A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-04-23 / 17. szám
szén közel. Menedéket keresve rohant be az üres házba. Mi ez? Mennydörgés derült időben? Földindulás? Kinézett az ablakon, a férjét kereste. Naiqué most is a helyén állt, mozdulatlanul, szálegyenesen. Valahányszor dörrenés hallatszott, levette szalmakalapját, és megvakarta tarkóját a nádkés nyelével, hogy még vakarőzás közben se engedje ki a kezéből. A víz kristályos cseppekben, tajtékosan, távollan mindattól, ami történt, vidám csobogással szökellt a malomkerék lapátjain, perceken át széles hullámkévékben ömlött, melyek szikrázó cseppekre és buborékokra hulltak szét, majd a kerék zökkenése nyomán zajgó zuhataggá vált a víz, kilenc lapát raígadta fel, véget vetve a pillanatnyi záporzó zuhanásnak, s tajtékhabok és sztvárványszinek közepette a tovagördülö felszín éneklő taszításává változtatta. És egyszerre csak minden eltűnt. Caiduna az ablakból látta. A szeméhez kapott, hogy meggyőződjék. róla, megvan-e a szeme, hogy lássa, amit már nem látott. A szemöldöke, a szempillája, a szemhéja ... Minden eltűnt: a malom, a kerék, a híd és az embere. Megrémült, a lába megroggyant az ajka megmeredt a gyomra összeszorult. Hol van Bueyón? Ott, ahol az imént állt, a hatalmas dörrenés előtt, most nem maradt semmi, minden a folyóba zuhant, s a víz már kezdte elborítani az útját álló hídroncsokat. Fent, fent óriási, szárnyas árnyék és a fémszörny morajlása: alig látszott haladni. A félelemtől félőrülten, Caiduna kirohant a tanyából. A megpörkölt fák, a kőhalmok és a hídroncsok közt utat tört magának, azt se tudta, merre, csak lélegzetvisszafojtva, lázas szemmel keresétt valami jelt, egy rongyot, valamit, ami megmutatná, hová tűnt Bueyón. Besötétedett, leszállt az éj, és még mindig nem lelt nyomra. A ködös homályban, ahol annyiszor járt azelőtt, gyérülő fényben, s ő szemét meresztene a sötétben, most vakon tapogatózott, és kiáltozva szólongatta urát: — Naiqué Bueyón Cuyqué! — hívogatta a teljes nevén — Naiqué Bueyón Cuyquél A varangyok, a békák, a tücskök, fáradságtól botladozó Iába alól a folyóba guruló kövek mintha tompa puffanásukkal visszhangoznák kiáltását: „Naiqué Bueyón Cuyquél“... vagy egyszerűen csak: Naiqué Cuyquél... Ez volt az ura valódi neve, Bueyónnak — ökörnek — még katonatársai nevezték el roppant ereje és szelíd, jámbor természete miatt. A könnyek rászáradtak arcára, barázdáik fagyosan csillogtak, Senkije, semmije sem maradt... Se az erdőbe veszett fiai, Anacleto és Serapito, se az ura, se a vetés. Csak az üres viskó meg ő. És senki sem tudja, hogyan élte túl azokat a napokat. Az erdőből hazatérnek a menekültek, véznán, megtörtén, kimerültén, szakállasán, rongyosan, de mégis visszatérnek. Csak a halálból nincs visszatérés. Minek erről beszélni... Az erdőből visszajönnek az emberek ... És itt vannak már az unokák is. A rossz nyelvek ugyan azt beszélik, hogy ők nem édesunokái, de hát csak hadd beszéljenek!... Bizony ők az édes, igazi unokái, hiszen úgy hasonlítanak nagyapjukra! Az erdőből visszatérnek az emberek, csak a halálból nincs visszatérés.. És még csak egy rongydarabot sem talált Bueyón után, semmit, mintha soha nem is élt volna. — Mesélj, Caida anyó ... — Bizony, egyszer régen, valamikor gazdagok voltunk, gazdaggá tettek bennünket, volt egyszer egy kormány, amely gazdaggá tette az embereket, mert