A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-03-19 / 12. szám
öntödében olyan munkát kapott, hogy az aszszonyt Is kihozhatta. — Küldtem neki pénzt hajójegyre és ő Is útnak indult... — Az öreg John, ahogy most Itt szólítják, az emlékeibe merült. Csak azt sajnálta, hogy nincsenek gyermekei és öreg napjaira egyedül maradt. — De haza nem megyek — mondta és volt ebben valami öreges konokság. — Az anyósomat még a temetőben sem akarom látni. És ha a feleségem Itt halt meg, én Is itt várom meg a halált... — ezzel újabb szivarra gyújtott és egyáltalán nem úgy festett, mint aki a halált várja... Milyen a bosszú íze? — Senki sem kérdezte, akarok-e menni, vagy nem akarok — kezdte történetét a díszes kínai szálónban a fehér hajú hölgy, akit otthon valaha Ilonkának szólítottak. Elegáns, de kissé elkeseredett asszony. — Egy napon felkeresett a nagyanyám, hogy Ilonka, ügyes vagy, dolgos vagy, elmégy világot próbálni... — Elvittek a járási székhelyre, onnan sokáig utaztunk vonaton egy kellemetlen, vércseszemű férfihez, a „Cu. nard Line“ hajóstórsaság ügynökéhez. Még észbe se kaptam és már a hajón voltam. Az anyám nem Is Jött tőlem elbúcsúzni. Hogy mindez miért történt, azt csak évek múlva tudtam meg. Törvénytelen gyermek voltam, a földbirtokos fiának fattya. El kellett rejteni a szégyent. Mindent a btrtokosék fizettek. Szörnyen éreztem magam, amikor mindezt a tudomásomra hozták, tudja, Pali kamaszbánata — Nevezze, ahogy akarja — kezdte a történetét a gömbölyded, Jókedélyű Paul úr — de én közönséges kamaszbán atból mentem világgá. Nincs sok iskolám és nem tudom, hogy mondják ezt okosan, de egy napon összeszorult a szívem ... Négyéves voltam, amikor apám meghalt. Az anyám kőt év múlva másodszor Is férjhez ment, a szomszédba, két házzal tovább. Detva falu végén laktunk, az út két oldalán körülbelül tíz-tíz ház következett még utánunk. Anyám megszülte másodLk gyermekét — és a mostohaapám egy év múlva meghalt tüdővészben. Egy esztendő sem telt el és anyám újra férjhezment — két házzal tovább. Növekedtem, múltak az évek, anyámnak még egy kislánya született, de a harmadik férjét az erdőben agyoncsapta egy lezuhanó fa. Anyám megslratta, de alig bírta kivárni a kötelező gyászév leteltét, mert az falun szent dolog... Már csak az utolsó ház jöhetett számításba a ml sorunkon, ahol egy özvegyerober lakott. Hiszi vagy nem, a mama újra férjhezment és amikor két év múlva újabb gyermeke született, a férje pedig asztmával ágynak esett, bevágtam az ajtót és azt mondtam: „Ha ez a férje Is meghal, akkor a túloldalon kezdje a férjhezmenést a szélső háznál“ — azzal elmentem a nagybátyámhoz. Drótos volt, hát magával vitt. Pali fiam, mondta, az anyádnak már annyiféle gyereke van, minek lennél ott láb alatt?... És egy Idő múlva Amerikában kötöttünk ki. Valójában szégyenemben és bánatomban mentem el otthonról. Nőtlen maradtam. Valahogyan m®gegy Idő múlva a balesete. — Még jó, hogy hazulról való feleségem volt, aki nem hagyott el. Pénzt kaptam a lábamért, nyugdíjat is adtak, így már csak egy vágyam maradt, hogy a fiamat Iskoláztassam ... Az öreg vágyálma teljesült. A fia egy nagy cég könyvelője és egyetlen unokája aranypontot jelent az életében. A felesége meghalt, a fia messze van. Egyedül gondoskodik magáról és várja a csütörtököket. — Ma Is talán éppen csütörtök van, ha Jól tudom? — nézett rám, pedig nagyon jól tudtál — Akkor mindjárt meglátja az unokámat. Minden csütörtökön ő mondja be a híreket a televízióban ... — Az utolsó találkozás Otthon héttérbe szorították. Az öreg, fából épült malomban a kövér molnár öt lánya közül a középső volt. Mikor erről beszélt, az arcán furcsa elégedettség ült, aminek okát csak később értettem meg. — Csak úgy beszéltek rólam: a kancsal Marosa — fordult felém, úgyhogy láthattam egy kissé eltolódott szembogarát. Jóval a hetvenen túl volt. Ült a hintaszékben és hintázott, Ide-oda. — Egy napon Jóformán kilöktek a házból, hogy úgysem megyek férjhez, minek legyek Itt a terhűkre. A faluból sokan mennek Amerikába, ott könnyebben eltűnők ... Tizenhat éves voltam és a kancsal szememmel Is gyönyörűen tudtam hímezni. A hajóutat végigsírtam és minden este a vízbe akartam ugrani, hogy faljanak fel a Agneša G u n d o v á : isMan» TPMraffi az emberek örömest turkálnak má9ok szívében. Itt, Amerikában tudatták velem azt, amit a nagyanyáméknál csak homályosan sejtettem. Anyáiba t egész életemre meggyűlöltem... Férjhez ment