A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-04-16 / 16. szám

kiirtani. Főként a serkéket,, beleveszik magukat a szőrbe. Az is milyen kár, hogy nincs ujja a mellénynek. Ezt jól kiszabták. Vállában, karjában csontig hatolőn érzi a hideget.

Mintha a német most megállt volna. Lehet, hogy csak igazít magán valamit. Lehet. De nem. Áll, nem indul. O viszont nem állhat meg.

Már csak harminc méterre volt tőle a német, már csak huszonötre, már csak húszra. Úgy látszik, őt várja. Mit akarhat?

A falu nemsokára azután kezdődött, ahol a német megállt. A füst a legszélső házbői szállt. Illetve csak mostanáig szállt. Ahogy túlnézett a németen a falu irányába, úgy tetszett, mintha a kémény fölött valaki elvágta volna a füst szalagját. A mögötte levő házból szálló füstöt Is, az utána következőét is.

A német alighanem őt várja. Nem akar egyedül végigmenni a falun.

Lehet, hogy fél? Lehet. De hiszen géppisztolya van. Azért még félhet.

Odaért a némethez. Az tétován fölemelte bal karját, mintha így üdvözölte volna. A közben jobb kezét, melyet már kihúzott a zsebéből, egy arasszal lejjebb csúsztatta a géppisztolyén.

— Wohin? — kérdezte a német, és mintha barátságosan elvigyorodott volna.

— Wohin, wohin? Mit tudom én. Megyek a francba, ameddig látok.

— Ne folytasd. Tudok magyarul. — A német arca még mindig vigyorgott. — Faddon mindenki tud magyarul, és én oda való vagyok.

A nyál meggyűlt a szájában. Szeretett volna kiköpni a hóba, de nem mert.

Na haragudj kamerád. Nem vagyok én már észnél. Nem tudom én, mit beszélek. Két hete csak menni, menni.

Menjünk együtt.

— Jó. — Kis szünet után hozzátette: — Ezért vártál meg?

— Ezért. *

— Lemaradtál az alakulatodtól?

— Le.

— A falun nem akarsz egyedül keresztül menni?

— Nem akarok.

— Félsz?

A német megragadta géppisztolyát:

— Vigyázz a szádra.

Többé nem szólt a némethez. Nyelte a nyálát, s ügyelt, hogy még lélegzésre se nyissa ki a száját.

A német szólalt meg, mikor már a kis falu hosszú utcájába értek:

— Egyenletesen menjünk, lazán.

Az utcán, az udvarokban egy lélek sem mutatkozott. Egyetlen ház kéményéből se szállt füst. A falun nem látszott rombolás nyoma. Csupán az utca közepetáján meredezett az égnek egy nagyobb épület pucéron maradt néhány kémény-fala. Az egyébként ép falu elhagyott volt és halott.

Észrevette, hogy a német szeme jobbra-balra jár, bár arcát nem fordítja semerre. S kesztyűs jobb keze keményen markolta a géppisztolyt.

— Egy-kettő, égy-kettő — sziszegte a német a fogai között. — Gyorsabban. Szedd a lábad. Jussunk ki mielőbb ebből az átkozott faluból.

Meglehetősen nehezére esett a tempó tartása. Érezte, hogy lába elnehezedik. Ilyen gyors járás közben szó sem lehetett a lábujjak mozgatásáról. Kezefeje is szinte beledagadt az egyújjas kesztyűbe. Orra az izgalomtól hirtelen megereszkedett, s furcsa volt, ahogy a nedvesség viszketőn megfagyott a szája fölött. De nem tudott és nem mert odanyúlni, hogy meggyömöszölje orrahegyét.

— Egy-kettő, egy-kettő, gyorsabban — sziszegte tovább a német. — Egy-két, egy-két, vidáman, lazán.

Ropogott a hó a lábuk alatt, s a falu süket csöndjében megszázszorozódva visszhangzott mögöttük ez a tompa zaj.

— Dúdolj valamit, valami vidámat — kezdte újra a német.

— Nem tudok német nótát.

— Hülye. Amit tudsz.

— Csak egy kislány?

— Bánom is én.

— Akácos üt?

— Kezdd már. Mindegy, micsoda.

Egy hatalmas varjú rebbent fel előttük az úton. Óriási testével ráereszkedett egy kopasz fára, s fekete teste alatt hullani kezdett a hó. A fekete testről Péterfi tiszteletes úr jutott eszébe, magasra gombolt mellénye. Másfél éve sincs, hogy ott állt előtte Ilával. A három gyerek közül Gyula is, Antal is eljött, s a kis Sári csak azért nem, mert Ila még szoptatta. Az Úr nem türelmetlen, az úr elé soha nem késő odajárulni, mondta Péterfi tiszteletes. Milyen jó, hogy szót fogadott neki. Ha nem teszi, s ő mégis ittmaradna, 11a még a köteles özvegyi járadékot se igényelhetné.

Dúdolni kezdett, a német parancs szerint: Hallgasd meg Uram, kérésemet. Vedd füledbe könyörgésemet, a Te ígéreted szerint: Hallgass meg és tarts meg engemet, Te szent igazságod szerint.

