A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-04-02 / 14. szám
Dzsamila szintén igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Büszke volt, és bár nevetett is, láttam rajta, hogy egész nap bántja valami. Későn tértünk vissza az állomásról. Danijar hajtott elől. Csodálatos éjszaka volt. Ki ne ismerné ezeket az augusztusi éjszakákat, amikor olyan távoliak és mégis olyan közeliek és szokatlanul fényesek a csillagok? Minden kis csillag tisztán látszik. Az egyiknek mintha zúzmarás lenne a széle a jeges sugarak ragyogásában. ártatlan csodálkozással nézi a földet a sötét égről. A hegyszorosban haladtunk, és én sokáig néztem ezt a csillagot. A lotötk szívesen ügettek hazafelé, a kerekek alatt csikorgón a kavics. A szél elhozta a sztyeppről a virágzó ürömfű kesernyés virágporát, az érett rozs alig érezhető illatát, mindez összevegyült a kátrány és az átizzadt lószerszám szagával, és kissé az ember fejébe szállt. Az út felett egyik oldalon csipkerózsával benőtt, sötét sziklák függtek, a másik oldalon, messze lenn a fűzfa és vadnyárfa bozótban a Kurkureu sodorta hullámait fáradhatatlanul. Néha-néha valahol a hátunk mögött, átható zakatolással száguldott tova a hídon egy-egy vonat, és amint távolodott, sokáig hallatszott még a kerekek kattogása. jó volt kocsikázni a hűvösségben, nézni a lovak ringó hátát, hallgatni az augusztusi éjszakát, és beszívni illatát. Dzsamila előttem hajtott. Elengedte a gyeplőt, jobbra-balra te kingetett, és halkan dúdolgatott. Tudtam, hogy bántja hallgatásunk. Ilyen éjszakán lehetetlen hallgatni, az ilyen éjszakán énekelni kell. És elkezdett énekelni. Talán azért is fogott dalba, mert azt kívánta, hogy megint olyan közvetlen és természetes legyen a Danijarral való kapcsolatunk, mint azelőtt, el akarta oszlatni vele szemben érzett bűntudatát. Csengő volt a hangja, kihívó. A szokásos, falusi nótákat énekelte, ilyenféléket, mint: „A ked vesem elment messze“. Sok dalt ismert, egy szerűen és szívből énekelt, kellemes volt hall gatni. De hirtelen abbahagyta a dalolást, és odakiáltott az elől haladó Danijarnak: — Hej, Danijar, énekelj már te is valamitl Dzsigit vagy, vagy sem? — Csak énekelj te, Dzsamila! — felelte zavartan Danijar, visszafogta a lovakat. — Hallgatlak ám, hegyezem a fülem! — Hát te azt hiszed, hogy nekünk nincs fülünk? Azt gondolod? Hát ha nem akarsz, ne énekelj! — És Dzsamila újabb dalba kezdett. Ki tudja, miért kérte a férfit, hogy énekeljen. Talán csak unalomból, vagy talán bele akarta vonni a beszélgetésbe? Valószínűleg beszélgetni akart vele, mert kis idő múlva újra odakiáltott: — Mondd csak Danijar, szerettél te már valaha? — kérdezte és felkacagott. Danijar egyetlen szóval sem válaszolt. Dzsamila is hallgatott. „No, jól eltalálta,hogy kit kérjen éneklésre!“ — mosolyogtam magamban. Az utat átszelő folyócskánál a lovak lassítottak. Patájuk csattogott a nedves, ezüstös köveken. Amikor elhagytuk a gázlót, Danijar rácsapott ostorával a lovakra, és váratlanul énekelni kezdett. Hangja fojtott volt, és a kátyúknál megcsuklott. Hegyek, kékesfehér 'hegyek ti, Apáim, őseim ház áfa! Hirtelen megakadt, a torkát köszörülte, és a következő két szakaszt már mély hangon énekelte, bár még mindig kissé rekedten: Hegyek, kékesfehér hegyek ti, Ott ringott bölcsőm ... Itt megint megakadt, mintha megijedt volna valamitől, és elhallgatott. Élénken elképzeltem magamban, milyen za 13 varban van. De még ebben a félénk, szaggatott éneklésben is szokatlan szenvedély izzóit, a hangja pedig igazán szép volt. Alig hittem, hogy ez valóban Danijar. — No de ilyet! — szaladt ki a számon. Danijar is felkiáltott: — Miért titkoltad eddig? No, énekelj csak szépen! Előttünk derengeni kezdett az ég — kiértünk a szorosból a völgybe. Szellő fújt onnét. Danijar újból rázendített. Most is félénken, bizonytalanul kezdte, de fokozatosan erőre kapott a hangja, betöltötte az egész szorost, és a távoli sziklákról verődött vissza. Legjobban azon csodálkoztam, milyen szenvedélyes, milyen bánatos a dallam. Nem tudtam, hogy nevezzem, sőt még most sem tudom — jobban mondva azt nem tudom eldönteni, vajon csak hang kell-e hozzá, vagy még valami más, ennél fontosabb, a lélek legmélyéről fakadó érzés, hogy a másik emberben ilyen iagalmat keltsen, és felkavarja legtitkosabb gondolatait is. Bárcsak vissza tudnám adni valamelyest Danijar énekét! Szinte alig volt benne szó, szavak nélkül fejezte ki a hatalmas emberi lelket. Sem addig, sem azután nem hallottam ilyen éneklést: nem hasonlított sem a kirgiz, sem a kazah dalokhoz, de magába foglalta mind a kettőt, egyesítette magában a két testvérnép legszebb dallamait, és a maga módján egyetlen utánozhatatlan dallá szőtte őket. A hegyek és a sztyeppek hangja volt ez, néha csengőn a magasba tört, mint a kirgiz hegyek, néha szélesen elterült, mint a kazah sztyepp. Hallgattam és csak ámultam-bámultam: „Hát ilyen ez a Danijar? Ki gondolta volna róla?