A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-04-16 / 16. szám

Le kellene vetnie a kesztyűjét. Nem is levetni, csak lehúzni egy pillanatra. Egyik ujját majd megnyálazza, ahogy a leventében tanulta'. Fölnyújtja a magasba s mindjárt észleli, merről fúj a szél.

De minek ehhez lehúzni a kesztyűt? A szél oldalt csap a vállába s mindig lesodorja a csak sejtett útról. A napkorong, párákkal körülvéve, épp csak jelezve jelenlétét, ugyanarra lehet. Akkor ez keleti szél. Vagy legföljebb délkeleti. Nem mindegy?

És ha lehúzná a kesztyűjét, nem bizonyos, hogy vissza tudná venni dagadt kezefejére. A kesztyűt, mielőtt ma elindult, a pitvarban a sáros hólébe ejtette. Most olyan, mint egy dagadt lópikula: a merevségtől megáll, mint a parancsolat. Amikor az ötödik napon lehúzta egy fagyott katona kezéről, akkor is ilyen volt. De aztán éjszaka felengedett. A tűznél megpuhította, majd mikor lefeküdt a szalmára, lábafejét a két egyujjas szőrbéléses kesztyűbe dugta. A flanell-kapcák már mind szétmálltak, de van még egy kötött harisnyája. A nagyujjánál mindkettő lyukas, igaz, de harisnya. A két lábfej a kesztyűben fölmelegedett, s a kesztyű is tovább puhult. Erre kell legjobban vigyázni: meg ne fagyjon a kéz meg a láb. Ami legmesszebb van a szívtől, az kap legkevesebbet a vérből. Mikor zsibbadni kezd, majd viszketni, akkor már vége is mindennek. Pedig kéjes ez a zsibbadás, nehéz neki ellenállni.

Tegnapelőtt Korcsa előtt megsuhintotta ez a gyönyör. Épp Ilára gondolt, milyen vastag combja van: ha lépeget, belül összesúrlódik. Nagyon elmerült az emlékekben, ahogy dobálta a havat. Nem ügyelt arra, hogy mindig mindent mozgatni kell. A lábujjakat a bakancsban, lefelé és vissza. A kéz ujjait széjjelfele és vissza az egyújjas kesztyűben. A orrát, hiába van bekötve egy zsebkendővel, egyszer-egyszer meg kell dörzsölni. S időnként még a fütyülőjét is meg kell fogdosni, ha az lefagyna, vége van.

De tegnapelőtt elmélázott Ila combjain. Egyszerre a szemére húzott katonasapka alól úgy látta, hogy Ila elterül a lepedőn s épp fölemeli az ingét. Csak egy pillanatra engedte el magát. Csak egy pillanatra hagyta abba az ujjak mozgatását. Már észbe is kapott, hogy a lepedő: maga a szűz hó, és Ila nem fekhet ott. Akkor már megérintette a kéjes zsibbadás. Gyorsan ugrálni kezdett, amennyire erejéből telt, óriási erőfeszítéssel egyszerre mozgatni kezdte mind a tíz ujját a bakancsban és a másik tizét a kesztyűben. Még az orrát is ütögette időnként és a zsebkendő alatt rángatta, fitorogva. Kis idő múlva feje kitisztult és érezni kezdte a vér áramlását végtagjaiban.

Ez nem fordulhat elő többé. Alekszejevka előtt, az ötödik nap, egyetlen útszakaszon hatvanhárom fagyottat számolt össze. A legtöbb ült és guggolt, mint egy sárgaarcú kőszobor. Néhányan hátravetve feküdtek az útszélre hányt hóbuckán. Ezek jobbára munkaszolgálatosak voltak, civil ruhában. Egy katona a puskájára támaszkodott, úgy fagyott meg. Ki akarta venni kezéből a puskát, de nem lehetett: a keze rá volt fagyva. Akkor tömegesen vonultak arra, hiszen még csak az ötödik nap volt az áttörés után. Még akadt, aki kedvet érzett hógolyót vágni a röpdösö varjakhoz, hogy elhessentse őket.

Most már két hete, hogy gyalogol. Az ügyesek előre szaladtak, a lusták lemaradtak. Egyedül van, s ez rossz is, meg jó is. Rossz, mert nincs kivel egy szót váltani, jó, mert ha az ember egyedül van, nincs kitől félni.

