A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-03-19 / 12. szám
A pártfunkcionáriusok gyakran zavarban vannak, ha a csehszlovákiai magyar kérdés kerül szóba, szégyenkeznek amiatt, amit a kormány és a párt tett...“ (az 1945—1948 közötti években. A szerző meg].) (Az SZLKP Pl. Levéltára, ŰV/418, 209. old.) A vegyes nemzetiségű járásokban nem minden funkcionárius értette meg, hogy különbség van az egyenjogúság, a szabad nemzeti életre való Jog formális megadása és a között, hogy a magyar lakosság valóban élhet-e az egyenjogúsággal. Az egyenjogúság csak papíron létezne, ha a magyar lakosság körében nem fejtenénk ki rendszeres politikai-nevelő munkát, nem terjesztenénk a. szocialista kultúrát, nem nevelnénk magyar nemzetiségű funkcionáriusokat, nem gondoskodnánk szakképzettségük növeléséről és nem vonnánk be őket a népi szervezetek munkájába. A CSKP egyre több figyelmet fordított azoknak a feltételeknek a megteremtésére, amelyek lehetővé tették, hogy a magyar lakosság élhessen jogaival. A CSKP mindig tudatában volt annak, hogy a magyar iskolák létezése és a magyar nyelv egyenjogúságának elve egymagában még nem biztosítja a tényleges egyenjogúságot. A CSKP a szlovák nacionalizmus megnyilvánulásainak leleplezésével egyidejűleg elemezte a magyar nacionalizmus sajátos megnyilvánulásait is. Ez a probléma nem egyszerű. A csehszlovákiai magyar lakosságnak sajátos nemzeti öntudata van, amely a társadalmi vonatkozások és a lelki alkat tekintetében történelmileg kialakult különleges vonásokat mutat. A nép tudatában megmaradt túlzott nemzetiségi érzékenység leküzdése megkívánja a kiinduló okok elemzését. A dél-szlovákiai magyar nemzetiség — amint ezt az első fejezetben is említettük — a München előtti Csehszlovákiában formálódott etnikai egységgé. 1918-ig az uralkodó magyar nemzet része volt, ezután pedig JURAJ ZVARA: kisebbségi helyzetbe került. Az új viszonyok között — éppen a CSKP hatására — megszilárdult a magyar munkások, parasztok és a falusi proletariátus osztályszövetsége a cseh és a szlovák munkásokkal, mivel közös osztály- és nemzetközi érdekek fűzték őket össze. A München előtti Csehszlovákiában a munkásosztály harcának eredményeképpen az új, demokratikus eszmék a magyar parasztok közé is behatoltak. Ellensúlyozták a régi nevelés, a hagyományok, a magyarok felsőbbrendűségéről és a magyarság „egységéről“ stb. szóló nézetek hatását. A hasonló elméleteket a magyar uralkodó osztályok terjesztették, hivatkozva például a magyar nép „paraszti“ jellegére és dicsőítve a magyar uralkodó osztályokat, bárókat, grófokat. Móricz Zsigmond a harmincas évek derekán csehszlovákiai látogatásáról hazatérve megállapította, hogy ,ők“ (a csehszlovákiai magyarok) már semmit sem tudnak az „Extra Hungáriám“ jelszóról, sőt úgy látják, hogy a Magyarországon kívüli élet okosabb, emberibb“. A magyar lakosság, különösen a paraszti tömegek egy része, mégis a magyar burzsoá-földbirtokos osztály nacionalista szellemű befolyása alatt maradt, s a reakciós törekvéseket a cseh és a szlovák burzsoázia is támogatta. A nemzetiségi kapcsolatok alakulására nagyon károsan hatott a Horthy-rendszer, amely az 1938—1945 közötti években soviniszta szellemben nevelte az ifjúságot. Ugyanakkor azonban a „felvidéki“ magyarok nagy része a megszállás évei alatt kijózanodott burzsoá nacionalista illúzióikból. A Szlovákiában 1945—1948 között kialakult viszonyok szintén mély nyomot hagytak a magyar lakosság lelkében, és még növelték különben is túlzott nemzeti érzékenységét. A magyar lakosság sértett nemzeti érzülete az 1945—1948-as események következményeként sokféle módon megnyilvánult. Hiányzott a bizalom a népi közigazgatás szervei iránt, főleg, ha funkcionáriusai szlovák nemzetiségűek