A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-04-02 / 14. szám
VASS LAJOS: Lassan negyed százada, hogy a szocialista országok néptömegei s elsősorban ifjúsága számára a társadalmi és anyagi felemelkedéssel egyidejűleg a kultúra és a művészet kapui is megnyíltak. Azelőtt, akár hivatásos muzsikusnak készült valaki, akár kedvtelésből akart hangszert tamulni, vagy énekelni, célját csak anyagi áldozatokkal tudta elérni. Erre igen kevesen voltak képesek. Ma a szocialista társadalmi rendszer mindenkinek elérhetővé teszi a zenetanulást. A zeneoktatás hálózata kiterjedt a dolgozók széles rétegeire. A hangversenyélet nem korlátozódik a nagyvárosok legelőkelőbb hangversenytermeire. Művelődési otthonokban, ifjúsági klubokban és számtalan más helyen koncertek, ismeretterjesztő elődások ezrei kerültek közel az otthonhoz, a munkahelyhez. Soha ennyi hanglemez, kotta, zenei könyv ilyen olcsó áron és ilyen nagy példányszámban hozzáférhető nem volt. Emellett a zenét „szolgáltató“ legnagyobb forrás, a rádió műsorszerkesztése is céltudatos: minden műfajt felölel, a zeneirodalomban járatlanabb kezdők éppúgy megtalálják a nekik valót, mint a főiskolát végzett szakzenészek. Ugyanak* kor a zenei ismeretterjesztés területén is hézagpótló tevékenységet fejthet ki. De akinek kedve van rá, az aktív zenélés alkalmait is megtalálhatja az amatőr kórusok, zenekarok százainál. Az ifjúság jelentős része él is ezekkel az alkalmakkal. A zenélés le\ hetőségeinek különféle formáiban, ha nem is kielégítő mértékben, de ott találjuk a fiatalok tömegeit. Jellemző, hogyha bármely területről hiányzik, vagy megfogyatkozik a fiatalság, az a művészeti ág sorvadásnak indul, elgyengül. Ha az elmúlt két évtizedet a fiatalok részvétele szempontjából tekintjük át, megállapíthatjuk, hogy annak intenzitása nem egyenletes. A zeneszociológia egyik konkrét feladata, hogy vizsgálja a virágzó és hanyatló évek okait és használható diagnózist adjon maguknak a résztvevőknek és az illetékes szerveknek. Nekünk ezen a helyen most arra az általános megállapításra kell szorítkoznunk, hogy az ifjúságnak még sokkal nagyobb tömegeit lehetne és kellene bevonni a művészeti mozgalmak áramába. Különösen fontos itt az énekkarok szerepe. Az énekkar és a nagy tömegek által is elérhető zenélő közösség, ahol a művészet élményében és emberformáló erejében a legtöbben és a legkönnyebben részesülhetnek. Másrészt eléggé nem hangsúlyozható, hogy az összes művelődésüggyel foglalkozó szerveknek, köztük az ifjúsági szövetségeknek is javítaniuk lehet az ilyen irányú munkát, sőt, sok helyen gyökerében új, muzikálisabb álláspontot kellene elfoglalniok. Zenei életünk keresztmetszetét vizsgálva azt is megállapíthatjuk, hogy az ifjúság számára az összes műfajok, ha nem is mind megfelelő mértékben, de nagyjából elérhetők. Szinte minden kor muzsikáját megtalálhatják az énekkarokban. A hangszeres zenét, operát, oratóriumot a hangversenytermekben, de elsősorban a rádióban. Vitatható, hogy a televízió mennyi zenét bír el. De feltétlenül sokkal többet, mint amit eddig nyújtott. Módszer és rendezés kérdése, hogy a zenei produkció „tévészerű“ legyen. A kérdés komolysága elől nem lehet kitérni, hiszen a TV zenei és minden irányú nevelőszerepe audiovizuális előnyénél fogva ma már sokkal hatásosabb, mint a rádióé. Az ifjúság zenei nevelésének van egy ideális körülmények között egész életre kiható bölcsője: az Iskolai énektanítás. Ahol ezt elegendő óraszám mellett, megfelelő képzettséggel rendelkező pedagógusok művelik, már az általános iskolából jelentős zenei műveltséggel, zenei