Legjobban a zsidóknak kell félni. Azokat bármikor, bárki agyoncsaphatja akár egy lapál tál is. De félnie kell a közlegénynek is, különösen ha nemzetiségi, hiszen az még puskát se kap, hogy visszalőjön. De félnek a tiszthelyelyettesek is a tisztektől, a tisztek a feletesektől. Még a hadseregtábornok is fél, bizonyára, Szombathelyitől, Horthytól, vagy az Úristentől. És mindenki fél a németektől, a legeslegjobban pedig félnek az oroszoktól, akik, űgylátszik fagyálló anyagból vannak gyúrva.

Jó volna kiszedni a puskát annak az állvamaradt honvédnek a kezéből. Akkor volna neki is puskája. Akkor büntetlenül nem köphetett volna a szemébe Soóky hadnagy. Akkor ő keresztül lőtte volna Soóky hadnagyot. Akkor megsarcolhatná az orosz menyecskéket, akik között akadt olyan Ila-formájú. Akkor senki sem csúfolná dádénak, még a rohadt muszusok is fölényesen néztek rá.

Félni csak addig kellett, amíg együtt volt a többiekkel. Nem sietett, hagyta, hadd rohanjon hátra mindenki. De nagyon lassan se érdemes menni. Ha az ember lassú, elkapják a ruszkik. Azt mondják, ők sem szeretik a dádékat. Haza kell menni a Galgához, ez a lényege. Se nem sietve, se nem túlságosan lassan.

Ez itt a senki földje. A németek már elszakadtak, s utánuk a magyarok is. Az oroszok csak kóstolgatva jönnek. Nem iparkodnak. Ráérnek. Ok fütyülnek a hidegre.

Csak most már senkivel se találkozzék. Tudja, a következő nagyobb hely: Belgorod. Ott majd vételez ezt-azt. Aztán komótosan megint megy tovább, visszafelé. Azt hallotta, Szumiban vonatra lehet ülni.

Pisálni kell. Az isten nyuvassza meg. Ebben a hidegben, van vagy mínusz húsz fok, és ebben a szélben. És sehol semmi, még egy szélvédett horhos se, legföljebb egy hófödte bokor itt az út mentén. Tizenkettő tájt, mikor elindult, vizelt utoljára. Most délután félhárom lehet, már érezni az alkonyatot. Két és fél órát húzta ki, nem is kevés. Hiszen alighanem van egy kis gyulladása, három-négy óránál tovább nem őrzi a hólyagja, amit összegyűjt.

Háttal a szélnek megbújt egy bokornál. Nagykeservesen kigombolkozott. A kesztyűjét nem merle lehúzni, de annál nehezebben ment a művelet. A hófehér hóba sárgán belevizelte Ha nevét. Ez sokáig itt marad, akár a tavaszi hóolvadásig, gondolta. A végén pár pillanatra mégis csak le kellett rángatnia a kesztyűt, mert különben nem tudta volna begombolni a nadrágját.

Alig indult el, mintha a szél fütyürészésébe lábdobogás vegyült volna. Belenyilallott a félelem.

Már másfél órája, hogy elhagyta az utolsó falut. És ki tudja, mennyire van a következő. Oda alkonyat előtt be kell érnie. Négy óra tájt pedig már jócskán sötétedik. Akkor is legfeljebb azt mondhatja, tizenkét kilométert tett meg ma. Ez nem sok. De ennél kevesebb se lehet a napi adag. Mert akkor egy-kettő utolérik az oroszok. Többet se nagyon érdemes menni, mert akkor meg utoléri a magyarokat.

Rászánta magát és hátrafordult. Egy német katona taposta mögötte a havat. Zöldesszürke sapkáját a fülére húzta, nyakát köpenyének szörmegallérja védte. Tempósan jött, mindjárt utoléri.

Furcsa, ropogó hangot ad a jeges, kemény hó a csizmatalp alatt. A szél még föl is erősítette ezt a hangot.

Dögölj meg, rohadjon le a lábad, mormogta magában, és ment tovább, mintha nem követné senki.

A német utolérte, egy kicsit lassított, hogy belenézhessen az arcába. De ebből az arcból nem lehetett látni semmit. A homlokot a sapka takarta, az orrot és a szájat zsebkendő, az állát egy sálnak használt rongy. Csupán kissé gyulladt két szemének fekete bogara tüzelt.