“ Már a sztyeppen kocsiztunk a puha, járt utón, és Danijar éneke most messze zengett, újabb és újabb csodálatosan ívelő dallamok váltogatták egymást. Csakugyan ilyen gazdag? Mi történt vele? Mintha eddig csak arra várt volna, hogy eljöjjön az ő napja, az ő órája! És hirtelen megértettem furcsaságait, amelyek értetlenséget és gúnyt ébresztettek az emberekben, miért olyan elmélázó, miért szereti annyira a magányosságot, miért oly hallgatag. Most már megértettem, miért üldögél esténként az őrdombon, és miért éjszakázik egyedül a folyónál, miért hallgatja állandóan a mások számára megfoghatatlan hangokat, miért ragyog fel néha hirtelen a szeme, és miért simul ki egyébként összevont szemöldöke. Ez az ember halálosan szerelmes. De nem egyszerűen egy másik emberbe szerelmes — ezt éreztem —, hanem valami más, hatalmas szerelem tölti be a lelkét — az élet, a föld iránti szerelem. Magába rejti ezt a szerelmet, benne van az énekében, ez élteti. Közönyös ember nem tud így dalolni, bármilyen is a hangja. Amikor úgy tűnt, hogy elhalt az utolsó énekhang s egy újabb remegő kitörése mintha felébresztette volna a szunnyadó sztyeppet. És a sztyep hálásan hallgatta az énekest, aki e rokon dallamokkal simogatta végig. Széles folyóként hömpölygőit az érett, kékesszürke, aratásra váró gabona, és hajnali fényfoitok futottak át a mezőn. Nagy csoportban álltak a malomnál a zizegő lombú öreg fűzfák. A folyón túl a mezőn pásztortüzek égtek, és valaki, mint az árnyék, zajtalanul lovagolt végig a parton a falu felé, néha eltűnt a kertekben, majd megint előbukkant. A szél almaillatot hozott, meg a virágzó kukorica friss, tejes illatát és a száraz trágvatégla meleg szagát. Hosszan, önfeledten dalolt Danijar. Elcsendesedve hallgatta őt a bűvös augusztusi éjszaka. Még a lovak is lépésben haladtak, mintha félnének, hogy megzavarják ezt a csodát. De egy magas csengő hanggal hirtelen megszakadt Danijar éneke. Kurjantott egyet és nekieresztette a lovakat. Azt hittem, Dzsamila is utána igyekszik, és nekikészülődtem, de Dzsamila meg sem mozdult. Úgy ült mint az előbb, félrefordított fejjel, mintha még mindig hallgatná a levegőben kígyózó hangokat. Danijar elhajtott, mi pedig egyetlen szót sem váltottunk a faluig. Minek is beszéltünk volna, hiszen szavakkal űgv sem lehet mindig mindent kifejezni . . . Ettől a naptól kezdve valami megváltozott az életünkben. Állandóan valami jót, áhítottat vártam. Reggel megrakodtunk a szérűben, elhajtottunk az állomásra, de igyekeztünk minél előbb elkerülni onnét, hogy hazafelé hallgathassuk Danijar énekét. A hangja egészen belém ivódott, mindenhová elkísért: ezt hallottam, mikor reggelenként a nedves, harmatos lucernáson át a megbéklyózott lovakhoz futottam, velem szemben pedig előbukkant a mosolygó nap a hegyek mögül. Ezt a hangot hallottam a búza aranyos esőjének lágy zizegésében is, amikor az öreg rostáló munkások feldobták a szélben. Ez jutott eszembe, amikor megpillantottam a sztyepp fölött magasan kóválygó magányos keselyűt, egyszóval mindenben, amit láttam és hallottam. Danijar dala kísértett. Esténként pedig, amikor a hegyszorosba hajtottunk, minden alkalommal úgy éreztem, hogy egy másik világba lépek. Behúnyt szemmel hallgattam Danijart, és csodálatosan ismert, gyermekkorom óta kedves képek elevenedtek meg előttem: láttam a jurták felett, olyan magasan, mint a darvak szállnak, a finom, füstszerű kék felhők tavaszi nomád táborát, láttam, hogy a dübörgő mezőn dobogva és nyerítve ménesek rohannak p nyári legelőre, és a fiatal, vágatlan sörényű csődörök, amelyeknek a szeme vadul, feketén izzik, büszkén és bolondosán körülfutják menet közben a kancákat: láttam a juhnyájat, amint lassan lefelé hömpölyög a domboldalon, mint a láva: a dal felidézte a szikláról lezúgó vízesést, amelynek felborzolt fehér tajtéka vakítja a szemet; láttam, ahogy a sztyeppen, a folyó mögött lágyan ereszkedik le a nap az árvalányhajjal teli bozótba és a látóhatár tüzes szélén mintha mögötte vágtatna a magányos távoli lovas — csak kartávolságra van tőle a nap — aztán ő is belovész a bozótba és az alkonyatba. □ Végtelen a kazah sztyepp a folyón túl. Kétfelé tolta hegyeinket, és ott terül el. zord. ember nem lakta vidék . .. Folytatjuk
