A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-04-02 / 14. szám
D. V. Zatonszkij Az alábbiakban részleteket közlünk a neves szovjet esztéta nagyterjedelmű tanulmányából (megjelent „A realizmus aktuális problémái és a modernizmus“ című kötetben, Moszkva 1965). A tanulmány főként Roger Garaudy „parttalan realizmust“ hirdető tételeivel és Ernst Fischer nézeteivel száll vitába a modern nyugati világirodalu-m egyes jelenségeinek ismertetése, elemzése és bírálata alapján. Modern mítoszteremtők és a valóság A marxizmus felfogása szerint a mitológia a természet és a társadalom nemtudatos birtokbavétele. Amikor az ember fejlődése kezdetén megkísérelte megismerni az őt körülvevő valóságot, állandóan megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, áthatolhatatlan jelenségekbe ütközött, olyanokba, melyek csodálatot és félelmet váltottak ki egészen a felismerhetetlen társadalmi törvényekig, konkrét, kézzel fogható, s már ezért is fantasztikus formákba öltöztette. A mítoszteremtés annak Idején a közvetlen érzéki megismerés formája és a világ birtokbavétele volt, az a törvényszerű, elkerülhetetlen aktus, s ennek következtében történelmileg haladó cselekedet, amely megfelelt a primitív társadalmi viszonyoknak, melyekben az ókor embere élt. De a társadalmi fejlődés folyamán a megismerésnek és a világ birtokba vételének ezt a formáját tökéletesebbek váltották fel, amelyek az új, a bonyolultabbá váló társadalmi viszonyokat meszszemenően jobban fejezték ki, s lehetővé tették, hogy az ember mélyebben hatolhasson a valóság lényegébe és a valóságot pontosabban tükrözze vissza. * Roger Garaudy „Parttalan realizmus“ című művében a következőket írja: „A technika fejlődésének sokkal magasabb fokán is érezhet az ember szorongást és félelmet, de ezt nem a természetnek immár nagyrészt megfékezett erőivel szemben érzett tehetetlensége, amelyek elidegenedtek tőle, távoli és ellenséges valóságként állnak szemben vele, s eltiprással fenyegetik: nyomor, válságok, elnyomógépezet, háborúk — mind megannyi formái az emberiségtől elidegenedett hatalomnak“. (L. Parttalan realizmus Bp. 1964. 43. old.) Napjaink szubjektivista, mítoszteremtő fantáziája mégsem ezekben a valóságosan létező félelmekben gyökerezik, sokkal inkább valami sajátos szellemi kapituláció ez a félelmetes erők előtt. Sajnos, Garaudy nem ezt hangsúlyozza. A modernistáknál a mítosz mindenekelőtt a tehetetlenség, a zavarodottság terméke. Képzeljünk el egy embert, aki nem érti a modern, „elidegenedett“, „iparosított“, „mechnizált“ világot. Ez sajnálatos, de nem olyan nagy baj, hiszen arra ösztönözhetné az embert, hogy kitartóan kutasson tovább. De ha az ember nem hisz annak lehetőségében, hogy meg fogja ismerni az igazságot, akkor megérett az afféle „míteszteremtésre", amiről C, G. Jung beszél, Freud „eretnek“ tanítványa, aki az „archetípus“ fogalmát honosította meg a polgári tudományban, azt a „modellt“, mely az ősközösségből eredő „animális" „barbár” „tudatalatti“ tapasztalatokat halmozza fel magában. Mert hiszen mi egyéb az efféle mítoszteremtés ma, amikor az ember az atom titkait fejti meg, s meghódítja a világűrt, mint az „értetlenség“ jele, elzárkózás, kapituláció a káosz előtt, és — talán akaratlanul — misztifikáció. A realizmus mindig általánosításra, tipizálásra törekedett, azaz olyan figurát igyekezett teremteni, amely az ábrázolt Jelenség legjellemzőbb, legalapvetőbb vonásait egyesíti. Ez a „tipikus“ figura persze individualizálja a jelenséget, olyan formában jelenítheti meg, amely az életben közvetlenül a sajátja, még absztrahálhatja is, sőt nyilvánvalóan stilizáltan is ábrázolhatja. De még így is megmarad az ábrázolás és ábrázolt közti szoros összefüggés, méghozzá a dialektikus és nem a véletlen, felületes vagy formállogikai összefüggés. A realista általáno sítás konkrét és valósághű; nem választható el a valóságtól, nem hamisítja meg a valóságot és nem fetisizálja egyes oldalait. De hogyan általánosítanak a mítoszteremtők? A. Hauser, amerikai művészeti író írja a következőket: „Egy szamár teteme a zongorán, vagy egy meztelen asszonyi test, amely kinyitható akár egy fiókosszekrény, röviden mindazok a külön idő ben és összeegyeztethetetlenül létező dolgok, melyekre az egymás mellettiség és az egyidejűség formáit kényszerítjük rá, csak azt a kívánságot fejezik ki, hogy igen paradox módon egységet és összefüggést teremtsünk az atomizált világban, melyben élünk. A művészetet való ságos totalitás-őrület keríti hatalmába. Ügy látszik, hogy minden mindennel kapcsolatba kerülhet, látszólag minden önmagán kívül még mást is kifejez, minden az egész törvényét foglalja magában.