szegényebbek az országos átlagnál. De esz nem a pedagógusok dolga, ez nem iskoláink hibája ... Elvégre miért is képezzünk orvost, mérnököt, vagy mezőgazdászt, hiszen a mi falunkban van orvos is, meg mérnök is, és több mezőgazdasági szakemberre sincs szükség az EFSZ-ben.“ Hallatlan tájékozatlanságra vall az alábbi megállapítás is: „A 75—80 kilencedikes tanulóból mindezek ellenére heten-nyolcan tovább tanulnak a középiskolákban. A mi körülményeink között ez nagyon jó eredmény, hiszen ez az 1940-es évekhez képest 300 °/o-os emelkedést jelent...“ Nagyon nagy kár, hogy a tanító elvtárs a „mi körülményeinket“ 1940-hez méri és nem 1980-hoz, amikor tanítványai munkába lépnek! Tehát, hogy nem azzal érvelt, amivel érdemes: Dél-Szlovákia fejlődő iparának és modern mezőgazdaságának négy öt év múlva tíz-tizenötször több szakemberre lesz szüksége, mint 1940-ben és öt-hatszor többre, mint ma. Valóban nem látja a tanító elvtárs, hogy ma már a fejlődés egyik legerősebb fékezője az alacsony műveltségi szint? Miért nem tudja az iskola — minden objektív és szubjektív akadály ellenére is — elültetni a gyermekek leikébe a tudásvágyat? Miért nem tudja a tanító elvtárs meggyőzni tehetséges tanulóinak szüleit, hogy neveljenek fiukból mérnököt, mezőgazdasági technikust? Hiszen a társadalomnak erre lesz szüksége, a fiatalok csak így érvényesülhetnek igazán. A fejlődés azt mutatja, hogy a mezőgazdaságban ugyan egy évtized múlva már lényegesen kevesebb ember dolgozik majd, de ezek fiatal, szakképzett dolgozók lesznek. Ezeknek a dolgozóknak kere sete egyenlő lesz a szakképzett munkások, technikusok bérével. A tanító elvtárs azt írja: „nem kell a paraszti munkához érettségi, „kapálni mindenki tud". Nem idéznénk ezt a levelet, ha nem tükröződne ott ez a felfogás a mezőgazdasági technikumok üresen tátongó padjaiban. Ennek a tudatlanságból származó rövidlátásnak (meg a „látók“ kényelmessé gének) az eredménye, hogy az egyes mezőgazdasági szakközépiskoláinkba 70 férőhelyre csak 30 tanulót vesznek fel, hogy a 35-ös létszámú ősz tályokban 18—20 gyerek lézeng. Ennek az eredménye, hogy a főiskolai tanulmányokra előkészítő általános középiskolákba a hármas tanulókat irányítják és az egyes-ketteseket pedig (a leggyorsabban fizető), divatos szakközépiskolákba. Holott a logika éppen a fordítottját kívánná. Persze a ma társadalmának még jelenleg létező ellentmondásai szülik ezeket a nézeteket. A pedagógia azonban a „jövő művészete“. Nekünk már a holnap számára kell felkészítenünk a gyermekeket, hiszen a ma még iskolás gyermek 15—20 év múlva egészen más körülmények között fog élni, dolgozni. A rohamosan fejlődő világban ezért éppen a pedagógusoknak kell a szülőkkel megértetniük, hogy néhány év múlva megváltozik a munka jellege, változnak majd a társadalmi körülmények, az egyes munkák társadalmi értékelése, a fizetési relációk, változik majd az életmód. Mindezzel az egyre gyorsuló és lényeges változással az embernek lépést kell tartania. Ehhez pedig olyan ifjúkorban szerzett széles műveltségre van szükség, amelyre majd rá lehet építeni az ember egész életén át tartó, folyamatos önképzését. Éppen a pedagógusoknak kellene tehát felvilágosítaniok a dolgozó tömegeket, de elsősorban a szülőket, hogy történelmileg egy egészen új helyzet kialakulásáról van szó. Éppen a levelet író Komárom melletti alapiskola tanítójának kellene megmagyarázni, érdekes előadásaival megértetnie a falu lakosságával: az emberiség fejlődése eddig