A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-05-07 / 19. szám
Váratlanul megszólalt a csengő. Vészes berregése leihasította a csöndet, amely cinkosan borult a szobában üldögélő, csókban összeforró párocskára. — A férjem! — ugrott fel a kanapéról Evelyn, szája elé kapva alabástrom kezét, amelyre éppen az elébb hintett hundertcvancig csókot Géza, a huszártiszt. — Honnan tudod? — kérdezte sápadtan a hadsereg, kardja után kapva. — Váratlanul csengettek__Ez csak a férjem lehet. . . Ű szokott váratlanul hazajönni.. . — Mitévő legyek? — suttogta Géza, csontos öklét rágva, mokányul kidülledő szemmel. — Te vagy a férfi! — kiáltott rá Evelyn haragosan, sírósan, nagyot dobbantva piciny lábával A férfi ide-oda manőverezett a lesötétített szobában, térkép és iránytű nélkül. Nem volt más nála, csak az ösztöne, és az ösztöne azt súgta: Az ágy alá, Géza bátyám! Az ágy alá! Géza bátyám ágyőt rebegett az aléini készülő Evelynnek, aztán snejdigüi bekúszott az ágya alá. * — Pardon — mondta egy rekedt férfihang az ágy alól —, ez az én helyem! — Ki ön? — hebegte Géza, szemét hunyorogtatva, bajuszát porolva. — Micsoda kérdés? Hát ki szokott az ágy alatt lenni? A betörő! Csábítónak semmi keresnivalója itt! Csábítónak a szekrényben a helye! Igazán tudhatná! . . . — Elnézését kérem. Sie haben Recht! Ünnek igaza van! — felelte Géza kimérten, komoran, és szuszogva kimászott az ágy alól. — Megőrült? — sikoltotta Evelyn, szemmel láthatóan őszülő ioknijait tépdesve. — Miért nem búvik az ágy alá? — Nem tehetem! — tiltakozott a huszár — Ott egy betörő van . . . — Betörő? — tántorodott meg az asszony, aki percről percre öregebb lett. — Még csak ez kellett. Elvesztem! ... A csengő szünet nélkül berregett. — Azt mégse kívánhatja tőlem, drágám — szólt Géza elhelyezkedve a dúsan faragott, ba« rokk szekrényben, dohányszagú ancugok és naftalinszagú überciherek között —, azt mégMindeme törekvések lelke Andrej Beli] volt, a lenyűgöző tekintélyű, elsőrangú költő, a Szimfónia, valamint az Ezüst galamb és a Pétervár című prózai művek még elbűvölőbb szerzője, aki műveivel fordulatot hozott a kortársak forradalom előtti ízlésébe és kiutat jelentett az első szovjet próza számára. Andrej Belíjben megvoltak a zsenialitás őszszes elemei, amelyeket nem gátoltak az élet nehézségei, sem a család vagy a környezet meg nem értése. Lángesze szabadon bontakozhatott ki és alkotó erőből romboló erővé változott. A fölös lelkesedés rombolása azonban nem alázta meg őt, hanem részvétet keltett és báját a szenvedés vonásával növelte. Ha egyes íróknál kiválasztanánk egy-egy jellegzetes tulajdonságot (pl. beszélhetünk Lermontov szenvedélyességéről, Tutcsev tartalmasságáról, Csehov költőiségéről, Gogol varázsáról, Dosztojevszkij fantáziájáról), mit mondjunk Tolsztojról? Ennek a moralistának, egyenlőség-hirdetőnek, a törvényesség propagá torának fő jellemvonása, amely valamennyit kivétel nélkül és maradéktalanul felölelné — az eredetiség, a senkihez sem hasonlithatőság, amit ellentmon*3 dásosságával ért el. se kívánhatja tőlem, hogy kitúrjam a betörőt az ágy alól, amikor neki, mióta a világ a világ, ott a helye. A csábítónak pedig itt a szekrényben. Ez így fair. Evelyn úgy állt a szoba közepén, a luszter alatt, mint egy villámsújtotta szobor. Amikor Géza magára akarta csukni a szekrényajtót, ndarohant, és lázasan remegő hangon így szólt: — Várj! Mentűötletem támadt! Cseréljetek helyet! Szerelmem, te menj az ágy alá, és a betörő bújjon a szekrénybe. Ha a férjem megtalál a szekrényben — véged! De ha az ágy alatt talál meg, azt fogja hinni, hogy betörő vagy. Nem gondolhat másra, ha az ágy alatt fedez fel. Gyere gyorsan! — Nem megyek — mondta a huszártiszt