voltak. Megesett, hogy egyes magyarok nem akartak tisztséget vállalni a nemzeti bizottságokban. Mások a nemzeti bizottságok magyar tagjait gúnyosan „állami magyaroknak“ nevezték. A magyar lakosság sorai közt elégedetlenséget szított a magyar iskolák létesítésével kapcsolatos huzavona is. A magyar „összetartás“ — ugyanúgy a szlovák is — megnyilvánult a falusi osztályharc tagadásában is: a „saját nemzetségű“ kulákokat befogadták az EFSZ-ekbe. Például a dunaszerdahelyi járás EFSZ-eiben 1952-ben 40 volt falusi nagygazdát találtunk. Néhol a magyar parasztok az EFSZ-ben nem akartak együttműködni a szlovák tagokkal, úgyhogy sor került külön magyar EFSZ-ek alakítására a már létező közös EFSZ- ek mellett. A magyar szövetkezeti tagok munkaeredményeit eltúlozva egyes EFSZ-ekben magyar munkacsoportokat alakítottak. Az SZLKP KB ülésén megtárgyalták a szlovák, magyar és ukrán nacionalizmus megnyilvánulásai elleni harc feladatait. Az SZLKP KB célul tűzte ki, hogy a dél-szlovákiai vegyes nemzetiségű járásokban egyidejűleg harcolni kell a szlovák és a magyar nacionalizmus ellen, mégpedig úgy. hogy minden nemzet és nemzetiség elsősorban saját soraiban teremt rendet. Magyar nacionalista csökevénynek tartottuk 1948 után a két hazáról, illetve az egy hazáról (Magyarország) szóló elmélet terjesztését is, amely itt-ott éreztette hatását a magyar iskolai oktatásban is. Ez az elmélet a Csehszlovák Köztársaság sorsa iránti közömbösséget tükrözte és tüntetőén hangsúlyozta, hogy az igazi haza más országban van. Fékezte a magyar dolgozók kezdeményezését, elvonta figyelmüket az országépítés feladatairól. A problémát azonban nem szabad szűk szemszögből megítélnünk. Tény, hogy egy időben nemcsak ezt, hanem a nemzetiségekkel kapcsolatos sok egyéb kérdést is leegyszerűsítettünk. Sokan eltúlozták a szlovák és a magyar nacionalizmus veszélyét is. Gondoljunk a személyi kultusz időszakára, az 1950 utáni évekre, amikor Szlovákiában elítélték az űn. államellenes burzsoá nacionalisták csoportját és a „burzsoá nacionalizmus“ bélyegét akárkire rásütötték. A két haza elmélete — főképp a magyar lakosság szempontjából — bonyolultabb kérdés. A Csehszlovákiában élő magyar lakosságot csupán egy államhatár választja el ősi nemzetétől, és — Lenin szerint — a nemzeteknek más államokban élő töredékei természetszerűen eredeti nemzetükhöz vonzódnak. Esetünkben olyan nemzetről van sző, amely ugyanúgy építi a szocializmust, mint a mi országunk, olyan nemzetről, amellyel közös osztály- és nemzetközi érdekek fűznek össze bennünket. Ilyen körülmények között a Magyar Népköztársaság iránti bensőséges kapcsolat, a szocializmust építő magyarországi dolgozók sikereiből fakadó öröm és a hazai magyar dolgozók természetes vonzódása a Magyar Népköztársasághoz nem azonosítható a két hazáról szól régi, nacionalista szellemű elmélettel. Ám ellene voltunk és leszünk, hogy a Magyar Népköztársasághoz való viszony kérdését egyoldalúan eltúlozzák. Ellenezzük, hogy a magyar lakosság figyelmét lényegtelen „problémákra“ összpontosítsák, s elvonják tényleges hazájuk, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság társadalmi és gazdasági feladatairól. Mert a magyar dolgozók 1948 után Csehszlovákiában igazi hazát nyertek. Tulajdonképpen országunk valamennyi dolgozója 1948-ban új, szocialista hazában kezdhetett új életet. Ezt elsősorban a magyar munkások és parasztok ismerték fel. Nálunk a szocialista hazafiság, a közös haza tudata áldozatkész országépítő munkában nyert kifejezést. Csehszlovákia többi dolgozójával együtt jobb, gazdagabb élethez jutottak, a szocializmus eltávolította a mesterséges falat, amely Csehszlovákia nemzeteit elválasztotta egymástól. A magyar munkásság és a dolgozó parasztság nemzeti öntudata, vagyis