A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-04-09 / 15. szám

De azon az emlékezetes nyáron, amikor kitört a háború, tüzek gyúltak a sztyeppen, és a katonalovak patája felverte porban minden irányba vágtattak a csikósok. Emlékszem, a túlsó partról átkiáltott egy vágtató kazah a pásztorok jellegzetes torokhangján:

— Lóra, kirgizek, jön az ellenség! — és továbbvágtatott, mint a forgószél a forró ködben és porban.

Mindenkit talpra állított a sztyepp, és első lovasezredeink ünnepélyes, komor zajjal vonultak le a hegyekről a völgyekbe. Ezer kengyel csörgött, ezer dzsigit nézett a sztyeppre. Elöl a zászlórudakon vörös zászlók lengtek, hátú! a paták kavarta por mögött, mintha még a föld is visszhangozta volna a feleségek és az anyák bánatos, fenséges sírását: „Segítsen benneteket a sztyepp, segítsen benneteket hősünk, Manasz szellemei“

Bánat jelezte a hadba vonult vitézek útját...

A szorongásnak és a föld megannyi szépségének egész világát Danijar fedte fel előttem. Hol tanulta, kitől hallotta ezt? Rájöttem, hogy csak az szeretheti így földjét, aki egész szívével sóvárog utána hosszú éveken át, aki megszenvedett ezért a szerelemért. Énekében megelevenedett ő maga is kisfiúként, amint a sztyepp útjain kóborol. Lehet, hogy talán akkor születtek lelkében a hazáról szóló dalok? Vagy talán akkor, amikor a háború, véres útját járta?

Danijart hallgatva kedvem támadt, hogy a földre vessem magam, és szorosan, gyermeki odaadással átöleljem, csak azért, mert megadatott az embernek így szeretni a földet. Akkor éreztem először: valami új támad fel bennem, aminek még nem tudok nevet adni, de leküzdhetetlen erővel jelentkezik. Szükségét éreztem, hogy kifejezzem magam, igen, kifejezzem, és ne csak magam lássam és érzékeljem a világot, hanem másoknak is átadjam látomásaimat, gondolataimat és érzéseimet, hogy éppen olyan lelkesülten beszéljek embertársaimmal földünk szépségéről, mint Danijar. Megdermedtem az ösztönös félelemtől és örömtől ez előtt az ismeretlen dolog előtt. De akkor még nem voltam tudatéban annak, hogy ecsetet kell a kezembe venni.

Gyerekkorom óta szerettem rajzolgatni, lemásoltam az iskolakönyvekből a képeket, és a gyerekek azt mondták: „szakasztott“ olyan, mint az eredeti! A tanítók is megdicsértek az iskolában, amikor képeket hoztam a faliújságra. De aztán elkezdődött a háború, bátyáim bevonultak, kimaradtam az iskolából, és a többi magamkorú kamasszal együtt elmentem

dolgozni a kolhozba. Egészen elfelejtettem a festékeket meg az ecsetet és nem hittem volna, hogy valaha is eszembe jutnak még. De Danijar dalai felkavarták a telkemet. Olyan voltam, mint az alvajáró és kábult szemmel néztem a világot, mintha most látnék mindent először. ,

Hanem Dzsamila, hogy megváltozott hirtelen! Mintha sohase lett volna harcias, éles nyelvű és nevetős! Tavaszi szomorúság fátyla borult tompa fényű szemére. Útközben mindig makacsul törte valamin a fejét. Zavart, ábrándos mosoly játszadozott az ajka körül, csendesen örült valami jónak, amiről azonban csak ő tudott. Megesett, hogy a vállára dobta a zsákot, és aztán megtorpant, mint akit magyarázhatatlan félelem fogott el — mintha vad áradat állná útját és nem tudja, elinduljon-e vagy sem, Danijart kerülte, nem nézett a szemébe.

Egyszer a szérűben Dzsamila azt mondta neki, fáradtan, bosszúságot tettetve:

— Ugyan, vesd már le azt a zubbonyt! Ide, vele, kimosom!

Aztán, mikor kimosta a folyóban a zubbonyt, kiteregette száradni, mellé ült, és sokáig, nagy igyekezettel simogatta. Elnézegette a napon kopott vállát, a fejét csóválta, és újból simogatni kezdte, csendesen és bánatosan.

Ebben az időszakban csak egyetlenegyszer nevetett Dzsamila olyan hangosan, magával ragadóan, csak egyszer ragyogott úgy fel a szeme, mint azelőtt. Lármás csoportban tértek be a szérűre a lucernaasztag megrakása után fiatalasszonyok, lányok és legények, volt frontkatonák.

— Ej, ti nagy urak, ne csak magatok egyétek a búzakenyeret, lássatok vendégül bennünket is, különben bedobunk benneteket a folyóba! — És a legények tréfásan rájuk emelték a vasvillát.

— Minket nem lehet villával ijesztgetni! A barátnőinket majd megkínáljuk valamivel, ti meg szerezzetek magatoknak! — vágott viszsza csengő hangon Dzsamila.

— Nos jó, de akkor mindnyájatokat bedobunk a vízbe! ~

Erre aztán ölre mentek a lányok és legények. Kiabálva, visítva, kacagva igyekeztek egymást a vízbe lökni.

— Fogd meg, be a vízbe velük! — nevetett mindenkinél hangosabban Dzsamila, és gyorsan könnyedén siklott ki a támadók kezéből.

Különös, hogy a legények mintha egyedül csak őt látták volna. Mindegyik igyekezett megfogni és magához szorítani. Három, fiú ölelte meg egyszerre és vitte a part felé.