határozottan. — Ne is könyörögj. Meghalok érted, ha kell, de nem szegem meg az illemet, nem rúghatom fel a hagyományokat. Csábítónak szekrényben a helye. Már az apám, a nagyapám, sőt a dédnagyapám is a szekrényben keresett menedéket, ha váratlanul hazatért a férj. Ha nekik jó volt a szekrény, nekem is jó lesz. Hagyjon magamra. Evelyn! A férj türelmetlenül rúgdosta az ajtót. — Mars vissza! — kiáltott az asszony Gézára, ellentmondást nem tűrő hangon, de könyörgő tekintettel. Szegény Evelyn, teljesen megőszült ez alatt a néhány perc alatt. Bohó, röpködő loknijai helyett, szolid konty ült a feje búbján, s időközben nemcsak megcsúnyult, Egész életében, annak minden szakaszában képes volt meglátni az adott pillanat jelenségeit, kiragadott beteljesedésüket egy különlegesen kicsúcsosodó momentumukban, úgy, ahogyan általában csak kivételes esetekben látunk, a gyermekkorban, a legnagyobb boldogság, vagy egy nagy lelki győzelem pillanatában. Hogy így láthassunk, ahhoz a szemünket a szenvedélynek kell irányítania, mert ő az, amely villámfényével megvilágítja a tárgyat és felerősíti láthatóságát. Ilyen szenvedélyt, az alkotó pillantás szenvedélyét hordozta magában szüntelenül Tolsztoj. És éppen ennek a fényében látott mindent elsődleges frissességében. Első alkotó felszárnyalásunk éveiben csak kettőnek: Aszejevnek és Cvetajevának volt érett, már egészen kiforrott költői stílusa. A többiek kérkedő eredetieskedése, engem is beleértve, a teljes erőtlenségből és lebéklyózottságból eredt, ami azonban nem akadályozott sem az írásban, sem a publikálásban, sem a fordítói munkában. Már gimnazista koromban rabul ejtett a legújabb irodalom — Andrej Belíjről, Hamsuriró), PrzibiseVszkijről álmodtam ... Futurista tisztaságomat Bobrov őrizte tartósan és megmentett a káros befolyásoktól. Ez alatt az idősebbek jóindulatát értette. Amint észrevette érdeklődésük legcsekélyebb jelét, ijedtében, nehogy kedvességük az akademizmus felé hajlítson, igyekezett gyorsan, bármilyen eszközzel megzavarni a kapcsolatunkat. És én, hála neki, nem szűntem meg valamenynyiükkel veszekedni... Nem szeretem az 1940 előtti stílusomat, elutasítom Majakovszkij munkáinak felét, de minden tetszik nekem Jeszenyinben. Idegennek érzem a formák akkori általános széthullását, a gondolatok elszegényedését, a beszennyezett, kusza stílust. Mikor közelebbről megismerkedtem Majakovszkijjal, felfedeztük, amire egyáltalán nem gondoltunk — közös technikai megoldásainkat, képszerkesztésünk és ritmusunk hasonlóságát. Szerettem mozdulatai szépségét és könnyedségét. Nem volt szükségem szebbre. Hogy ne ismételjem meg őt és ne higgyék, hogy epide el is hízott. Hajdani, percek előtti szépségének már nyoma se volt. — Nem megyek vissza, drágám, az ágy alá — folytatta a huszár a szekrényben —, ne kívánj tőlem lehetetlent! Nekem itt a helyem! Jól is néznénk ki, ha mindenki ott bújna el, ahol neki tetszene. Hová vezetne ez a slendriánság! Az anarchiához! Evelyn ekkor az ágyhoz repült, és térden állva esedezett a betörőnek: — Uram, adja át a helyét! Jöjjön ki az ágy alól, és foglaljon helyet a szekrényben. Egy sokat szenvedett asszony könyörög önnek. Legyen irgalmas! Legyen nagylelkű! Ha bemegy a szekrénybe, megmenekül a börtöntől. Legfeljebb megpofozzák. Legfeljebb egy kicsit agyonverik, mert a férjem féltékeny vadállat. De én nem féltem önt. Ön erős, bátor férfi, aki nem ismeri a félelmet. — Ami igaz, az igaz — dörmögte a betörő az ágy alatt. — Ha sokat ugrálna, behúznék neki egyet, már mint a tisztelt férjnek, de nem tehetem, édes nagysád, betörőnek az ágy alatt a helye. Szabály, az szabály. Mit szólnának a kollégák, ha megtudnák, hogy a szekrényben találtak rám? Lesülne a bőr a képemről. Nem