“ Véleményem szerint az idézet igen találóan jellemez néhány okot és célt, mindenekelőtt azonban a szubjektivista általánosítás tulajdonképpeni mechanizmusát. Mivel a „mítoszteremtők“ káoszként, rendezetlen és értelmetlen, önmagát állandóan megismétlő s önmagát parodizáló rendszertelen mozgásként fogják fel a világot — hogy valami módon ábrázolhassák —, kívülről visznek bele valamiféle mesterségesen megkonstruált „törvényszerűséget“... Képtelenek dialektikusán gondolkodni (ami az egyetlen lehetőség, hogy a valóságot konkrét s egyszersmind általános jelentőségében, azaz mozgásában és átalakulásában fogjuk fel), s ez oda vezet, hogy néhány filozófus és művész valamiféle állandó és sziklaszilárd ha tárokba kíván kapaszkodni, azt az „archimédeszi pontot“ keresve, ahonnan könnyebben tekinthető át a világ. Ezt a pontot azonban a „mítoszteremtők“ véleménye szerint csak akkor találja meg az ember, ha egészen odáig hatol, ahonnan minden elkezdődött, ha megtalálta kronológia vagy konstrukció legmélyeb ben rejlő fundamentumát. ☆ Nézzünk egy Kafka-vázlatot: „Kinyílt az ajtó, s a zöld sárkány löttyedten, kövéren, kereken dagadó oldalakkal bejött a szobába. Nem lábon járt, hanem hasmánt csúszva tolta előre magát. Formális üdvözlés. Kértem, lépjen be egészen. Sajnálkozva közölte, hogy nem teheti, mivel túl hosszú a teste. Az ajtó tehát nyitva maradt, s ez nagyon kínos volt. Félig zavartan, félig álnokul mosolygott rám, s beszélni kezdett: „Messziről másztam ide hozzád, vonzott a vágyad, alul már egészen sebesre dörzsölődtem. De szívesen tettem. Szívesen jövök hozzád, szívesen kínálom fel magam". Íme a tárgyiasult vízió, hússá és vér ré vált metafora. Ebben a zöld sárkányban a megszelídített, majdhogynem kedélyes borzalom öltött testet. Udvariasan köszöntik, kezet is nyújtanának neki, ha volna keze. Ez a sárkány nem valami más dimenzióból kerül ide, hanem teljességgel erről a világról való; az utcakövek neki is élesek, hiszen sebesre dörzsölték kövér hasát. Kétségtelenül kellemetlen, hogy nem fér el a szobában: íp" nem lehet becsukni az ajtót, a szomszédok észre fogják venni és gyanakodni fognak, hogy valami nincs rendjén. (Befejezés a következő számban.) 0 Cr> 0 Nevetgélnek, adomáznak — virágtalan rózsaágak. — Dértől csípett piros arccal járnak nyárban s téli fagyban. Csoszognak, vagy kurtflt lépve sietnek a tél elébe. Nem nyugosznak nem pihennek, ha állnak is: menetelnek. Idézgetik a régmúltat, emlékeik el nem múlnak, Öcsém, fiam vagyok nékik, fürge lábam félve nézik. Féltenek az enyhe széltől, márciusi napsütéstől, s ha gallérom nyitva repked, afánlanak száz receptet. Minden sarkon meg kell állnom, mosolyogva paroláznom s hallgatnom a régi-régi múltat. Szívem meg is érti a sok szép szót, amit az emlék hagyott nekik színezüstként, hisz aranyról nem beszélnek — hangjuk tiszta, ezüstének. Este csillagot keresnek a kelő hold fénye mellett s szövögetik lágy fonálból azt, ami hátra van a mából. Szövögetik, tervezgetik — Mondanám már: pedig, pedig .,. De hiába. — Tudom s értem, ha ]majd halkul szívverésem, én is csak a múltba nézek, jövőt látni nem kisérlek. Csillagfényben, napsugárban melegszem a sorsom áldva. Hosszú lesz a nappal s éjjel. Csillagoknak seregével, akárcsak ők — más ne értse —1 a holnaphoz szólok, félve. Üj könyvek OZSVALD ÄRPÄD Laterna Magica A nagy sikerű Földközelben után ez a második Ozsvald-kötet, amely mindenképpen az érett költőt prezentálja. Szerény terjedelmű könyvecske ez, de annál több szépséget kínál az olvasónak- Ozsvald a csöndes elmélyülés költője, aki egyformán meglátja és egyenlő művészi erővel jeleníti meg való és letűnt világok csodáit és borzalmait. Ozsvald szeme a mélybe lát, a dolgok felszíne mögé tör, a látványt alakító lényeget idézi meg sejtelmes, borongó zenével. Fény és árnyék lassú, imbolygó mozgáséból dereng elő az ozsvaldi világ sok-sok csodája, s bár ő maga tartózkodik a közvetlen állásfoglalástól, mégis, a látomás erejével, a művészet őszinte igazával, gyermekien tiszta szemével eligazít az élet bonyolult dolgai között. VERES JÄNOS Feh ér szarvas Veres János dekoratív, helyenként romantikusan túlfűtött lírája sok szép élményt nyújthat a versszerető olvasónak. Lírája népi és modern magyar hatások alatt áll, s a költő fájdalma is feloldódik a népmesék naiv tiszta hangjában, a napsütötte, dimbes-dombos, erdős gömöri és nógrádi tájak szelíd derűjében. A költő Veres kötete eddig talán a legkiegyensúlyozottabb, ami a lírai fogantatást, az ihlet belső egységét, egyenletességét s a verstechnikai eszközök használatát iileti. Érett költő műve ez a könyv, aki saját élményanyagán túl népi, modern magyar és európai hatásokat is bele tud olvasztani egyéni veretű lírájába. IC