földet ajándékozott nekik. Halljátok? Mi nem is kértük... Egy nap behívatták nagyapátokat, Naiqué Cuyquét a falu főterére, és ott a virágos sátor alatt vele voltam én is, úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap történt volna... Nagyapátok erős ember volt, s olyan jó, mint a kukoricakenyér... De ami Igazán jó... A virágos sátor alatt, a téren, sok városi ember állt, és az egyik beszélni kezdett, sokáig beszélt, és sok mindenről, de alig értettünk belőle valamit. Anynyi bizonyos, hogy nem hiába beszélt mert aztán birtoklevelet áldott nekünk, és mi gazdák lettünk, saját földünk gazdái... — Olyan ez, mint az álom, Caida anyó — mondta a kis leányunoka, aki már iskolába járt. — Biztosan írnak erről a könyvetekben... — Nem, erről nem ... — Akkor bizony eltitkolják előletek, leányom. Nem beszélnek arról-, ami nem tetszik nekik. De minden úgy történt, ahogy elmondtam. — Tudod, nagyanyó, a tanító néni azt mondja, hogy a történelem öregasszonyhoz hasonlít, aki sok mindent látott... — De nem mindig mond igazat, mint ahogy az öregasszonyok is hazudnak néha. Én azonban nem hazudtam egy szót sem, igen, földet osztottak a szegényeknek. — Itt... ? — Igen, itt... Ö, ha láttátok volna, amikor hazatértünk a birtoklevéllel! Három éjjel se húnytuk le a szemünket... Még a lábam is csak úgy reszketett... És hogy dolgozott nagyapátokl Feltűrte ingujját, és egész nap nem látszott ki a munkából. — De hát hol van az a föld, nagyanyó? — Nincs, mert most nem a miénk, hanem idegené. Újra átok hullt rá ... — Elvették a gazdagok? ... Az ősz hajú, ráncos arcú Caiduna sokáig hallgatott, csak ritkán emelte fel fárad! szemhéját, azután összehúzta ajkát, hogy minden szónak nyomatékot adjon. . . . — Most mér se az övék, se a miénk, odaadták a grlngóknak, idegen embereknek ... Ezért is dobtak ránk bombát az égből... — Azóta nem tudni nagyapáról? , — Azóta .. Fiaim elmenekültek onnan. Most minden csupa tüskés bozót, száraz kóró. De én nem ilyennek láttam, csak olyannak, amilyen volt, amilyennek mindig láttam, mielőtt Jött a gringók gépe, és egy szempillantás alatt elpusztították a malmot, a hidat és Bueyónt... mindent ... Hús — mormogta alig hallhatóan —, zöld hús a mi földünk... Hús ... A ml húsunk, akárcsak ti, mert a mi földünk a mi húsunk, anya, aki új életet ad. — De miért vették el ezt a földet, ha nem akarják megművelni? — Hogy övék legyen, csak azért... Az idegenek azt akarják, hogy tönkretegyenek bennünket, mindnyájunkat, és szegénységünk, nyomorúságunk, szenvedésünk gazdái legyenek ... — Olyan, mint az álom, Caida anyől — Igen, mint az álom, amely, mint a tiszta mezőn gyújtott tűz, hirtelen kialudt. — De újra lángra lobban ... — Ezt mondja a tanító néni'. Tűz támad, amely mindent elhamvaszt, mert a szikrák itt röpködnek, a gondolatokat nem lehet kioltani... Caiduna hallgatott. Megsimogatta ölében ülő kisunokája, Augustína fejét, és halkan a fülébe súgta: — Folyton ezt hajtogatod, te kis papagáj... Az öregasszonyt elragadták a gondolatai. Az emberek a halálból is visszatérnek. Egy tűzvész, amely mindent felperzsel, és visszaadja a földet a törvényes gazdáinak, a haza gyermekeinek, ez a tűz jelzi azoknak a visszatérését, ^kik, mint Naiqué Bueyón Cuyqué is, a gringók áldozatai lettek, akik az égből bombázták őket. És akkor a holtakról úgy fognak beszélni, mint élőkről. • Guatemalái író.