vagyok én vacak csábító, már megbocsásson, édes nagysád, meg aztán nem is bírom odabenn a levegőt. A naftalinszagtól mindig roszszul vagyok ... Odakünn a férj a saját fejével zúzta szét az ajtót. — Igazán sajnálom magát, édes nagysád — szipogott a betörő, könnyeit nyeldesve —, de nem segíthetek magán. Itt szoktam meg az ágy alatt, és öreg vagyok én már ahhoz, hogy megváltoztassam a szokásaimat. Bocsásson meg nekem, az öreg rablónak, édes nagysád ... Lehet, hogy maradi vagyok. Evelyn, engedje meg, hogy így szólítsam, hiszen az apja lehetnék, de azért ne ítéljen el .. . A szívem vérzik önért, Evelyn . .. Ebben a pillanatban tajtékozva, vérben forgó szemmel berontott a férj. Nem szólt egy szót sem sem, nem kérdezett semmit, nem nézett se balra, se jobbra. Egyenesen a nyüszítő szekrényhez lépett. MIKES GYÖRGY gonja vagyok, igyekeztem elnyomni magamban azokat a megnyilatkozásokat, amelyekben közel álltunk egymáshoz — a hősi hanghordozást, amely az én esetemben hamis lett volna, és a hatásra törekvést. Ez leszűkítette az én stílusomat és megtisztította őt. Mint már említettem, rokonságunkat felnagyították. Egy alkalommal, amikor nézeteink eltértek, egy Aszejevnél folytatott vitában Majakovszkij szokásos borongós humorával így jellemezte különbözőségünket: „Ez tény. Valóban különbözünk. Maga azt a villámot szereti, amelyik az égen képződik, én meg azt, amelyik a villanyvasalóban.“ Nem tudtam megérteni propagandista buzgalmát, igyekezetét behatolni a társadalmi tudatba, közlékenységét, azt a vágyát, hogy csoportot alakítson maga körül, függőségét az időszerűség hangjától. A halála előtt megírt és halhatatlan dokumentumától (Teli torokból) eltekintve a későbbi Majakovszkij a Buffo misztériumtól kezdve érthetetlen számomra. Nem értem döcögő rímbe szedett nyilatkozatait, elcsépelt, közhellyé vált igazságait, amelyeket mesterkélten és szellemtelenül tolmácsolt. Nézetem szerint ez egyáltalán nem Majakovszkij és meglepő, hogy ezt a Majakovszkijt forradalminak kezdték minősíteni. Két híres kijelentés született arról a korszakról. Hogy könnyebb és vidámabb lett a*z élet, és hogy Majakovszkij volt és maradt annak az időszaknak a legjobb és legtehetségesebb költője. A második mondatért személyes levélben mondtam köszönetét a szavak szerzőjének, mert megmentett attól, hogy a jelentőségemet felfújják, ugyanis ez fenyegetett a harmincas évek közepén, az írók kongresszusa idején. Szeretem az életemet és elégedett vagyok vele. Nincs szükségem díszítő aranyozásra. Nem tudom elképzelni az életet titok és szerénység nélkül, a kiállítási vitrinek tükrös csillogásában. Majakovszkijt kötelezően bevezették, mint Katalin cárnő idejében a burgonyát. Ez volt a második halála. Nem tehet róla. Tatjana Ivanova Kultúrny život-ban megjelent cikke nyomán fordította és feldolgozta L. GÁLÝ OLGA maradtak. Nem a fordítók a hibásak. Megszoktuk, hogy a mondanivaló értelmét és nem a tónusát adjuk vissza, itt pedig az egész lényeg a tónusban van. Bioknál a próza az a forrás maradt, amelyből a vers fakadt, de amelyet nem igyekszik bekapcsolni kifejező eszközeinek rendszerébe. Rilkénél a kortárs regényírók (Tolsztoj, Flaubert, Proust és a skandináv írók) leíró és pszichológiai eszközei nem választhatók el költészete nyelvezetétől és stílusától. A Musaget kiadóvállalat mellett bizonyos akadémia-féle alakult ki. Andrej Belíj, Sztyepun, Racsinszkij, Borisz Szadovszkoj, Emil Metner, Szenrok, Petrovszkij, Ellis, Nilender az érdeklődő fiatalokat a ritmus törvényeire tanították, átvették a német romantikusok, az orosz líra történelmét, Goethe, Richard Wagner, Baudelaire és a francia szimbolisták esztétikáját, az ógörög, Szókratész előtti filozófiát.