A németnek csak a homlokát födte a sapka meg állát a szőrmegallér. Két ocrlikán gőzölgőit kifelé a pára, s vékony szája fölött deresen lecsapódott, s még a gallér szőrméjére is jutott belőle.

Hóna! alatt szorította géppisztolyát a német. Kezét zsebében tartotta, csak akkor húzta ki, mikor a közelébe ért. Csak egy pillantást vetett rá s rögtön látta, hogy neki viszont nincs puskája.

So — mondta a német. Meg se várta a választ, ment tovább.

Nagyot lélegzett, egy kicsit fölhúzta szájáról a zsebkendőt és beleköpött a hóba. Nem lepődött meg, hogy megint rózsaszínű a köpet.

Kesztyűs kezefejével visszahúzta szájára a zsebkendőt. Belül a lélegzet párája átnedvesítette a zsebkendőt, s a nedvesség már keményen ráfagyott az anyagra. Az is rózsaszínű lett.

Egyenletes léptekkel haladt előtte a német. Igyekezett a lábanyomába lépni, ez is könnyített valamit a járáson, mert a lábnyomokba lépve, kevésbé csúszkált a bakancsa. De a német nagy léptekkel haladt, s neki hamarosan nehezére esett ilyen nagyokat lépnie. Most látta csak: tiszta óriás ez a német katona. Legalább százkilencven centiméter magas. 0 meg a középtermetnél is kisebb.

Már húsz, már huszonöt, már harminc méterre volt tőle a német. Ahogy nőtt közöttük a távolság, úgy oldódott benne a félelem.

A szél rendületlenül fújt, a hideg mintha még erősödött volna. Távol, szemben vele, a síkság látható peremén mintha füst szállna fölfelé.

Az ott falu vagy tanya lesz. De megállni nem érdemes. Még egy órát mehet s az négy kilométer. Akkor meglesz a tizenkettő.

Különben se remél itt szállást. Az a füst csavarosán száll fölfelé, s aztán hirtelen leül a hóra. Ez rossz jel, legalábbis neki az. Mindig megérzi, melyik faluban érdemes letáborozni, melyik házba érdemes bekopogni. Tegnap is az a szomorú asszonyka. Előjött a sutból, s kinyújtott két markában szemecskával kínálta. Mintha napraforgóval jól lehetne lakni. Enynyi ennivalója volt, semmi más. A meleg is csak épphogy a kunyhóban. Míg ő aludt a sarokban, az asszony kimosta a véres-rózsaszínű zsebkendőt, s a satnya tűznél meg is szárította. Így látta vendégül, ez telt tőle. Mikor távozott, s a sáros pitvarban elejtette kesztyűjét, az asszony odaugrott, felkapta, szoknyájába törölte a sarat. És valamit mondott oroszul — nem értette.

Csak már tűnne el ez a német, menne gyorsabban. Ö bírja még egy óráig, hála ennek az irhamellénynek. Ilyet ők nem kaptak, ez csak a harcoló alakulatoknak járt. Alekszejevka előtt az ötödik napon faszolta ezt is. Ezt nem kellett halottról lehúzni, a fagyott holttestekről mindent nagyon nehéz lehúzni. A ruhaféle ősszefagy az emberrel. A kesztyűvel szeremcsésen járt, az ipse még nem volt teljesen kemény. Ezt az irhamellényt meg csak föl kellett venni az útról. Akkor még többen mentek az úton, s egy koma, aki addig csöndesen baktatott, egyszerre csak megállt. Kezdte magáról lefelé a ruhadarabokat. Megyek már anyuka, megyek, álmos vagyok — kiáltotta, s előbb a köpenyét, aztán a zubbonyát, majd a mellényét dobta el. így, félig pőrén, nekieredt a hómezőnek, nem lehetett megállítani. Azonnal szétkapkodták az elhajigált holmikat. Ö a mellényre vetette magát.

jó mellény, a hátat meg a mellett prímán melegíti. Bárányszőr, fehér, kívül irha. Ez a galgaiaknak is tetszene. Jó volna hazavinni Ilának. Sajnos, az inge már hónapok óta szétfoszlott, s pucér testére húzta a mellényt, s máris tele van tetővel. Azt pedig nem könnyű