A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-04-02 / 14. szám
Slavomir Mrožek: Kiskoromban bátyám tüzes bádoglemezre ültetett. Ez arra ösztönzött, hogy idő előtt elmélkedjem „Az ember és a természet“ kérdése felett. A hőmérséklet hatása magatartásunkra megadta a döntő lökést, bár korántsem merítette ki azt a kérdéskomplexumot, melyre — mint akkor elhatároztam — meg kell találnom a választ. Hol az ember helye a természet nagy körforgásában? Mi a szerepe? Ott a bádoglemezen kapott kalóriaadagot tüstént a légkörnek adtam tovább, miután a hőenergiát fonetikává változtattam, azaz — tudomásom szerint — kinetikai energiává, ha figyelembe vesszük, hogy a hang rezgésekből, azaz mozgásból áll. így tehát már életem hajnalán rádöbbentem arra, hogy a természet nagy körforgásának egyik láncszeme vagyok. Mikor kapcsolódik az ember az elemek játékába, hogy részévé váljék, és mikor őrzi meg sajátos jellegét? A megnyugtató felelet teljesen gyakorlati erőkifejtést: bizonyos szakismeretek elsajátítását követeli. Nem kalandoztam messzire. A bujkáló természet legszembeötlőbb formáját, a botanikát, s elsősorban a zoológiát választottam. A szakadatlan törekvés, kísérletezés és igyekezet, melynek hajtómotorja — a kívülállók számára ismeretlen — titkos szenvedélyem volt, a világ előtt a tudósi hírnév dicsfényével övezett. Magam azonban, örökké kielégíthetetlenül, nem értem be ezzel. Egyetlen eddigi megoldásommal se voltam megelégedve. Ennek a telhetetlenségnek, az elért eredményekkel való örökös elégedetlenségnek tulajdonítható, hogy ötvenéves koromban soron következő őrhelyemen: egy őserdő kellős közepén találtam magam, egyetlen ember társaságában. Az éghajlat pokoli volt. A fauna és flóra bámulatosan gazdag. Nem messze a mocsártól cölöpökre épített bungalowban laktunk az őserdő mélyén. Egyetlen munkatársam C. főhadnagy társaságában hónapok óta derekasan helytálltam, ennek a környéknek ezernyi csapása ellen hadakozva, s rendületlenül folytattam az engem mindannél jobban édeklő témakörbe vágó kiséleteimet: a különböző állatfajták együttélésének s egymásra gyakorolt hatásának rejtélye. Rövidesen akarva, nem akarva alkalmazkodnunk kellett a bennünket körülvevő világhoz, külsőleg-belsőleg hasonulni a természethez. Arcunkat hosszú szőrzet borította. Körmeink, melyeket isten tudja mikor vágtuk le utoljára, karmokra emlékeztettek. Beszédünk érdes, szilaj és artikulátlan lett. Ami szellemi állapotunkat illeti, az intellektus finom árnyalatai teljesen feledésbe merültek, csak szaktudásunkat őriztük meg. Akkoriban még nem rettentem vissza a természettel kötött ideiglenes kompromisszumtól. Azt hittem, még marad idő a visszavonulásra és a feladat teljesítése után még visszatérhetünk a civilizált életkörülmények közé. Délelőtt tizenegy és délután három közt különösen sokat szenvedtünk az elviselhetetlen hőség miatt. Ilyenkor a munkát is félbe kellett szakítanunk. Mindegyikünk másképp töltötte ezt az időt én teljesen legyengülve leheveredtem a priccsre, fiatal barátom pedig eltűnt a sűrűben, ahol állítása szerint kissé hűvösebb van. Mint ahogy már említettem, az állatok közti együttélés kérdését vizsgálgattuk. Megfigyelésünket egy bizonyos fajta, másutt már teljesen kiveszett orrszarvúra összpontosítottuk. Az egyetlen példány állomáshelyünk közelében, a mocsarakban élt. Nemsokára észrevettem, hogy az orrszarvú körül bizonyos apró és jelentéktelen róka forgolódik, amelyik gyakran surrant a mocsarak felé. Aztán láttuk őket, amint együtt az erdőbe tartottak. Ennek a talánynak a megfejtése jó néhány hetünkbe került. Nos, az előrefutó róka megmutatta az óriásnak azokat a helyeket, ahol a földben vadtormagyökér, a koloszszus kedvenc csemegéje nőtt. Az orrszarvú lábának egyetlen dobbantásával feltörte a földet, a ezzel megnyitotta az utat a borzok föld alatti odúihoz. Ekkor a róka nyomban beugrott az odúba, s gyors kopulációt hajtott végre a nősténnyel, felhasználva a hím távollétét, aki ebben az időben mindig az erdő mélyén tartózkodott. Az orrszarvú ily módon hozzájutott kedvenc tormájához, a róka pedig elkerülte a saját családalapítással járó felelősséget. Mint zoológus jól ismertem a természet kíméletlenségét és szégyentelenségét, de itt az ősi állapotok közt mindez oly nagy intenzitással