A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-05-07 / 19. szám

— No, no azért mégiscsak . . . nézze, beszéljünk komolyan. Az érmék, képeslapok, exlibrisek, gyíkok, bélyegek és tyúkszemek gyűjtőinek élete nyugodtabb, mert sohasem válnak nevetségessé. Az egyik barátom, hadiflottánk tisztje, postabélyegeket gyűjtött. Amilyen pechje volt, rögtön a háború első napján bombatalálat érte a hajóját, s zátonyra futott. Köröskörül bombák potyognak, a víz csak úgy bugyborékol a sok robbanástól, az én filatellstám meg a víz alá bukik, hogy felszínre hozza az elsüllyedt kabinból a bélyegalbumát. Kimentette a bélyegeket, és éppen a part felé úszott, amikor valami ellenséges sült bolond föléje került, s géppuskatüzet zúdított az album közepébe. A golyó eltalálta a fekete „Mozambique“^, s a felbecsülhetetlen értékű bélyeg széléről letépett három cakkot. „Megsérül a bélyegem! A fekete Mozambique megrongálódott“ — kiáltott fel a tengerész. Azután elájult. A történet a háború után folytatódott.

— A tengerész kiütötte a repülő fogait? Úgy

istenigazából kikészítette? — az idegen látha tóan felélénkült. — Eltörte valamijét?

— Dehogyis. A repülő a fekete Mozambiqueért cserébe egy zsiráfos és bőregeres bélyeget adott. Íme, ilyen nyíltszívű a bélyeggyűjtő. Az effajta külön szenvedélyek kétségtelen gazdagítják az életet. Teljesebbé teszik. Nincs igazam? Az idő is gyorsan telik, no meg az utazás után is van mihez visszatérnie az embernek. Mindenki annyit ér, amennyit a gyűjteménye. Egy üveg, vagy akár kettő, három, sőt tíz — az ószeres piszlicsár haszna, de százezer darab már kollekció, pompás gyűjtemény, melynek csodájára járt az egész város. Azután közadakozásból múzeumot emelnek, s az adományozót érdemrenddel tüntetik ki. Üres üvegéből így lesz ■»- világra szóló dicsőség. Valamit csak kell gyűjteni. Az egyik ember címkéket gyűjt, a másik üvegeket. Van, aki görcsöt gyűjt.

— Vagy más valamit.

— Vagy más valamit. Ideadná nekem ezt a dobozt?

— Hogyne. Én nem gyűjtöm.

— Igen, ezt keresem én már évek óta! Narancssárga alapon a „Bondel Swart törzs“ egyik asszonyának fekete sziluettje. A távolban „pontok“, hottentotta kunyhó, egy kecske és két birka látható.

— Hát, ami azt illeti — mondta az idegen, a vállamon keresztülnézve-, ez a hájfenekűség meglehetősen amatőr dolog. Nem tudnék e»v ilyen nőszeméllyel mihez kezdeni. Iszonyúan

fest profilból. Ki látott már olyat, hogy az ember tisztességes felét ennyire elszabják?

— En face viszont napvilágra kerülnének a kínosabb részletek. Ez különben is ízlés dolgai... Mit tudunk mi a délnyugat-afrikai népek ízléséről? Még a saját ízlésünk tekintetében se vegyünk biztosak. Az egyik ismerősöm mindig undorral elfordult, valahányszor csak szőrős női lábat látott. Azt mondta, az ilyen láb arra való, hogy nyáron legyeket fogjanak vele. S azután hirtelen, az ördög tudja, mi ütött bele. „A szőrős lábak — mondta — elszédítenek, természetesen a szó pozitív értelmében.“ Hát ehhez mit szól? Járt már Afrikában I

Az idegen oda se figyelt. Hunyorgott. Mintha magában motyogott volna.

— Dél-Afrika ... Valamikor mennyire készültem oda. Lett volna egy kis üzleti ügyem azokkal a hottentottákkal...

Ügy illett, hogy én is beleéljem magam ebbe a hangulatba. Így hát azt mondtam:

Kosík József rajza

0, az a szegény, szerencsétlen, kihalóban lévő kis nép. És nem is olyan rossz, mint gondolják, mert a nyilak mérgezését a busmanoktól tanulta, s nem is olyan buta . .. Mert figyelje csak ezeket a közmondásokat: „Ne

gyújts pásztortűzröl pipára“, „Ne egyél nyulat“, „Ha künn a pusztán Idegen tárgyat találsz, vidd haza, hogy a tulajdonos a tanyán vehesse át..Hát még a dalaik! .. .

Elhallgattam, mert az ismeretlen egyszer csak szenvedélyesen kifakadt:

El akartam menni Windhukba. S nem jutottam tovább a puszta szándéknál. Hirtelen minden összegabalyodott. Egy ostoba véletlen hosszabb időre megfosztott mozgási szabadságomtól. Le kellett mondanom az utazásról. Később írtam barátaimnak. A levelezés igen hoszszúra nyúlt, de nem sült ki belőle semmi jó. Csalódtam az emberekben. Barátaim csúfot űztek belőlem. Egészen belebetegedtem a tehetetlen dühbe.

