A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-03-19 / 12. szám
Lehet, hogy tartózkodásunk oka a következő eset volt. Én nagyon kíváncsi természetű gyerek voltam, és gyakran untattam az embereket kérdéseimmel, a frontkatonák háborús élményei pedig szenvedélyesen érdekeltek. Amikor Danijar megjelent kaszáláskor nálunk, egyre a kedvező alkalmat kerestem, hogy kiszedjek valamit ebből az újonnan érkezett frontkatonából. Egyik este munka után ott öltünk a tábortűz körül. Már megvacsoráztunk, nyugodtan pihentünk. — Daniké, mesélj valamit ä háborúról, amíg le nem fekszünk — kérleltem. Danijar elhallgatott, és úgy látszott, bántja valami. Sokáig nézett a tü'zbe, aztán felemelte fejét és ránk pillantott. ' — Azt mondod, a háborúról? — kérdezte, és mintha saját gondolataira felelne, tompa hangon hozzátette: — Nem, Jobb, ha nem tudtok a háborúról! Aztán elfordult, fogott egy nyaláb gyomot, rádobta a máglvára, és fújni kezdte a tüzet, nem nézett senkire sem, mintha attól félne, hogy nem tud uralkodni magán, és valami sértőt vág oda nekünk. Egy szót sem szólt. De a rövid kis mondatból, amit kimondott, világossá vált, hogy nem szabad ilyen egyszerűen beszélni a háborúról, nem lehet szépet álmodni róla. A háború vérrel íródott bele az emberi szív mélyébe, és nem könnyű mesélni róla. Szégyenkeztem önmagam előtt. És soha többé nem faggattam Danijart a háború felől. Am nemcsak ezért tiszteltük. Az az est hamar feledésbe merült, éppen olyan gyorsan, mint ahogy az aulbó! -ett az érdeklődés Danijar iránt. A falubeliek egykedvűen tudomásul vették, emberkerülő természetét és zárkózottságát, vagypedie egyszerűen csak sajnálták. — Otthontalan, szerencsétlen fiú — mondták róla. — Még jó, hogy a kolhozban eszik, különben koldusbotra jutna ... Csendes, ártalmatlan, mint a birka! Fokotazosan hozzászoktak Danijar furcsa természetéhez, aztán pedig már egyáltalán aem törődtek vele. Talán így is volt ez rendjén, ha az ember semmivel sem tűnik fel, lassanként elfeledkeznek róla. Másnap kora reggel, mire Danijarral kivezettük a lovakat a szérűbe, megjött Dzsamila is. Ahogy megpillantott bennünket, már meszsziről kiabált: — Jaj, kis sógor, hozd csak ide a lovaimat! De hol a hím? — És mintha világéletében kocsis lett volna, fontoskodó képpel vette szemügvre a szekeret, meglökdöste i íval, hogy lássa, jól van-e beillesztve a kerékagy. Ahogy Danijarral köze' bb mentünk, jót mulatott nevetséges külsőnkön. Danijar hosszú, sovány lába úgy csúszkált a minden percben leösni készülő, bőszárú, szurkosvászon csizmában, mintha ki akarna ugrani belőle. Én meztelen, feketére cserzett sarkammal ösztökéltem a lovat. — De szép pár vagytok! — Dzsamila vidáman hátravetette a fejét, és nyomban rendelkezni kezdett: — Rajta, mozgás, hogy még a hőség beállta előtt átjussunk a sztyeppen! Megfogta a lovak kantárszárát, magabiztosan odavezette őket a szekérhez, és hozzálátott, hogy befogja őket. Sikerült is neki, csak egyszer kérdezett mr- engem, hogyan rendezze el a gyeplőt. Dani’art nem méltatta figyelemre, mintha ott sem lett volna. Dzsamila határozottsága, sőt kihívó önbizalma