tört föl, hogy szinte elviselhetetlennek rémlett. Haditervet készítettem: — Először is meg kell állapítani, honnan tudja a róka, mikor megy el hazulról a borz. Kezdetben azt hittük, az erdei egerek értesítik valamilyen módon a rókát, mivel felismerték: az ő érdekük, hogy a szexuális élet minél több idejét eméssze fel, s ezzel elterelődjék a figyelme a racionális táplálkozás kérdéséről. Mint tudjuk, a rókák többek közt egerekkel is táplálkoznak. Ez a feltevés téves volt. Kiderült, hogy a természet még ennél is álnokabb. A nőstény páviánok tájékoztatták a rókát. Ezek a körmönfont teremtmények értesítették minden kínálkozó alkalomról; jól ismerve páviánférjük rendkívül fejlett utánzóösztönét; tudták, hogy mivel felülről mindent látnak, híven követik majd a róka viselkedését. — Hisz ez szörnyű! — mondtam este a társaimnak. — Két érzés viaskodik bennem. Az egyik az iszonyat és rémület, a másik önkéntelen elismerés a természet ilyen tökéletes szervezettsége láttán. Nekem leginkább a szervezettség imponál — válaszolta a fiatalember elgondolkodva. — Eljön az idő — folytattam —, amikor a természet e függőségi láncolatába belép az ember. A vak ösztönök világát erkölcsi értékekkel fogja gyarapítani. Nem akadályozza a természet körforgását, ellenkezőleg: tudatos, láncszemévé válva új, nemesebb tartalommal gazdagítja. Erről meg voltam győződve. Pillanatnyilag a következő kérdés gyötört bennünket. Miért járnak a borzok oly gyakran az erdőbe, ha feltehető, hogy távollétük ily végzetes hatással van fajtájuk biológiai fejlődésére? Ennek megfejtése annál is nehezebb volt, mivel gyakran dolgoztam egyedül. A főhadnagy panaszkodott, hogy fáj a feje, szédül, gyakran félrebeszélt, mint valami lázban, vagy nehéz, mély álomba zuhant és hangosan horkolt. Nem foglalkozhattam tovább a dologgal, mert valami új, egészen megdöbbentő felfedezést tettünk. A tigriskígyó felhasználta a páviánoknak a róka gyalázatos viselkedése okozta figyelmetlenségét, odasettenkedett a elragadta a kis páviángyerekeket. — Hisz ez förtelmes! — jegyzetem meg este. A főhadnagy a priccsen feküdt. Aznap különösen rosszul érezte magát, s először esett meg, hogy a tizenegy és három óra közti időt — amikor különben a rengeteg mélyén szokott sétálni — a bungalowban töltötte. — Ez iszonyú! — fakadtam ki. — Bár csak tudnám, hogy a nyers szenvedélyek és mohó éhség e sötét világában hol az ember helye! Váratlanul hatalmas rázkódás ingatta meg kunyhónkat. Felkaptam vadászpuskámat és kitekintettem: a holdfényben láttam, amint az óriási orrszarvú megrohamozta a házat tartó cölöpöket. Egy pillanatig se vesztegethettem időt. Lövésre emeltem a fegyvert. — Ne lőjön! — kiáltott fel vadul a főhadnagy, s egyetlen mozdulattal felütötte puskám csövét. — Hallott már valaha az Ugupunak nevezett apró madárról!? — Maga megőrült! — A kis Ugupu madár elpusztul, ha leteríti az orrszarvút! — Képtelenség! — A tigriskígyó felfalja a kis Ugupu madarat, ha nincs elfoglalva a páviáncsemetékkel! — Hát aztán! — Ha. az orrszarvú nem jár ki többé vadtormára a rókával, a páviánok több időt szentelhetnek a gyerekeiknek és a tigriskígyó felfalja a kis Ugupu madarat! Torkig voltam vele. — Ide figyeljen — ordítottam. — Mit törődöm én a maga Ugupujával! Még egy pillanat, s az orrszarvú romba dönti a kunyhónkat! — Az Ugupu nem közönséges madár. Különleges levelekkel táplálkozik s emésztés után__ Hangja elcsuklott. — ... alkoholt ad — fejezte be suttogva. — Félliter vízhez egy deka szárított ugupuürülék. Most már derengett valami az agyamban. — S mindezért mit műveltél az orrszarvúval? — kiáltottam a puskát mellének szegezve. — Ki vele, de gyorsan! Mindennap megmasszíroztam tizenegytől háromig. A masszás után mindig kedve kerekedett egy kis vadtormára. Most már mindent értettem. Aznap a főhadnagy túlságosan sokáig időzött az Ugupu madárnál, és elhanyagolta az óriást. Az orrszarvú eljött, hogy számonkérje az elmaradt maszszázst. Félóra múlva, miután a főhadnagy a szemem láttára megmasszírozta, elégedetten távozott. A főhadnagy nem volt hajlandó visszatérni a civilizáció világába. Elnyelte az őstermészet. Ellenben csak jóval később tudtam meg, hogy odújukból miért jártak el a borzok oly gyakran az erdőbe: a békesség kedvéért. GIMES ROMÁNA fordítása
