A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-05-07 / 19. szám
GO Csetepaté Elámult saját szavain, melyek a haragtól bordóvörösen gurultak ki orra alól, lódarázshangon körülszirénázták az asszony barackizű nyakát, halvány halántékának ütköztek s gyámoltalanul potyogtak az asztal alá. Az aszszony türelmesen hajlongott, mosolyával, mint valami keszkenővel, tisztára törölte a költő esendő szavait s miként az őszibarackot szokta, fehér tányéron tette élete párja elé, mondván: Egyél, kedvesem! Illatok keringőznek Almosán fújdogál a szél. Az erdő mélyéből harangocskák kondulnak. Tavasz, tavasz! Illatok keringőznek. A bokrok, a fák és a lobogó füvek egymást táncra kérik! De reggelenként még csintalan ködök nyújtózkodnak. Dohány Tibor Almaimat elaltatom Almaimat elaltatom, Szívajtómat is bezárom. Ölelő egykori karom, Ottfelejtettem egy pádon, Ott égett — virág parázson. Gondoljátok, hogy bánatom Most akkora, hogy könnyezem? — Hisz tavasz van s egy más pádon Megtalálom majd két karom, S új virággal ölelkezem. — Így vigasztalnám magamat, Ha tél derét nem hordanám. — Nem vár engem már az a pad, S új álmot nem hoz a tavasz, Szirmát hiába bontja rám. Nem járhatok Nem járhatok a Te arcod nélkül. Minden mozdulatod némább, mélyebb ... Nem kérkedek, nem szánom magam. Mindig útra kelek, — nem hallom lépteid: de arcod szédítő ragyogása utólér — s fölém hajol. A költő krédója Paszternák művészete kétségkívül századunk költői megnyilatkozásának csúcsát jelenti, maga is megkísérelte egyik életrajzi vázlatáb an (1957) megmagyarázni, hogyan alakult át élete művészetté, a sorsából és tapasztalataiból fakadón. Az ilyen keretbe sűrített életrajz főként Paszternák ifjúkora irodalmi atmoszférájának számos aprólékos részletére összpontosul. Világosan megmutatja, mi volt a felfogása a művészet lényegéről, valamint kortársaihoz való viszonyát. Ezek az adatok annál érdekesebbek, mivel megismertetik a táptalajt, amelyből a fiatal szovjet irodalom született. Paszternák az életrajzát mozaikszerűen Írja, akárcsak a gondolatok és emlékek forgatókönyvét. Közben igyekszik mellőzni az olyan eseményeket, amelyeket a Glej ta ban (Ochrannaja gramota) már megírt. Éppen ez a mozaik szerűség teszi lehetővé számunkra, hogy gondolatait az összefüggés megsértése nélkül tolmácsoljuk. A korán elhűnyt emberek — Andrej Belíj, Hlebnyikov és még néhányan — haláluk előtt elmerültek az új kifejezési eszközök keresésében és új nyelvről áimodoz tak, kotorásztak a szótagok között, tapogatták azok magánhangzóit és mássalhangzóit. A magam részéről soha nem értettem meg ezeket a törekvéseket. Nézetem szerint meglepő felfedezésekre akkor jutunk, ha a művészt annyira betölti a gondolat, hogy nem engedi elmélkedni és sietségében mondja ki az új szót a régi nyelven, egyáltalán nem mérlegelve, vajon az, régi vagy új. Chopin a régi mozartí-fildi nyelvvel annyi meglepően újat mondott a zenében, hogy éppen ezáltal kezdődött annak új korszaka. Ugyanígy Szkrjabin is, csaknem teljesen elődeinek eszközeivel, alapjában megújította a zene gondolati felfogását, mégpedig mindjárt fellépése kezdetén. Már nyolcadik műve etűd jeiben és a tizenegyedik mű prelúdiumaiban minden olyan időszerű, mindent annyira betölt a külső világgal zeneileg összecsendülő belső harmónia, hogy mindazt érzékeltette, ami kö rülvette és éltette