még sohasem tette szükségessé, hogy a munkához és a közügyek intézéséhez a tömegek sajátítsák el és egyben alkalmazzák is a legfejlettebb tudomány eredményeit. Tény, hogy ma még sokan várják a termelési eredmények növekedését, csupán a gazdasági tényezőktől: a gépek, a munkaeszközök jobb kihasználásától, a műszaki fejlesztés gyorsításától, a jobb munkaszervezéstől, a munkafegyelemtől, az időkihasználástól. A mi levélírónk is úgy véli, hogy a növekvő ismeretszükséglet csak a vezetés szintjén jelentkezik, hiszen „van már mérnökünk, technikusunk“. Az ilyen szemlélet a munka közkatonájától csak nagyobb munkafegyelmet vár, tehát a termelésben betöltött szerepét csak az erkölcs kérdéseire korlátozza. Az automatizálás, a kemizálás távlatában látni és meglátni azt, hogy a jövőben egyre jobban feleslegessé válik a képzetlen munkaerő, az emberi izommunka; megértetni a gyermekekkel, hogy ők már egyszemélyben lesznek a munkát széles látókörrel megítélni képes, magas képzettségű szakemberek és a gyakorlati munkát végző dolgozók. Ez mindnyájunk feladata, s nem tétlenségre ítélő önbizalom. Ezeknek a távlatoknak és összefüggéseknek megértése nélkül, a jö vőbe tekintés nélkül senki sem élhet, akinek köze van a pedagógiához, akinek gyermeke van, aki a jövő nemzedékét tanítja. Ezért lett a ma pedagógiája — jobban, mint bármikor az emberiség történelme folyamán — a „jövő művészete“. MÚZSI FERENC élek a haláltól. Az emberek azt mondják, hogy csak hálni jár belém a lélek, mégis ragaszkodom az élethez. Ha egyáltalán életnek nevezhető az, ahogyan élek. Elhagyatott kis házikó a városszélen, düledező kerítéssel körülvéve. Ez a lakhelyem. Egy asztal két székkel, konyhaszekrény, felette egy óra és naptár a falon. Ez mindenem. És a falba épített tűzhely, mely ridegen tátong felém, nincs, aki befűtsön. Rideg a ház, akárcsak az életem. Egyik lábammal a sírban, másikkal az ágyban fekszem. Az ablakból a hátamra fúj a szél, a falakat belepte a penész. Melengetni próbálom magamat, párát lehelni a hidegbe, de mit bir már a magamfajta öreg tüdeje. Behúzódom mélyen a dunyha alá, s kis semmiségeken töprengek. Ha csönd van, a kert alól felhallatszik a Duna vizének zenéje. Magam elé képzelem a hullámokat, amint a parthoz közelednek, nekivágódnak a köveknek, majd csöndes csobbanással visszahull nak a víztengerbe. Itt van pár méterre, nem meszsze a kert alatt a Duna, mégis olyan távolinak, megközelíthetetlennek tűnik számomra, akárcsak a gyermekkorom. Pedig most voltak a gyermekévek, nem is olyan régen, s oly gyorsan elfutottak, mint amilyen gyorsan folydogál a ,Duna vize. Aztán idejutottam, hogy azon gondolkozzam, milyen is az élet. Gyerekkori emlékeim nincsenek. Azt sem tudom, hol láttam meg a napvilágot, nem emlékszem, hogy lubickoltam volna a vízben, vagy bújócskát játszottam volna a part menti füzesekben, nem emlékszem, hogy mondott-e valaki meséket az ágyam mellett, hajas baba sem tűnik fel az emlékezetemben, s azt sem tudom,' rossz voltam-e vagy jő. De a gyerekek azt mondják, rossz a természetem. Három gyereket szültem a világra, mind a hármat felneveltem. Mostohák maradtak hozzám, mint idegen az idegenhez. Az unokáimat nem ismerem, a szüleik letagadják, hogy én is létezem. Miért? Miért vagyok rossz? Azért, mert felneveltem őket, azért, mert világéletemben segítettem nekik? Hát azért vagyok rossz? Deltát én azt sem tudom, hogy mi a rossz, mi a jó, meg ki a rossz és ki a jó. Oly sokféleképpen magyarázzák