— Adj egy csókot, különben bedobunk a vízbe!

— Hintáztassuk csak meg!

Dzsamila szabadulni igyekezett, fejét hátravetve kacagott, közben a barátnőit hívta segítségül. De azok össze-vissza futkároztak a parton, kihalászták a folyóból a fejkendőjüket. A dzsigltek harsány nevetése közben Dzsamila a folyóba repült. Zilált, csapzott hajjal jött ki a partra, de így még szebb volt, mint azelőtt. Vizes kartonruhája testéhez tapadt, árulóan mutatta erős csípőjét, lányos keblét. Ö azonban nem vette észre, csak tántorgott, nevetett. Napbarnított arcán vidám patakocskák folytak.

—' Adj egy csókot! — követelőztek a legények.

Dzsamila megcsókolta őket, de megint a vízbe repült, és újra kacagott, nehéz, nedves hajfonatait hátravetve.

A fiatalság cslnyjén mindenki mulatott a szérűn. Az öreg rostáló munkások ledobták a lapátot, és a könnyüket törülgették, ráncos, barna arcukon öröm fénylett, és egy pillanatra visszatért az ifjúságuk. Én is szívből kacagtam, s el is felejtettem, hogy kötelességem féltékenyen őrizni Dzsamilát a legényektől.

Csak Danijar nem nevetett. Véletlenül rápillantottam és elhallgattam. Magányosan állt a szérűskert szélén, szétvetett lábbal. Azt hittem, rögtön nekilódul, odafut és kiragadja Dzsamilát a dzsigitek kezéből. Merően nézte, bánatos, rajongó pillantással, amelybe öröm és fájdalom vegyült. Mert hiszen boldogságot is, bánatot is jelentett számára Dzsamila szépsége. Amikor a legények magukhoz szorították a menyecskét és csókot loptak tőle, Danijar lehajtotta a fejét, és úgy tett, mintha el akarna menni, aztán mégis ottmaradt. <

Közben Dzsamila is észrevette őt. Nyomban .elkomolyodott és lesütötte szemét.

— No, elég volt a hancúrozásból! — csillapította le hirtelen a nekivadult dzsigiteket.

Valaki még megpróbálta átölelni.

— Maradj veszteg! — förmedt rá a legényre.

Büszkén hátravetette a fejét, bűntudatos

pillantást vetett Danijarra, és elfutott a cserjésbe, hogy kicsavarja a ruháját.

Még nem láttam mindent tisztán a kettőjük kapcsolatában, de bevallom, féltem is ezen gondolkozni. Nem volt azonban ínyemre, hogy Dzsamila azért szomorú, mert ő maga kerüli Danijart. jobb lett volna, ha éppen úgy nevet és tréfálkozik rajta, mint azelőtt. De ugyanakkor elfogott valami megmagyarázhatatlan öröm is miattuk, amikor éjszakánként hazafelé tartottunk a faluba és hallgattuk Danijar énekét.

A szorosban Dzsamila a kocsin ült, de a sztyeppére érve leszá"t és gyalog ment. Én is gyalog mentem — jobb az úton menni és hallgatni. Először mindenki a maga kocsija mellett bandukolt, de lépésről lépésre, észrevétlenül egyre közelebb mentünk Danijarhoz. Valami ismeretlen erő vonzott bennünket feléje. A sötétben is látni akartuk arcát és szemét — valóban ő énekel-e, ez az emberkerülő, mogorva Danijar!

Minden alkalommal észrevettem, hogy Dzsamila felindultan és meghatottan, lassan feléje nyújtja a kezét, de a férfi nem veszi észre, valahova felfelé néz, a messzeségbe, tenyerével megtámasztja tarkóját, és jobbra-balra ringatódzik. Dzsamila keze pedig öntudatlanul leereszkedik a szekér oldalára, megremeg, hirtelen elrántja a kezét és megáll. Ott marad az út közepén, csüggedten, meghökkenten, nagyon sokáig néz a férfi után. aztán elindul megint. *

Néha úgy éreztem: egy és ugyanaz az érthetetlen érzés nyugtalanít bennünket, Dzsamilát és engem. Lehet, hogy ez az érzés régóta szunnyad a lelkűnkben és most jött el az ideje?

Dzsamilát most lekötöte a munka, de pihenésünk ritka pillanataiban, a szérűn, sehogy sem találta a helyét. Ott tengett-lengett a rostáló munkások mellett, nekiállt segíteni nekik, nagy erővel magasra dobott néhány lapát búzát a szélbe, aztán hirtelen odacsapta a lapátot, és a kazlakhoz ment. Leült a hűvösön, de mintha csak félne a magánytól, odahívott engem is:

— Gyere ide kis sógor, elüldögélünk itt egy kicsit!

Mindig azt vártam, valami fontosat mond majd, megmagyarázza, mi bántja. De nem szólt. Némán a térdére fektette a fejemet, valahova a messzeségbe nézett, ös’szeborzolta tüskés hajamat, és gyengéden megsimogatta arcomat remegő, forró ujjaival. Felnéztem rá, csupa homályos zavart és bánatot tükröző arcára, és úgy éreztem, önmagam tükörképét látom. Öt is kínozta valami, ami felhalmozódott, megérett a lelkében és most ki akar törni.. Félt ettől a valamitől. Kínzóan akarta, de ugyanakkor kínzóan félt bevallani magának, hogy szerelmes, éppen úgy, ahogy én magam, aki kívántam is, hogy szeresse Danijart, meg féltem Is tőle. Hiszen végre is szüleim menye Dzsamila, a fivérem felesége.

/Folytatjuk)

I