A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-04-02 / 14. szám

IFIŰSÁGUKK ÉS A ZENE

(Folytatás a 9. oldalról)

rült elérni, hogy ez a rendkívül szerencsés kezdet a ginináziumokban is folytatódjék, hogy ott Is végig legyen énektanítás. Pedig cáfolhatatlan érvek szólnának mellette. Korunk technikai feladatai nem szoríthatják háttérbe a művészeti nevelést. Ellenkezőleg: a szakmunkás és technikai értelmiség képzése minden oldalról teljesebb embert kíván. A művészetek — köztük a zene — esztétikai, erkölcsi, forma-, arány- és igazságérzetet, pontosságot, kötelességtudást fejlesztő ereje minden szakismeretre termékenyítőleg hatna. Bebizonyosodott, hogy az éneklés után tartott órákon a gyermekek fogékonyabbak, a zenei általános iskolában tanulók matematikában, nyelvekben otthonosabban mozognak.

Az általános művészeti nevelés megvalósítása sajnos olyan nehézségekbe ütközik, hogy a művészek és a haladó társadalmi erők világméretű összefogása volna szükséges ehhoz, hogy ez az ügy a megfelelő elismerést és a korszerű megvalósulás lehetőségét elérhesse.

Mi lesz majd az iskolában már zenéhez szoktatott ifjúsággal? Képes lesz-e egyedül, saját erejéből igényeit megtartani, esetleg fokozni? Ki tartja nyilván őket, ki segíti akár egyenként, hogy megtalálják az utat valamely zenélő közösséghez, kórushoz, zenekarhoz, s rendszeresen a hangversenyélethez?

A népműveléssel foglalkozó szerveknek tulajdonképpen az egész lakossággal átfogóan kellene foglalkozniok. Egy egészséges decentralizálás alapján a hálózat valamely szálat minden családhoz elérhetne. De különösen fontos volna, hogy az ifjúság egésze feltétlenül benne legyen ennek hatósugarában. Több sikeres helyi kezdeményezés igazolja, hogy ez a koncepció megvalósítható.

Cj társadalmunk éneklő fóruma

Alapjaiban demokratikus zeneoktatási és népművelési rendszerünk olyan eredményekkel dicsekedhet, amelyeket bárhol büszkén vállalhat. A szocialista államok az elmúlt két évtized alatt felneveltek egy olyan hivatásos fiatal müvészgenerációt, amely a világ élvonalában foglal helyet. Ez a réteg az elmúlt rendszerben aligha emelkedett volna ilyen magasra. Ugyanakkor az amatőr oldalon is kifejlődött többek között az a hatalmas néptánc- és kórusmozgalom, amely szintén új művészetpolitikai szemléletünknek köszönheti erkölcsi és anyagi támogatását, hazai és nemzetközi sikereit. Más művészeti ágak ne vegyék rossz néven, hogy itt részletesen nem soroljuk fel őket. Csupán annyit hadd említsünk, hogy minden területen összehasonlíthatatlan minőségi és menynyiségi különbség van a 20 évvel ezelőtt örökölt állapot és a mostani között.

Mégis hadd szögezzük le mindjárt, hogy a rendszerünk-adta lehetőségeket nem használjuk ki elég sokoldalúan, az ötletek minden gazdagságával. Mig a kapitalizmusban azok az emberek, akik a művészeti nevelés ügyét szentnek tekintették, görcsösen kapaszkodtak minden szálba, hogy valamit teremteni tudjanak, addig ez a kapaszkodás és elszántság, hogy mi a mi jobb körülményeink között állandóan még jobbat teremthessünk, sokszor hiányzik. Az oktatási és népművelési rendszer nyújtotta kereteket gyakran úgy töltjük ki, mint ahogyan az átlaghivatalnok eltölti valahol a maga napi 8 óráját. Gyakran csak az történik, amit a tanterv, az utasítás előír.

Az ifjúság jelentős részének élete kapcsolatban van a zenével. De összehasonlíthatatlanul nagyobb az a tábor, amely szikrányi jó zene nélkül tölti el élete legdöntőbb éveit. Pedig ahogy szellemes módszerekkel a fiatalság minden téren aktivizálható, zenei érdeklődését is fel lehetne kelteni. Vonzó körülmények között rendezett találkozók, énekes vetélkedők, zenei társasutazások és más ötletek egész sora kellene, hogy új tömegeket nyerjünk meg a zenének. A szervezetek és a fejlett kommunikációs eszközök megvannak. Ezeket a feladatokat csupán el kellene végezni.

