A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-05-21 / 21. szám

én voltam rossz, vagy az emberek, akikkel összehozott az élet, Mert a házmesterné se volt Jobb a lányomnál, ő Is mindig elszedte a megkeresett pénzecskémet. Ebből flancolt, férfiak után Járt.

Tovább álltam, vándoroltam. Az egyik fiam visszajött Magyarországról, átköltöztem hozzájuk a Zabosba. Itt is az a sors várt rám, ami egy anyára vár az életben. Mama, adjon ezt, mama, adjon azt, de legjobban a pénz kellett. Különösen a menyemnek. Még kocsival sem hordanának neki elég pénzt össze, flanc ide, — flanc oda, odahaza még kosztra se telt neki. Jártam a régi helyekre mosni, takarítani, múltak felettem az évek, s a fél város ruhája átment a kezemen. Mosnom kellett az unokákra, gyerekekre, idegenekre. Most meg magamra sem vagyok képes mosni. Olyan a dunyha rajtam, mint a föld — fekete. Ha valaki meglátja, azt gondolja rólam, „hogy fekszik a piszokban a vén asszony!“ Sajnos, fiatalon elmostam az erőmet, így maradtam, magammal tehetetlen.

— Sorsom következő állomása az volt, hogy szolgálónak szegődtem egy kapitányhoz, jó emberek voltak, minden nap adtak egy kis élelmet, vigyem haza a gyerekeknek. ötezer koronát spóroltam öszsze s a mai napig sem tudom, hová lett, mert én tíz deka kenyeret sem vettem belőle.

ötvenben kaptam a férjem után egy kis összeget. De ez is kevés volt a menyemnek. Csak unszolt, hogy menjek a gumigyárba dolgoz ni. Igen, menjek dolozni, de vigyem magammal a kétéves gyereküket is. Hát hogy tudok én dolgozni a kislány mellett? Vagy pesztonka leszek vagy munkásnői Nem bírtam már a sok hajszát, gyötrelmet, megbetegedtem. Volt nyolcezer korona megspórolt pénzem, amelyet a párnám alatt melengettem, azzal a vággyal hogy legyen valami öregségemre. De egy óvatlan pillanatban a menyem ötezer koronát kilopott a pénzemből ... A fiam a menyem pártjára állt. A rendőrségre mentem, de ott azt mondták, hogy családi ügy be nem avatkozhatnak.

Hajtott a sors, elűzött a saját gyermekem. Az volt a vágyam, hogy valahol hajlékot szerezzek. A szomszédban élt egy öregember. A házmesterné egyre csak azt mondta, költözzék össze a két öreg. Aztán rászántam magam, nekem mindegy, csak tető legyen a fejem felett. így mentem férjhez, másodszor is, hatvanéves fejjel. Az öreg hét évvel volt idősebb nálam. Eleinte nem akartunk összeházasodni, de a szomszédban lakott valami rendörféle, aki ki akarta túrni a házból az öreget. S ő csak mondogatta, jobb lesz Örzsa, ha megesküszünk, így békén hagynak minket. Jól megvoltunk, habár nem melegedtünk össze. Mit tud már összemelegedni két öreg?

Azt gondoltam, most már nyúlom lesz, nem kell mosni járni, eléldegélünk a nyugdíjból. De a gyerekek itt sem hagytak békén. Amint összekerültünk, s megtudták, hogy van egy kis kertünk, hol a lányom, hol a testvérem jött s szedte le a fáról a gyümölcsöt. Még rám sem volt íratva a lakás, a fiam máris Jött, hogy csináltassunk ólakat, neveljünk kacsát meg más aprójőszágot felesbe. Felajánlotta, hogy hozat építőanyagot, kibővítik a házat, lakjunk együtt. Hogy Jut ilyesmi az eszetekbe, mondom a gyereknek, hiszen jóformán még senki sem vagyok itt, nem hoztam ide semmit, s az öregnek nem vagytok a gyerekei, mit akartok tőlem? Fiatal létetekre elkívánjátok az öregtől ezt a kis kunyhórskát, amiért annyit dolgozott egész életében? S aztán velünk mi legyen? Menjünk a kert alá, a büdösgödörbe? Fulladjunk bele? Lehet, hogy nem bánták volna.

Belekeveredett a bajba a pesti gyerek is. Alattomosan jött, hízelgésen, tetszett az öregembernek. Azt mondja, írassuk rájuk a lakást, nekem úgy sincs gyerekem. Nem kell, nem kell, tiltakoztam. Alig bírtam lebeszélni az öreget, hogy ne csalja ide őt, mert ismerem én a saját gyermekeimet. Míg itt voltak látogatóban, összebeszéltek a másik fiammal és nagyon leszóltak engem, hogy nem akarok dolgozni, piszkos vagyok, s a lehető legrosszabbnak festettek le. A saját gyerekeiml

Több mint két évig húzták az átjövetelt, arra spekuláltak, hogy majd felfordul valamelyikünk, a másikkal meg elbánnak valahogy. Eközben jött az árvíz, s úgy kértem az istent, hogy bár csak összedőlne ez a viskó, s mi szociális otthonba mehetnénk, ahol gondviselés, szép szó veszi körül az öregeket. De a víz elkerülte a házat, mintha ő is félt volna a zsörtölödéstöl. A fiamék megtudták, hogy szociális otthonba akarunk menni, s máris készek voltak, hogy átveszik a házat, de csak úgy, minden nélkül, köszönömért.