láthatólag meglepte Danijart. Barátságtalanul, de azért leplezett elragadtatással nézett rá, ajkát ellenségesen összeszorította. Amikor némán levette a gabonával telt zsákokat a mérlegről és a szekérhez vitte, Dzsamila rátámadt: — Ugyan, mit képzelsz, mindegyikünk magába fog vesződni? Azt már nem, barátom, az nem lesz jó, inkább nyújtsd Ide a kezed! Ejnye, kis sógor, mit bámulsz, mássz fel gyorsan a kocsira és helyezd el a zsákokati Megragadta Danijar kezét, és amikor együttesen rátették behajlított karjukra a zsákot, a szegény férfi elpirult szégyenében és zavarában. És valahányszor új zsákot hoztak, erősen szorítva egymás kezét, és a fejük majdnem összekoccant, láttam, hogy Danijar rendkívül kényelmetlenül érzi magát, feszélyezetten ajkába harap, igyekszik nem nézni Dzsamila arcába. Az pedig szinte észre sem vette a vele egy párban dolgozó férfit, a mázsáló asszonynyal tréfálkozott. Aztán, amikor megraktuk a szekereket, és megfogtuk a gyeplőt. Dzsamila huncútul kacsintott és felnevetett: — Mi lelt, te Danijar? Külsőd szerint férfi volnál, vagy mi. Rajta, menj előre. Danijar némán eliramodott a szekérrel. „Jaj, te búvál bélelt ember, hát a tetejébe még szégyenlős is vagy?“ — gondoltam »tagamban. Hosszú volt az útunk: vagy hús- kilométer a sztyeppen, aztán a hegyszoroson át az állomásra. Egy előnye volt csak, az indi.’.'.stól kezdve egészen az állomásig lejtős az üt, nem megerőltető a lovaknak. A Kurkureu-aul a folyó partján húzódik, a Nagy-hegyek lejtőjén, egész a Fekete-hegyekig'. Amíg be nem hajt az ember a szorosba, egyre látszik az aul sötét facsoportjaival. Naponként csak egy fordulót tudtunk megtenni. Reggel indultunk, és déli tizenkét óra után érkeztünk meg az állomásra. A nap kegyetlenül égetett, az állomáson nagy tömeg, alig vergődik át rajta az ember, szekerek, zsákokkal megrakott kordék a völgy minden részéből, meg málhás öszvérek, ökrök a távoli hegyi kolhozokból. Kamaszfiúk és katonafeleségek hajtották őket, arcuk nan?"°tte, ruhájuk fakó, meztelen lábukat felsebezték a kövek, ajkuk repedezett, véres a portól és hőségtől. A gnbonabogyüjtő kapuján hatalmas kifakult vászondarab: „Mintien kalászt a frontnak!“ Az udvaron tolongás, zűrzavar, a kocsisok kiáltoznak: Oldalt, az alacsony kerítésen túl egy mozdony tolat, sűrű, forró gázfelhőt lövell, a salakból széngázszag árad. Mellette fülsiketítő zakatolással futnak el a vonatok. Nyálazó pofájukat kitátva gonoszul és kétségbeesetten bőgnek a tevék, és nem hajlandók felállni a földről. Az átvevőhelyen, az izzó vastetö alatt gabonahegyek. A zsákokat deszkapallón kell felvinni, egészen a tető alá. Sűrű, gabonaszagú hőség van, a portól fulladozik az ember. — Ej, te legény, ide hallgass! — üvölti az álmatlanságtól gyulladt szemű átvevő. — Vidd fel egészen a tetejébe — rázza az öklét és szitkozódik. Miért veszekszik? Hissen ('—• is • hova kell vinni, és oda is visszük. Hiszen mi cipeltük be a váltunkon ezt a gabonát a mezőről, ahol asszonyok, örceek és gyerekek termelték és gyűjtötték be az utolsó szemig, ahol most is ott küszködik a forró aratási időben, a kombájnvezető