A munkásmozgalom az elnyomatás éveiben összeforrott saját dalaival. A felszabadulás utáni évekre is jellemző volt a dal. Az új öröm a nagy tömegdemonstrációkon a legmarkánsabban a régi és az új dalok éneklésében jutott kifejezésre. Új életünknek ez a vonzó színe azóta nagyon megfakult. De .talán élővé lehetne még varázsolnil Napjaink társadalmi megmozdulásaihoz újra meg lehetne találni az intonációt. Csupán ügyes és lelkes szervezésen múlik, hiszen pl. az énekkarok jó része nem jut elég szerepléshez s az ilyen alkalmakkor örömmel vállalnák a kovász megtisztelő feladatát. Ünnepi és politikai megnyilvánulásaink között alig találunk olyat, ahol a zenének ne lehetne természetes funkciója. Lassan megszokjuk, hogy urbanizálódó tömegeink nem énekelnek. Szomorú lenne, ha ez végleges szokássá rögződne.

A tömegeneklés serkentésére is ki lehetne találni vonzó vetélkedőket. Különösen az ifjúság számára. A változatosság kedvéért egyének és csoportok részére is. Külön kiemelést nyerhetnének azok a csoportok — nem énekkarok — amelyek a saját mindennapi környezetükben is énekelnek.

Az előbbi gondolatokat talán úgy lehetne összefoglalni, hogy a dal találja meg a szocialista társadalmi fórumokat, s a társadalom pedig teremtse meg az éneklés minél több fórumát.

A népzene és az ifjúság

Ma már egyre kevesebb fiatal él a néphagyomány s ezen belül a népdalok eleven hatókörében. Ez kézenfekvő, hiszen a falvak nagy részéberí is mind kevesebb a jő dalos, és ritkább az éneklő közönség. A rádió, televízió, tánczene, hanglemez, magnetofon és a szórakozási lehetőségek iá jórészt más irányba terelik a fiatalok nagy részének érdeklődését.

A népzene mégis tovább él. Más talajon, más körülmények között, de elmondhatjuk, hogy sokszínűén virágzik. Énekkaraink tagjainak ajkán a legváltozatosabb feldolgozásokban csendül fel. Spontán hatását máig sem vesztette el, hiszen mind hazai, mind külföldi sezrepléseken a legnagyobb sikert a jó magyar népfeldolgozás aratja. Aztán behatolt a népdal a műzene berkeibe is: szólóénekesek, hangszeres szólisták, zenekarok műsorán a hangversenyélet, a rádió, a televízió szerves részévé vált. Ezzel megtalálta azt az új útját is, melyet Bartók és Kodály még a század elején jelölt ki számára. Külön érdekesség és örvendetes jelenség, ahogyan a népzene a tánccsoportok életében szerepel. Tánccsoportjaink fiatal tagjai a színpadon kívül utazások, vagy társas együttlét alkalmával igen gyakran alakulnak át éneklő közösséggé. Ilyenkor több magyar népdalt énekelnek, mint az énekkarok teszik hasonló esetben, s az övékénél ízesebb népdaléneklést alig hallani. Ezzel jó példát mutatnak arra, hogy a legkülönbözőbb foglalkozású egyénekből, munkásokból, tanulókból, értelmiségiekből és hivatalnokokból összesereglett ifjúság száméra milyen spontán és közös élményt jelenthet ma is a népdal. Ez talán segítség lehetne ahhoz is, hogy hogyan találhatnánk meg az ifjúság minél nagyobb tömegei számára az utat a zenéhez s ezen belül a népdalénekléshez. Külön gond és módszer kérdése, hogy a népdal élményét sokak számára újra megteremtsük.

Meggyőződésem: ha a népzene teljesen megszűnne is, mint élő hagyomány, egy idő múlva újra elfoglalná helyét az emberi kultúra kincseinek sorában, úgy mint a görög dráma, vagy mint Bach muzsikája. Ha megszűnne mint a társadalmi élet művészi kísérője, valamikor feltámadna, mint a kiművelt, kulturált emberfők magasrendű igénye. Ha az igazán művelt ember nem élhet Shakespeare vagy Beethoven V. szimfóniája nélkül, akkor arra is rádöbben egyszer, hogy ugyanúgy nem hiányozhat életéből az ezekkel egyenértékű négysoros népdal sem.

Az ifjúság nevelésében nagy szerepe van a hazafiság gondolatának. Hogy a hazafias nevelést a népzenével nagy mértékben segíthetjük, aligha kell bizonyítani. De ugyanígy segítség lehet a népzene a proletár nemzetközösség eszméjének elmélyítésénél is. A saját népzenén kívüli népdalkincs ismerete ma még szórványos jelenség. De aki a magáét jól ismeri és szereti, az más népek zenéjének megismerésére is vágyik. Ezen keresztül megismeri és megszereti azok érzés- és gondolatvilágát. Ez az igény természetesen csak elevenen élő saját dalkultúra' talaján virágozhat.