— Igazán megértem. Volt egy ismerősöm, aki majdnem megveszett egy ostoba kis papírdarab miatt. Szivargyűrűket gyűjtött. A fejébe vette, hogy megszerez valami régi címkét. Kiderült, hogy egyetlen példány Chilében található. A gyűjtő azonnal felkerekedett, és képzelje, micsoda pech! Az országot földrengés sújtotta. A címke nyomtalanul elveszett. Ekkor a gyűjtő, hogy valahogy elkerülje a biztos őrületet, elővette a Jobbik eszét, s bizonyos nyomdában megrendelte a címke hű másolatát. Én a magam részéről ki nem állhatom az utánzatokat és hamisítványokat. A kevésbé szubtílis természetű, gátlás nélküli emberek utánzatokkal tapasztják be a gyűjteményükbe a tátongó réseket Jobb a másolat, mint az üres hely — mondogatják. Mondhatom, ennél a szivaros pasasnál, mintha elvágták volna, egykettőre eltűnt az őrület. A gyűjteményét külföldön értékesítette, ő maga pedig nőül vette a magára maradt nyomdásznét. A nyomdász — ezt hallgassa meg — többek között az éppen érvényben levő bankjegyek másolásával is foglalkozott. Mikor ez kiderült, kényszermunkára ítélték. A neje legyintett erre, megtette a szükséges léjiéseket, s a mi gyűjtőnket boldogította.

— Érdekes. A véletlennek milyen különös játéka. Vár valakit? — kérdezte, látva, hogy tüntetőén nézegetem az órámat.

— Eltalálta. Igenis, várok, de még mennyiről Csak holnap találkozunk. Eljöttem ide, mert ez a mi kedvenc sétahelyünk. Többnyire kihalt. Senki se tapos az ember sarkára, s tüszszög a fülébe. '

— Nő? — ostobán és undorítóan elvigyorodott.

— De nem hottentotta.

Még a hülye Is láthatta: éppen Ideje, hogy befejezze a társalgást. „Menj már az utadra. Ne zavard meg Rita körül keringő gondolataimat. Ideadtad a dobozt, cserébe szép kis történeteket hallhattál. Most pedig eredj. Állj odébb, vagy gyere vissza. Mit tátod a szád?“ — hangosan ezt mondtam:

— Maga biztos sohase gyűjtött semmit.

— Igenis gyűjtöttem. Csak azután a bizonyos Windhuk-ügy után omlottam össze. Holtpontra jutottam, és elment tőle a kedvem... — felhúzta a kesztyűjét. — Hűvösödik ...

— Ősz van... — dörmögtem vissza. „Micsoda ostoba alak. Nem látja, hogy úgy süt a nap, akárcsak nyáron.“

Hirtelen a vállamon éreztem a két nehéz tenyerét.

— Igazán imponáló, hogy mi mindent tud a hottentottákról.

— Az ember olvas egyet s mást...

— A véletlennek micsoda! különös összetaláU kozása — mondta sietve. — Remek ötletet adott; másolattal pótolni az elérhetetlen eredeti példányt. Igen, ezt én is meg tudnám csinálni. Néhány ránc, egy kis festék ... Kissé átpofozom az orrát, a fülét. Megváltoztatom a frizuráját, s olyan hottentotta lesz magából, hogy csak no.

— Mit képzel?... — kiáltottam dühödtem — Megfeledkezik magáról! Kikérem magamnak!

Egy lépést tett hátrafelé.

— Semmi nol ... Igaza van. Nagyon szép itt. Érdemes még egy kicsit elgyöiiyörködni a látványban.

A lejtőn arany-vörös hullám úszott a patak felé. A víz az erdő színeiben és az ég azúrkék színeiben játszott. Valóban elragadó helyi

Éles villanás — a patak tükörként verte vissza. Talán még észrevettem valamit a szemem sarkából? Az arany és vörös elvakitott. Már nem hallottam a patak csobogását. Az ismeretlen visszafojtott hangja még eléggé tisztán hatolt a fülembe:

— Ráncokat festek rád, szétlapítom az orrod, megnyújtom a füled... a legjobb minőségű festéket használom.

Testem (a fejem kivételével) nyakig elmerülve feküdt a vízben. A lejtőn kialudtak a színek. Közben a nap is elbújt valahová.

— Díszhelyre teszlek a kollekciómban. Mahagóni vitrinbe, kristályüveg alá helyezlek. Ezüsttáblát készíttetek fekete betűkkel. Te leszel az én hottentottáml Azt írom rá: „Hobanduse, a Bondes Swart törzs főnöke.“

„Hát ide jutottam! Egy fuser, egy félművelt gyűjtő kezébe kerültem! Hobanduse (szó szerinti fordításban Csillogó Fenék) a hottentották nyelve szerint páviánt jelent Honnan veszi, hogy törzsfőnök? Hülye, vérszomjas hülye! És mégse kellett volna bizonyos dolgokat a fülembe üvöltenie. Még az ilyen hülyének is vigyáznia kellene a szavaira. Ki tudja, mi az amit még meghall az ember, mi az, amit már nem hall meg, a világ minden kincséért se?“

Mikor alábbhagyott a dühöm, gondolataimat Rita Top személyére próbáltam összpontosítani. S bár az idő már nem játszott szerepet, tudtam, hogy számomra az előző értelemben már csak igen kevés maradt belőle.

Gimes Romána fordítása