az életfeltételek tükröződése, a környezeti érzékelések összessége, amely a társadalmi tudatban jut kifejezésre és a nemzetiségi lét bizonyos megjelenési formája, gyorsabban kapott szocialista tartalmat és szabadult meg a burzsoá csökevényektől, előítéletektől. Sokkal kevésbé kedvező volt a helyzet 1948 után a magyar lakosság más rétegeinél. A magyar burzsoá nacionalizmus terjesztője nemcsak a burzsoázia, a földbirtokosok és a kulákok voltak, akiknek uralmát 1948 után végleg felszámolták, hanem a kispolgárok, a városi iparosok és kereskedők, valamint a néptől elszakadt értelmiség egy része is. E rétegek kiváltságos helyzete a szocializmus építése, a nagyüzemi termelés bevezetése során a városokban és a falvakon egyaránt fokozatosan megszűnt. Az ilyen elemek saját sorsukat a magyarság általános pusztulásaként tüntették fel, a magyarok beolvasztásáról beszéltek „a régi jó időket“ emlegették, amikor kiszolgálták az uralkodó osztályokat a magyar dolgozók kizsákmányolásában, és egyénileg is hasznot húztak a magyar dolgozók súlyos helyzetéből', elmaradottságából. Úgyszintén befolyásolták a dél-szlovákiai kulturális életet és a sporttevékenységet, s reakciós szellemet igyekeztek meghonosítani benne. Ezek az emberek a Magyar Népköztársaságot sem tartották többé hazájuknak, mivel ott is megindult a szocializmus építése. Ezért a magyar dolgozók figyelmét az elmúlt kapitalista időkre igyekeztek fordítani. A kispolgári gondolkodásmód a magyar lakosság egyes rétegeiben a múltban viszonylag erős volt, mivel nem létezett ipari proletariátus és nagyüzemi termelés, s csak a helyi szűklátókörűség érvényesült. A nemzeti érzület túltengése a magyarság körében a nemzeti sajátosságok tüntető kihangsúlyozásában is megnyilvánult, ami pedig nemzeti elszigetelődéshez, és osztályszolidaritás helyett a nemzeti összetartás szilárdításához vezet. Ezt elősegítette a cseh és szlovák részről fenyegető, beolvasztásra való hivatkozás is. Különösen az 1959 után szorgalmazott szlovák nyelvtanfolyamok szervezésével kápcsolatban vetődtek fel újra a magyar lakosság kevésbé öntudatos tagjai között olyan nézetek, mintha erőszakos asszimilálás előkészítéséről volna sző. V. I. Lenin 1913-ban ezt írta: „Marad-e még valami reális tartalma az asszimiláció fogalmának, ha félreteszünk mindennemű jogegyenlőtlenséget? Kétségtelenül marad. Megmarad a kapitalizmusnak az a világtörténelmi tendenciája, hogy ledöntse a nemzeti válaszfalakat, eltörölje a nemzeti különbségeket, asszimilálja a nemzeteket, s ez a tendencia évtizedről évtizedre erőteljesebben jelentkezik, és most egyike azoknak a hatalmas hajtóerőknek, amelyek a kapitalizmust szocializmussá változtatják." y Ha saját viszonyainkra alkalmazzuk V. I. Lenin nézetét, amely természetesen a kapitalista fejlődés törvényszerűségeivel függ össze, felvetődik a kérdés, mennyiben reális az asszimiláció fogalma a szocializmusban, amely a kapitalizmussal ellentétben a nemzetek és nemzetiségek igazi egyenjogúságára törekszik, és lehetetlenné tesz mindennemű erőszakot? Az asszimiláció annyiban reális tényező, hogy a nemzetek és nemzetiségek kölcsönös közeledésének irányzata még erősebb, mint a kapitalizmusban. A szocialista tábor minden egyes országa, minden nemzete és nemzetisége a népgazdaság és a tartalmában immár szocialista nemzeti kultúra céltudatos fejlesztésének időszakát éli. A nemzetek és nemzetiségek fejlődése szükségessé teszi a legszorosabb együttműködést, a kölcsönös közeledést, a szilárd összefogást, az államok és nemzetiségek egységét, mert csupán az egység, az együttműködés és a kölcsönös segítség teremti meg (főleg a fejlődésben elmaradt nemzetek és nemzetiségek szempontjából) a gyors előrehaladás feltételeit. (Folytatjuk)