írásolvasással rendelkező ifjúság léphet az életbe. De mi lesz azután? Igaz, legtöbb helyen, de különösen a középiskolákban nagyon kevés, vagy nincs is énekóra. Magyarországon, az általános iskolákban heti 2, a zenei általánosokban heti 5 óra az ének. Ez a Kodály Zoltán nevéhez fűződő vívmány világszerte páratlan elismerést váltott ki. Mégsem sike>Folytatás a 14. oldalon versei CL te JMetied „Je fiaid dauuetit ce %éue... Egy lányról álmodom, ki szűz még és szeret, kicsiny leányról, aki hallgatag s komoly még; Isten, egy szende Szent ölére vágyom oly rég, egedbe, ahová nem ér föl képzelet... Ott messze fönn, ahol a Jó s a Szép ered, hol minden elhívott ajkán a Tűz honol még, a legforróbb ajkú elébe úgy omolnék! ... Szolgádtól, ó, Uram, ne vond meg ékszered! Ha kihunyt már a nap, s didergés költözött a földre, vétkeim fagyasztó éjjelén, bár messze, bár ködökbe rejtezön, de látom. A legszebb csillag Ö a csillagok között. A bűnös éjen át parazsat hint felém, és vár. és vár reám. ragyogva, megbocsátón. ■k És álmodom érett, kitárult asszonyölről, amit rőt hajnalon szabaddá tett a nász, s emlőről, mely puha, melengető, anyás, és szájról, amely csók-fogaival felőröl. Meg álmodom igaz hitvesről, szenvedőről, akihez sohase tért be titokba más, akinek szerelme egy el-nem-lobbanás, akiben életünk örökkön él elölről. Űj nőkre gondolok álmomban, ágyasokra, kezekre, szavakra — istenem, sima ében hajukra fejemet de jó is hajtani! Ott túl a nappalon, túl minden hajdani bánaton, bolondul könnyekbe fojtott éven pirosán reszket a gyönyörök drága csokra ... k Hanem valaha régen, vad viharok nyarán, valahol messze innen, jaj, láttam én egy álmot: fehér felhőkön úszott, a Napot szórta rám, dalolt és olykor-olykor sikoltva fölkiáltott. Nem, nem volt a hitvesem, se szeretőm, dalán megéreztem a cédát, szemében a csalárdat; és mégis, mégis ő az, ki visszatér talán, aki ezerszer bűnös, aki ezerszer áldott. Öróla álmodom most ébren — amíg beteg lelkem futó napok közt kóvályog réveteg, egy régi nyárnak lázát lobogva őrzi testem. Alom volt, vagy való? ... Csak őt várom egyre kint, az asszonyt, aki elszállt, de visszatér megint, s enyém lesz mindörökre azon az őszi esten. De szép is volt ott az öledben, anyám, szíved alatt lakni, jó meleg tanyán, hallgatni a csöndet, eredben a vért, amint féltve lüktet jövő fiadért, őrizni sok apró, érző ideget, hinni, amivel az élet hiteget, szenderegni lágyan hitvány harcokon, földerengni vágyban halvány arcodon, s amit értelem szül, felnőtt gondolat, nem ismerni még a könnyet, gondokat, csak szeretni forrón, szívből, igazán, de szép is volt ott az öledben, anyám!... Most, hogy külön élünk, s köztünk szakadék — mi régente kék volt, szürke ma az ég; ahol patak csörgött, őzike szaladt, vad dzsungel bu, jánzik a vén fák alatt, ádáz tusa dúl a létért: fog, köröm vértől piroslik ma; jaj, hol az öröm!?... De te talán tudod, hisz tebenned élt valamikor valaki, aki remélt... Vagy remél még mindig? Bármily szakadék tátong is közöttünk? S bár omlik az ég? Lehet... Talán ez a jó, ez igazit el majd, ami tőled oly messze taszít ... Két külön magányban két világ vagyunk: más a szívünk, arcunk, vérünk, szánk, agyunk, más a testünk, lelkünk, minden idegünk, idegen a másik hangja minekünk, idegen vagy nekem, érted?! S én neked! Nem cseng már a fülemben az éneke'd. Én bitang vagyok, cudar, bűnös, te nem. A te Istened nem az én istenem. * A fiatal költő verseit Pólusok című köteté bői vettük, amely március végén, április ele' jén kerül könyvesboltjainkba. a Hét iroüaími melléklete • 14.