Ügy látszik, a német nem is figyelt oda: mit dudorászík.

— Gyorsabban, könnyedén, vidáman — mondta, s csak mikor már kiadta az utasítást, kapott észbe — Mit gajdolsz te?

— Hallgass meg és tarts meg engemet, Te szent igazságod szerint.

Szájáról lecsúszott a kendő, de nem ügyelt rá. Ahogy hangját öblösebbre engedte, mintha a hangok párája sok kis pillangóvá dermedt volna arca előtt, s ahogy ment előre, körülröpdösték a fejét.

Most már kiengedte a hangját, az ének szállt, szállt a szürkülő ég felé:

— Hallgass meg és tarts meg engemet, Te szent igazságod szerint.

A falu erre az énekre sem ébredt föl — néma maradt és e némaságában egyre ijesztőbb.

Már a legszélső házaknál jártak. A német többször hátra fordult, s azt vizslatta: nem követi-e őket valaki.

De senki sem jött utánuk.

— Most már abbahagyhatod a zsoltáréneklést — szólt rá. De hiába szólt, élőről kezdte:

— Hallgasd meg Uram, kérésesmet...

— Meg vagy őrülve — mondta a német, majd hirtelen, váratlanul, rárivallt: — Egyáltalán, hol a puskád? Katona vagy te?

— Hallgasd meg Uram kérésemet... és e zsoltár tempójához igazítva, meglassította lépteit.

Ügy látszott, a németnek csak addig kellett társ, míg a néma falun mentek át.

— Scheiss Volk — mondta és kiköpött a hőre. Aztán rántott egyet a kabátján, géppisztolyát megint a hóna alá szorította, s kilépett.

A német egyenletes léptekkel halad előre. Már húsz, már huszonöt, már harminc méterre volt tőle.

Az alkony ott leselkedett a látóhatár szélén.

A német alakja mindig kisebbedett, ahogy távolodott. Aztán a látóhatár vonala előbb a

térdből levágta a két lábát, majd derékban kettémetszette, lenyisszantotta a fejét, s végül tetőtől talpig elnyelte.

Most még szabadabban fút a szél, ahogy kiért a havas mezőre. A falu felől néhány varjú idáig merészkedett, mintha az éneklést jöttek volna hallgatni. Ez nagyon örömteli volt, s ezért új szakaszba kezdett, mert annak idején azt is jól megtanulta:

— Kegyelmezz meg Uram, énnékem, Hallgass meg és őrizz meg engem, Mert én csak tebenned bízom; Utaidat adjad ismernem, Mert tehozzád kívánkozom.

Mintha valami pukkant volna a levegőben. Fölnézett, s épp akkor röppent föl az egyik varjú — annak a szárnya csattogása lehetett.

Megismételte a második szakasz végét:

— Utaidat adjad ismernem. Mert tehozzád kívánkozom.

Nem is mérte már, mennyi ideje ment. Énekelve ért egy nagy fához, amelyen fölakasztva függött a német. Nyakán golyóütötte seb tátongott, a vér már ráfagyott a kötélre. Géppisztolya nem volt vele, szőrmegalléros köpenye se rajta, meztelen lábafejét lóbálta a szél. A fa koronáján néhány varjú gyülekezett. Ránézett a németre, tovább ment és tovább énekelt:

— Kegyelmezz meg Uram, énnékem, Hallgass meg és őrizz meg engem, Mert én csak tebenned bízom.

Nicsak, mi történt? Már itt is a következő falu. Vagy ez már Belgorod volna? A kéményekből mindenütt száll a füst, az utcákon a sült hús jő szaga árad szét. Az egyik tűzhely meg éppen itt van előtte, a nyílt parázs úgy égeti a szemét, hogy be kell húnynia. Ez Igen, ez az igazi gyönyör, ez a sugárzó meleg. Egy asszony segít neki levetkőzni, és megígéri, hogy megdörzsöli a lábát, a kezét, az orrát, sőt még ott is. Ezen nevetni kell és nevet is, miközben dobálja le magáról ruháit

Nem lesz piszkos a lepedőd, ha így ráteszem ezeket a mocskos ruhadarabokat? — kérdezi az asszonytól. De az csak nevet.

— Tedd csak rá, majd kimosom.

Szépen, komótosan lehántja magáról köpenyét, lerakja az ujjatlan mellényt, s kezdi húzni a nadrágját is.

— Legalább énekelj velem — kérleli közben az asszonyt, de az csak rázza a fejét:

— Ilyen zsoltárt nálunk a pópa sem ismer.

— Hát akkor egyedül énekelek. — És rázendít újra: — Utaidat adjad ismernem. Mert tehozzád kívánkozom.

Aztán hirtelen leguggol, és már ideje sincs, hogy lefeküdjék, úgy alszik el egy pillanat alatt, görbedten, sárgán, keményen.

Az erősödő alkonyi szél messzire görgeti a hómezőn a megfagyott ruhadarabokat.

Tökéletesen egyedül van — nem kell többé félnie.