kiszolgált, ócska kombájnjával, ahol az asszonyok háta örökké az izzó sarló fölé görnyed, ahol kis gyermekkezek gyűjtenek össze gondosan minden egyes elhullatott kalászt. Soha nem fogom elfelejteni, milyen nehezek voltak a zsákok, amelyeket a vállamon zittern. Az ilyen munka a legerősebb férfinak való. Mentem felfelé, nehezen egyensúlyozva a csikorgó, hajladozó deszkapallón, görcsösen haraptam fogammal a zsák szélét, hogy csak valahogy tartani tudjam, el ne engedjem. A torkomat kaparta a por, bordáimra ránehezedett a súly, szemem előtt tüzes karikák táncoltak. És hányszor előfordult, hogy félutón elgyengültem, és úgy éreztem, elkerülhetetlenül lecsúszik a zsák a hátamról, és úgy szerettem volna ledobni, és vele együtt legördülni a mélységbe. De mögöttem emberek jöttek, ök is zsákkal a hátukon, egykorúak velem, éppen olyan fiatalok vagy katonaféleségek, akiknek olyan gyerekeik vannak, mint én. Ha nem volna háború, vajon megengednénk-e nekik, hogy ilyen súlyos terhet cipeljenek? Nem, nem volt jogom, hogy kivonjam magam a munkából, hiszen asszonyok is végeztek ugyanilyen munkát. Dzsamila elöl megy, ruháját a térde fölé tűrte, a kemény Izmok megfeszülnek szép, lesült lábán. Látom, milyen erőfeszítéssel tartja hajlékony testét, rugalmasan meghajlik a zsák terhe alatt. Csak néha áll meg, mintha érezné, hogy minden lépéssel gyengülök. — Szedd össze magad, kis sógor, már nincs sok hátrál De az ő hangja is fojtott már, nem cseng. Amikor kiszórtuk a gabonát, és visszafelé indultunk, szembe jött velünk Danijar. Kissé sántított, de erőteljes, ütemes léptekkel haladt a pallón, és mint mindig, most is magányosan, hallgatagon. Ahogy egyvonalba ért velünk, komor, izzó tekintetét Dzsamilára vetette: az meg kiegyenesítette fáradt hátát, és megigazította gyűrött ruháját. A férfi mindig úgy nézett rá, mintha először látná. Dzsamila1 azonban továbbra sem vette észre. Igen, ez mindig így történt, Dzsamila vagy kinevette, vagy rá sem hederített, aszerint, hogy milyen kedvében volt. Például, megyünk az úton, hirtelen eszébe jut valami és odakiált nekem: „Rajta, gyerünk!“ Kurjongatva forgatja feje fölött a korbácsot, vágtában hajtja a lovakat. Én utána. Elérjük Danijart, és ott is hagyjuk a lassam ülepedő, sűrű porfelhőben. Ezt ugyan tréfának szántuk, de nem mindenki tűrte volna el, Danijar azonban, úgy látszik, nem sértődött meg. Elvágtattunk mellette, ő pedig komor elragadtatással nézte a szekéren álló, kacagó Dzsamilát. Visszanéztem. Danijar még a porfelhőn át is az asszonyt bámulta. Valami jóságos, mindent megbocsátó volt a tekintetében, de én azért megláttam benne a makacs, titkolt vágyat is. így vágyódik néha az ember valami nagyon áhított, elérhetetlen után. Sem Dzsamila gúnyolódása, sem pedig teljes közönye nem hozta ki sodrából Danijart. Mintha megesküdött volna, hogy mindent el fog tűrni tőle. Eleinte sajnáltam, és néhányszor szóvá is tettem Dzsamilának: — Miért neveted ki, ángyikám, hiszen olyan jámbor emberi — Az ördög vigye ed! — legyintett kacagva Dzsamila. — Hiszen csak tréfálok, attól semmi baja sem lesz ennek a magányos farkasnakl (Folytatjuk)
