A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-26 / 9. szám
Egy »krimi1 bemutatója a MATESZ-ban A harmadik jelvonás egyik drámai részlete (Boráros Imre, Takáts Ernőd, Siposs Ernő, Szentpétery Aranka és Lőrinci Margit) Rejtélyes jelenet a darab második felvonásából (Szentpétery Aranka és Csendes Lászlói Nagy László felvételei Néhány évvel ezelőtt még a „tiltott“ gyümölcsök“ közé tartozott, ma azonban már divatos, sőt terjesztett, népszerű és kedvelt műfaj — a krimi. A bűnügyi történetek izgalma, könnyű áttekinthetősége és mégis szokatlan fordulatai jobbára lekötik a néző figyelmét, s a könnyű szórakozás lehetőségei kissé kibillentik az embert a megszokott, mindennapi valóságból. Ha korábban mégis „feszítsd meg“-et kiáltottunk erre a műfajra, annak oka nemcsak a kor irodalomfelfogását tükrözte, hanem azt is, hogy egyenlőségjelet tettünk a bűnügyi történetek fércművei s a lényegében irodalmi igényeket is tükröző, jobb sorsra érdemes alkotások közé. Az eredményt ismerjük: néhány évvel ezelőtt még lopva — titokban kézről kézre jártak a fércművek régmúlt kiadványai, ma viszont tekintélyes kiadók s maga a tv és a film próbálja az igényesség szempontjainak szem előtt tartásával kielégíteni a könynyű szórakozás tömegigényét. Függetlenül az egyes művek művészi színvonalától, tudomásul kell vennünk, hogy a „krimi“ napjaink divatos műfajává vált, s pl. az Angyal kalandjai heteken át izgalomban tartják a nézőt. Persze, továbbra is ízlés dolga, ki mennyire lelkesedik e műfajért, azt azonban azt hiszem felesleges volna tagadni, hogy a detektív-regénynek közönsége van, sőt a szórakoztatás szempontjából bizonyos funkciója is. Valahogy a nagy cseh színész, Jan Werich szavai igazát érezzük, amikor ezt mondja: „Ne vegyék el tőlem a jó detektívregényt. Ne fosszanak meg Poetól, Stevensontól, Romanettói, Hoffmanntól, de a többitől sem, akik nem annyira tökéletesek. Jómagam — hála istennek — lelkileg egészségesnek érzem magam, nem vonzódom a bűnözéshez, viszont néha szívesen „öblítem“ a fejem valamivel, amit azonnal elfelejthetek. Es bizonyára nem vagyuk egyedül“. Amikor tehát a „krimit“ védelembe vesszük, nem az ízléstelenségnek adunk menlevelet, hanem a művészi igényesség szempontjait próbáljuk e területre is kiterjeszteni. S tegyük hozzá ennek az egykor száműzött műfajnak kiváló képviselői vannak, így például: Agatha Christie, E. Wallace, G. Simenon, Gardnes, Doy- Q le, vagy a magyar Rejtő — hdgy csak néhány ' nevet említsünk, — egyaránt nagy nevei a modern, irodalmi igényű lélektanilag megalapozott detektív regény műfajának. Ennek ellenére, kissé vegyes érzelmekkel fogadtam a színház műsortervében szereplő két angol író, Ernest Dudley — Arthur Watkyn A gyilkos este érkezik, illetve a bemutató alapján a „ ... Rejtélyes körülmények között“ című „krimi“ műsorra tűzését. Előrebocsátom, nem a krimi színpadi alkalmassága szempontjából merültek fel bennem kételyek. Elképzelhető ugyanis, hogy e műfaj „klasszikus“ képviselőinek némelyike valóban megérdemli ezt a sorsot. Gyanakvásom inkább azt vonta kétségbe, vajon egyetlen hazai magyar színházunknak ez az út-e az egyetlen a közönség igényei kielégítése szempontjából. S ha a „divat“ minket sem hagyhat tétlenül, vajon a darabválasztás helyénvaló-e, vagy csak a pillanatnyi ötlet kielégítésének egyik esetlegessége követelt magának polgárjogot a MATESZ műsortervében?! Bármint legyen is, most, a bemutató után „nyugodt szívvel“ elmondhatjuk, a „divat“ igényeinek kielégítése gazdaságilag hatékony lehet, művészi igényesség dolgában azonban olyan megalkuvás, mely a MATESZ viszonyai között is csak luxusnak mondható. Eltekintve attól, hogy a választott darab ebben a műfajban csak átlagosnak mondható, maga a bemutató — a rendezést és az erőteljes színészi alakításokat illetően — tartózkodóan „szemérmes“ volt. A színészeknél láthatóan hiányzik a műfaj kívánta kellő rutin, de Viktor Lukáč rendezése is tartózkodó volt s inkább a felszínen mozgott. A darab ritmusváltása helyenként meglehetősen nehézkes volt, s a cselekményesség az átélés kellő hőfoka nélkül inkább szavakban élt a színpadon. A műfaji és a hangulati egységet illetően inkább a színészek egyéni felfogásának érvényesülését éreztük, mint a minden részletre kitérő rendezés alaposságát. E részletekhez a helyes magyar beszéd követelményét is odasorolnám, melyet egy „krimi“ előadásakor sem lehet mellőzni. A színészi alakításokat illetően tehát csak átlagos teljesítményről adhatunk számot, kiemelkedő színészi teljesítmények nélkül. Ezek közül Király Dezső inasa, Siposs Ernő Philip Troon őrnagya és Csendes László detektívje érdemel említést, s részben Boldoghy Kató Frayle kisasszonyát dicsérhetjük. A naturalista felfogásban készített díszletek, s különösen a jelmezek meglehetősen szürkének, ötletszegénynek tűntek. Sőt Evelyn Wels és Juna Lister esetében kissé az ízlésünket is próbára teszik. A darabot — feltehetően közvetítő nyelvből (cseh vagy szlovák] — Konrád József fordította. Egy-két kirívó eset kivételével a fordítás általában jónak mondható. A szövegben szereplő „utolsó akarat“ és a szerelmesekre vonatkoztatott „széjjel mentek“ kitétel azonban szlovakizmusként hat, s magyarul „végrendeletet“ vagy „szakítást“ szoktunk mondani. Összegezésként tehát annyit mondhatunk, láttunk egy előadást. Sajnos azonban erre is vonatkozik a Werich-i tétel: meglehetősen hamar elfelejtettük. Márpedig színházról lévén szó, még egy krimi-darab kapcsán is szívesebben beszélnénk maradandóbb élményről. Őszintén szólva a recenzens számára ez így kényelmesebb is lenne. Ogy látszik azonban a „divat“-nak is megvan a maga adója, s a „rebellis“ nézőnek viszont a meggyőződése: Ez van, de nem ez az igazi! FŐNÖD ZOLTÁN A Hét irodalmi melléklete # 9.