ezt az emberek, hogy öregségemre már nem igazodom el ebben. Nem tudok sokáig vajúd ni egy kérdésen. Megunom, s leakasztom a falról a naptárt, hogy elüssem valamivel az időt. A nap tárt is csakhamar eldobom, mert abban sincs már semmi érdekes. Valamikor jobbat szerkesztettek. Most olyan ez is, mint az én élé tem, kong az ürességtől. Így csak fekszem az ágyban, fáj dalmaktól elgyötörve. Még a kösz vényes lábam sem emelhetem meg, mert az ágy nyomban nyikorogni kezd, mintha neki is fájna az életem. Rozoga vaságy, talán a há borúban felejtette itt valamelyik katonai osztag. Ahányszor megfor dúlok s megcsikordul alattam, annyiszor hull ki a könnyem, any nyiszor juttatja a háborút eszembe. Az vette el az én páromat, az én szeretett férjemet. 1911-ben kötöttünk házasságot. Alig melegedtünk össze, 1916-ban elvitték katonának s többé nem láttam. Azt mondták az ismerősök, valamelyik fogolytáborban halt meg. Lehet, hogy ilyen vaságyon, amilyenen én fekszem. Csak az nyugtatja meg kissé öreg telkemet, hogy én is ilyen ágyon halhatok meg. Amikor a halálhírét hallottam, azt gondoltam, tüstént meghasad a szívem. De élni kellett, három gyerek maradt utána, fel kellett nevelnem őket. Nem maradt más, mint nyakamba venni a világot, menni, amerre az élet sodor. S az bizony sodort engem. Hol itt, hol ott vágott a parthoz, csak úgy nyögtem belé, sokszor azt gondoltam, éhenhalok. Mert bizony segélyt nem kaptam, nem gondolt rám az isten sem. A két kezem volt mindenem s a három éhező gyerek. Volt egy kis föld, de ha valamit betakarítottunk róla, elvitte a végrehajtó. Szolgáltam, kapáltam egy falat kenyérért, egy köcsög tejért. S ez a sors jutott a gyerekeknek is. A lányom ügyes volt, friss, mint a szöcske. Tizenkét éves korában már a tanítónál szolgált, akinek meghalt a felesége. A parasztok is szívesen felvették munkára. A két fiúgyermek olyan volt, mint a többi hasonszőrű siheder. Az iskolát be sem fejezték, nyakukba vették a világot, s ahol munka kínálkozott, ott fogták meg a kapanyelet. A férjem emléke még frissen élt bennem, mikor ismét háború zúdult a nyakunkba. A két fiú átszökött magyar oldalra, én meg a lányomnál maradtam Pozsonyban. Szlovák férje volt, aki elsők közt vonult be katonának. Amennyire tudtam és bírtam, hát én segítettem ki a lányomat. Volt neki egy fiúcskája. Egy év múlva hazajött a férje, de ezek után is én segítettem őket. A lányom nem vállalt munkát, csak én hajszoltam az élelmet, s mégis nekem jutott a legkevesebb belőle. Amit kaptam, hazavittem, s azt sem láttam, ki ette meg. A lányomék később átköltöztek egy másik utcába, házmesternek. Én mostam, takarítottam a városi urakra. Estefelé, amikor a lányom úgy gondolta, hogy már végeztem a mosással, mindig eljött, azzal az ürüggyel, hogy segíteni akar. S mindig ő tartotta a markát pénzért. Ezt nem hagyhattam szó nélkül, veszekedni kezdtünk. Hiába volt minden, hiába dugtam a pénzt a vánkos alá, mindig ellopták. Otthagytam őket. Elmentem egy házmesternéhez kvártélyba. Szállást kaptam, s a mosókonyha lett a lakásom. Nem egészen egy évig voltam ott. mert a lányom elvitetett azzal az ürügygyei, hogy szidtam a szlovákokat. Dehát magam is kevert vagyok, félig magyar, félig szlovák, miért szidtam volna á fajtámat? A lányom bosszút akart állni rajtam, hát ürügyet keresett. Két -évig ültem a börtönben. Aztán visszamentem a régi házmesternéhez, ott laktam vagy három évig, s közben másutt Is dolgoztam. Dehát így sem bírtam sokáig. Vagy