és még öt gyermeke született. Azokról soha nem írt nekem, tulajdonképpen soha senki sem írt, kivéve azt a hírt, hogy törvénytelen vagyok ... A kis kínai szalónt betöltötték a szomorú szavak arról, hogyan hányódott Ilonka egyik szolgálatból a másikba, míg végre találkozott egy honfitársával, akihez feleségül ment. Gyermekük nem született, a cipőüzlet Jól ment. — Meggazdagodtam. És a férjem halála után hazalátogattam, gondoltam, jobbak a mostohatestvérek Is, mint a semmilyenek, de mind csak az ajándékokat várták, egyiküknek sem jutott eszébe arról beszélni, hogy Ilonka, hiszen ml vétettünk ellened, szégyenkeztünk miattad, letagadtuk, hogy létezel... hát hogyan vergődtél Idáig ... ? Az égvilágon semmi sem érdekelte őket, csak a dollárjaim. így azután, amint visszajöttem az óhazáből, megírtam a végrendeletemet. Egy szót sem változtatok már rajta. Nem hagytam a családomra egy dollárt, egy centet sem — pedig takarékkönyveken is van legalább negyvenezer dollárom. Ez lesz az én bosszúm az elhagyatottságért, a mellőzésért, amiben az idegen világban részem volt... A fehér hajú, anyóka feje reszketett vékony madárnyakán. Kint Chicago dübörgőit. Csodálkozásomat, vagy elismerésemet várta? Én pedig csak sajnálkozást éreztem, hogy ez az asszony még negyvenezer dollárért sem veheti meg a bosszú édes érzését, hiszen a végrendeletét csak huszonnégy órával a halála után nyitják ki... undorodtam a nőktől, de ha hiszi, ha nem, a mamának élete végéig küldöztem a garasokat. És most, látja, házikóm van a tenger mellett szobákat adok bérbe turistáknak, de csak gyermekteleneknek ... Mindig elszomorodok ugyanis, ha gyermekeket a szüleikkel együtt látok. A szerencse csütörtökön érkezik Steve-nek szólítják és csinos házacskában lakik, amelyet maga takarít. Amint előttem lépkedett a lépcsőm, hangosan kopogott a falába. — A bányában vesztettem el. Két másikkal együtt betemetett, űk az életüket hagyták ott, én csak a lábamat, — mondta egyszerűen és természetesen, mintha osak az időjárásról beszélne. — A feleségem nehezen viselte el, de én megszoktam a meglepetéseket. Bántott egy ideig, de az élet ment tovább. És mintha ezzel a lábbal a balszerencsém is elhagyott volna. Azóta csak napfény süt az utamra. Mindig vágyódtam a tengerre, látni, tapasztalni, utazni. De az apám ellenezte és egy vitánk után megszöktem otthonról. Nem akartam az apám kívánsága szerint Ispán lenni. Elegem volt a grófi birtok tetves kis falujából. Elmentem hát és egy időre a nagynénémnél húzódtam meg egy közeli városkában. Egy napon azt mondta: „Pista, ha nem akarsz az apádra hallgatni, Jobb lenne, ha elmennél a nagyvilágba, mások Is szerencsét próbálnak, talán te Is megtalálod ...“ Az öreg méltóságteljesen ült a fotelben, mintha filmeznék, és megkívánta, hogy figyelmesen hallgassam, milyen bátran Indult ő világgá. Hajóra került és ügynök útján egy majnába, ahogyan akkoriban a bányát nevezték. Ott történt halak, ha már nincs emberi ábrázatom. De akkoriban Amerikában más mértékkel mértek. Itt a férfiak elsősorban a hazájukból való asszonyt kerestek, hogy tudjanak vele beszélni, a családi asztalnál hazai főztöt ehessenek és kölcsönösen klpanaszkodhassák magukat. Még két év sem telt el és férjhezmentem. Méghozzá jól mentem férjhez. A férjem úgy robotolt, mint egy ló. Építkezésen dolgozott, akkora volt a tenyere Is, meg az ereje is, mint egy medvének. Hintázott a hintaszékben, önmagával teljesen elégedetten. A férje később leesett az állványról és agyonütötte magát. Másodszor, majd harmadszor Is férjhez ment. Most a negyedik férje után özvegy — és már hatvanéves elmúlt, amikor újra kérték, de már nem akar férjhezmennl. Gyermeke nincs ... — No látja, a kancsal Marosa férjhez ment és nem is egyszer — pénze Is van éppen elég... De én nem vagyok sem fösvény, sem bosszúálló. Minden karácsonykor küldök haza az enyéimnek dollárokat és mindig meg kell Írniuk, hogy a fényképem ott lóg-e náluk a fa'lon. Tudja, hogy emlegessenek... — Azután készségesen megmutatta a csekkszelvényeket a hazaküldött összegekről. Fürge mozdulattal egy kis dobozt vett elő és belőle egy féldollárost nyújtott felém. — Vegye el és vásároljon rajta valami olyat emlékül, hogy a kancsal Marcsát Juttassa az eszébe. No, vegye el, van nekem elég a négy férjem utón ... Rájöttem, hogy ha azt a bankjegyet nem vágom zsebre, mo6t annyi év után Ismét kencsalnak fogja érezni magát. Fordította és feldolgozta: L. Gély Olga