az embert, a gondolkodó sát, az érzéseit, még az utazásait és az öltöz ködése módját is. Műveinek dallamai úgy lépnek belénk, hogy a szemünkből fakadó könnyek a szájunk sarkáig csorognak. A könnyekkel elvegyült dallamok az idegszálainkon át egészen a szívünkig folynak és mi sírunk, nem azért, mintha szomorúak lennénk, hanem azért, mert megtalálták az igazi, átütő erejű utat a bensőnkbe. Ilyen közismert, mindennapos igazságoktól telített a művészet. Bár a felhasználásukhoz vezető út mindenki előtt nyitva áll, az ismeri szabályok sokáig várnak és hiába várnak arra, hogy alkalmazzák őket. Az általános igazságra egyszer száz évben mosolyog a kivételes sze rencse — de el kell jönnie, és akkor érvénye sül. Ilyen szerencse volt Szkrjabin. Ahogyan Dosztojevszkij nem volt csak regényíró és Biok nem volt csak költő, úgy Szkrjabin sem volt csak zeneszerző, hanem ok az orosz kultúra örök ünnepléséhez, megtestesült győzelméhez és ünnepéhez. Mi tulajdonképpen az irodalom a szó álta Iában használatos értelmében? Az ékesszólás, az általános meghatározások, a kerek monda tok és a tiszteletre méltó nevek világa, akik ifjúságukban megfigyelték az életet és ami kor már bizonyos népszerűségre tettek szert, áttértek az absztrakcióra, az ismétlésre, az elmélkedésre. És ha ebben a kialakított király Ságban valaki nem azért nyitja ki a száját, mert érzéke van a szép kifejezésekhez, hanem azért, mert tud valamit és azt meg akarja mondani, az a felforgató benyomását kelti, mintha sarkig tárulna az ajtó és behatolna a kint rohanó élet zaja, mintha nem az ember jelezné, hogy mi játszódik le a városban, ha nem a város beszélne az ember szájával önmagáról. Így volt ez Biok esetében, ilyen volt az ő elárvult, gyermekien romlatlan szava, ilyen volt cselekvő ereje. Blokbap megvolt a nagy költő minden adottsága -— tüze. gyengédsége meggyőződése, világképe, egyéni tehetsége amely mindent átformált, amihez hozzáért, és bezárult, önmagába rejtező sorsa. Mindeme és még sok más tulajdonsága mellett megállók egy vonásánál, amely talán a legmélyebb nyo mókát hagyta bennem és ezért tartom előnyé nek — megállók a bloki hevességnél, elbo lyongó összpontosításánál, röpke megfigyeléseinél. Melléknevek, főnevek nélkül, állítmányok, alanyok nélkül, bújócska, nyugtalanság, ügyesen villanó apró alakok, szaggatottság — mennyire illett ez a stílus a korszellemhez, amely elrejtve, titokzatosan, illegálisan alig lopakodott még elő a föld alól, az összeesküvők nyelvén beszélt, főszereplője a város volt és fő cselekménye az utca. Miután visszatértem Moszkvába (1906), belépett az életembe századunk másik nagy lírikusa, az akkor még kevéssé ismert, ám ma már az egész világon elismert .német költő — Reiner Maria Rilke. 1900-ban meglátogatta Jasznaja Poljanán Tolsztojt, megismerkedett és levelezett az atyuskával és egy nyáron át Drozzsin parasztköltő vendége volt. Ezekben a távoli években megajándékozta az atyuskát első versesköteteivel, amelyekbe kedves ajánlást írt. Két ilyen könyv az említett évek egyik telén nagy késedelemmel került a kezembe és ugyanazzal döbbentett meg, amivel Biok hozzám eljutott első versei: a mondanivaló fontosságával, a gátlástalansággal, azzal, hogy nem tréfáltak és egyértelműen fejezték ki magukat. Nálunk nem ismerik Rilkét. A szórványos kísérletek oroszra fordításával sikertelenek