A fiamék kivárták, míg meghalt az öreg. Aztán jöttek, berakodtak bútorostul, a fejem tetejére ültek. Mit tehettem mást, el kellett tűrnöm őket, csak belül háborogtam: Miért hagyják ott a nagyvárost, a fényes palotákat, a hangos utcákat, a neonfényt, miért éheznek egy öregember szegény viskójára? De, a „mostoha szív“ is meg tud bocsájtani egyszer. Bennem is feltámadt a gyerek iránti szeretet. Azt mondottam magamban: ha titeket a kényszerű sors idehozott, ahogy fértek, úgy lesztek, amit főztök azt esztek, én nem fogok nektek semmibe sem beleszólni, csak békében legyünk.

Munkát vállaltak a városban. De történt egy napon, hogy mikor hazajöttek, a rezsón találták a kávésedényt, amelyben nap közben feketekávét főztem magamnak. Főzés közben néhány csepp kifolyt a főzőlapra, s ezen úgy felháborod

tak, hogy fogták a kávésedényemet s kidobták a kávéval együtt. A rezsőt persze nem hajították ki, mert nekik is kellett, ők is azon főztek. Aztán nekiestek az ágyamnak, hogy ők ezt nem nézhetik, ezt szégyellik, nem tűrik így tovább, hiszen bűzlik a piszoktól. Tőlem bűzlött, én feküdtem benne, mondtam, akkor velem együtt kell az ágyat kidobni. így nem leszek utatokban, s ti egyedül lakhattok más házában, ingyen.

Aztán tanácsolták, hogy menjek a másik fiamhoz lakni, dehát miért mentem volna, hiszen a sajátomban jogom van élni. Vagy a Dunának megyek, vagy ti mentek innen, hogy többé sose lássalak benneteket, utasítottam ki őket.

így maradtam magamra e zajló világban. De míg itt vagyok, utolsó percemig nem hagynak nyugton. Jön a testvérem, azt nézi, mit vihet el, jön a lányom egy deci étellel, de elvárja, hogy én rakjam meg a táskáját, vagy adjak neki néhány koronát.

Hát adtam én világéletemben, mindig csak adtam, hol ennek, hol annak, a gyereknek, ismerősöknek. Fösvény voltam, mert a fogamhoz kellett verni a garast. Én is kaptam egy házikót egy ismeretlen öregembertől, most pénzt kapok, öregségi segélyt, ebből éldegélek.

Nem azért mondom el ezt, mintha valami érdekes lenne benne, csupán azon vajúdom, hogyan is jutott ilyen sorsra egy ember. Mert ha magatehetetlen vagyok is, a szomszédok azt mondják, az észjárása még egész jó az Örzsének. De mi hasznom ebből, ha én a kenyeret nem az eszemmel, hanem a kezemmel kerestem. S kellett keresnem, kapargáinom egész életemben, mert olyan kevés volt belőle, hogy másra nem is jutott időm vagy kedvem. Ez maradt meg az én emlékemben, az élet tiszta ténye. Ez az én világom éjjel is, amikor felébredek, ilyenkor elfog a félelem, s mintha kísértet járna a szobában__—

Ott volt felravatalozva öreg férjem. Az ő koporsója volt az utolsó bútordarab a szobában. Mióta kivitték a temetőbe, nincs ott már semmi. Csak az emléke jár vissza néha a négy fal közé. Jó emlékezni arra az emberre, aki mellett öregségemre nyugalmat találtain. De ez sem csitítja el a fájdalmat szívemben s a vágyat gyermekeim, unokáim után. Meleg emberi szüreteire vágyom.

Csak nézek a sötét éjszakába s ilyenkor egy régi nóta jut az eszembe: „Nem ragyog már nékem, több csillag az égen“. Nem tudom, miért, hiszen nem volt ne>kem szerencsecsillagom meg nótás kedvű sem voltam. Néha talán daloltam, olyankor is csak a szám dalolt, de a szemem sírt. S most is csak sírok, könnyezem, megtörlöm néha szememet a dunyha sarkában, és ima helyett azt a két sort mormolom, mely a naptárból már a vérembe ivódott: „Mint égen hulló csillag lángja, nem kellek én a világnak“.

Vajon miért nem kell a világnak az öreg ember?