Ifjúságunk és a tánczene

Nem kell különösebben bizonyítani, hogy korunk tánc- és szórakoztató zenéje milyen hatalmas tömegeket vonz. Bár ez az érdeklődés, mint sok egyébről, a népzenéről és az ún. komoly zenéről is elvonja a figyelmet, a kettőt mégsem volna helyes ellentét gyanánt szembeállítani. Ha mindkét műfajt a maga helyén kezeljük, akkor nyerhetünk a legtöbbet. Arra kell törekedni, hogy a könnyű zenét is minél nagyobb mértékben felhasználjuk az ízlésnevelésre. Itt egészen konkrét teendőkre van szükség: az ifjúságot meg kell ismertetni a legjobban működő táncklubok munkájával, meg kell tanítani a modern táncok igényesebb, ízléses művelésére, ezzel együtt a kultúrált szórakozásra. Kapjon külön propagandát az, ami igazi érték. Az eltiltás adminisztratív és káros gyakorlatával szemben jobb, ha a silány színvonalat képviselő zenekarok helyett azok kapnak megbízatásokat, amelyek jót és jól játszanak. E téren vannak már kialakult jó módszerek, sikerek. Ezek terjesztése, újak létrehozása itt is állandó feladat.

ezzel a feladat-megjelöléssel tudnám összefoglalni az eddigi gondolatokat. Ha társadalmunkban a zene közüggyé válna, a legnagyobbat érnénk el. Ezt az igényt legjobban azzal tudnám alátámasztani, hogy míg az analfabetizmus régen is szégyen volt, a zenei irás-olvasás hiánya ma sem az. Sőt az a baj, hogy sokszor művelt emberek is büszkék zenei tájékozatlanságukra, igénytelenségükre. Gondoljunk irodalmi párhuzamra: vannak magukat műveltnek tartó emberek, akik Adyt, József Attilát nem értik, nem szeretik. De biztos, hogy ezt bevallani már nem mernék. Ugyanakkor büszkén mondják, hogy Bartókot nem értik, nem szeretik. Persze, ha a dolgot közelebbről megnéznénk, az ilyenek valószínűleg Bachot, Beethovent sem értenék meg. Hiszen a borbélynál a rádiót már Puccini áriáinál is kikapcsolják, pedig az állítólag közelebb áll a tömegekhez, mint Bach vagy Beethoven. Ez a szélsőség, ha ugyan ez volna a legnagyobb szélsőség, is hozzátartozik zenei közízlésünk ellentmondásos általános képéhez.

jegyezzük meg mindjárt: ez az állapot csak részben azok bűne, akik itt tartanak. De ha még sokáig megmarad, akkor lassan nagyon sokan, közöttük mi is, akiknek a zene jelenti az életet, mindnyájan vétkesek leszünk. Mert a művészet csak akkor töltheti, be hivatását, ha minél több emberhez szól.

Mint említettük, a kapitalizmusban az ifjúság áldozatot hoz azért, hogy magát tovább művelje, énekkarban énekelhessen, a művészet mindenki számára alkotott kincseihez hozzájusson. Jellemző-e nálunk, hogy áldozatot hozunk ezért? Csak ismételni lehet: itt a lehetőségek adva vannak, s ezekkel lelkiismeretesen kell sáfárkodnunk.

Azt mondják, technikailag rohamosan fejlődő korunkban a zenében is használt technikai eszközök, a rádió, televízió, lemezjátszó, magnetofon is elvonja az ifjúságot a aktív muzsikálástól, énekléstől. Ez lehet, de lehetséges volna a fordítottja is. Sokat lehetne ezért is tenni megfelelő fantáziával. Ha pl. a gyárak a saját termékeiket úgy propagálnák, hogy gyakrabban rendeznének vetélkedőket, egyszerű bemutatók alkalmából vagy olykor-olykor nagy közönség előtt mutatnák be a felvételt, az általuk propagált minőséget, technikai lehetőségeket, s ezeket természetszerűleg összekapcsolnák közös énekléssel is, akár új mozgalmat is indíthatnánk. Ehhez természetesen az a láz és tűz kellene, amely azok tulajdonsága, akik felismerik, hogy a szocializmusban nem csupán ülni kell és várni, hogy mikor jelenik meg írásban a kommunizmus megszületéséről szóló első tudósítás. Akiben ma ilyen belső he~ vülés és mindenáron tenniakarás van, sokkal többet ér el bárhol a maga területén, mint mások. Ahhoz, hogy az egész ifjúság zenei élete elevenebb és színesebb legyen, nagyon sok ilyen erőre s ezek okos összefogására van szükség.

Lehet, hogy ezeket a gondolatokat túlságosan egyéni felfogás szülte.

Lehet, hogy vannak ezeknél alkalmasabbak is a tárgyalt ügy előbbrevttelére. De ha csak azt értem volna el vele, hogy nyilvánosságra jönnek mások ennél jobb és gyakorlatibb ötletei, már nem fáradtam hiába.

Csak azt a meggyőződésemet szeretném megtartani, hogy eddigi 20 éves fáradozásunk nem volt hiábavaló és hogy van még tennivaló legalább _ _ újabb két évtizedig! 14

Emeljük zenei közízlésünk, közvéleményünk színvonalát!