A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-26 / 9. szám
Kondor már Jő íél órája nyugtalanul fészkelődön az íróasztalánál. Az utóbbi időben egyre gyakrabban fogta el ez a nyugtalanság. Azon kapta magát, hogy fogalma sincs a tárgyról, amellyel a hosszú írásbeli Jelentés foglalkozik, szeme neveket, adatokat fényképez, de ezek úgy úsznak tudata felszínén, mint a parafadugók a vízen. Pedig oda kellene figyelnie, hiszen holnap beszámolója lesz egy kerületi értekezleten és ott nem lehet csak ügy mellébeszélni. Legutóbb is milyen szörnyű érzése volt, hogy nem tudott válaszolni a beszámolót követő kérdésekre, csak hebegett, hogy majd utánanézek elvtársak, meg hogy túl sok a probléma és kevés az idő... Egyesek elégedetlenül zúgolódtak, mások bólogattak, de Kondor a lelke mélyén tudta, hogy ez mind csak cirkusz, olyan szemfényvesztő játék, mint mikor a zsonglőr égő fáklyákkal dobálózik az elvakított nézők előtt és egyedül 6 maga ismeri a fáklyák pontosan kiszámított útját és ívét. Kondor is tudta, nem a problémák és az idő fordított aránya az oka egyre sűrűbben előforduló kihagyásainak. Kondor fáradt volt. Nem testileg — lelkileg és szellemileg merült ki. Pontosan megfigyelhette ezt a folyamatot. Akkor kezdődött, amikor magasabb funkcióba került és hatásköre igényesebb munkát követelt. Szerencsére külön szobát kapott és így zavartalanul tépelődhetett egy-egy fogasabb kérdés felett, nem látta senki a homlokán kiütköző verítéket, és nem gúnyolhatták a papírkosárba dobált irományok tömkelegéért, amelyeken sikertelenül próbálta megfogalmazni a megoldásokat. Az erejét meghaladó szellemi tornából ernyedten és meggyötörve került ki. Tekintete tétova és zavaros lett, munkatársaira, beosztottjaira kapkodva pillantott, mintha attól félt volna, hogy a szeméből olvassák ki, amit úgy érzett, sikeresen titkol: hogy nem képes a rábízott munkakör ellátására. Csakhamar kerülni kezdte az embereket is. Jóval a munkakezdés előtt érkezett a hivatalba, hogy ne kelljen senkivel találkoznia, és mire a többiek megjöttek, ő már hatalmas íróasztala mögött verítékezett. Az asztalon ott hevertek a sebtében kiteregetett iratok, jelentések, kérvények. Valamikor az ügyek kivizsgálására őt küldözgették a helyszínre. Az a munka, az emberekkel való közvetlen kapcsolat, valahogyan jobban Ínyére volt, de kerületi méretekben közös nevezőre hozni a szükségleteket, a lehetőségeket és az igényeket, ez dróttekervényként öszszekúszált riasztó feladattá nőtt a szemében. Kondor becsvágyó ember volt. A becsvágy szép dolog, olyan, mint a kazánfűtő kezében a lapát: általa kerül a táplálék a kazán gyomrába, csapnak magasabbra a lángok. Ha őszinte akarok lenni önmagamhoz — gondolkodott nehéz fejét tenyerébe hajtva Kondor — nem sok, amit eddig tanultam. A hat elemi, meg a tanonciskola, amelybe pékinas koromban jártam, szinte a semmivel egyenlő. A szomszédjukban lakott egy diák barátja, gyermekkori játszópajtása, az adott a kezébe könyveket. Ö vitte be segéd korában az ifjúmunkás mozgalomba is. Bajtársak voltak az illegalitásban, szenvedő társak a börtönben, majd a felszabadulás után az ő biztatására vállalt funkciót. Amilyen ütemben emelkedett a funkcióban, olyan ütemben nőtt az önbizalma, és nagyon vigyázott, hogy okosnak, megfontoltnak lássék, amikor ismereteit meghaladó dolgokhoz kellett hozzászólnia. Nemegyszer fordult meg lényegbevágó kérdések sorsa azon, hogy Kondor hogyan tette le a garast. Márpedig Kondor mindig letette a maga garasát, akár értett a dologhoz, akár nem. Egyszerűen kötelességének tartotta a hozzászólásokat, mint ahogyan el is várták, hogy véleményt nyílvánítson a funkciójánál fogva. Igen. Valahogyan így kezdődött -- néz farkasszemet most Kondor önmagával. Mintha tenyerébe hajtott fejéből áramkörök indultak volna ki, hogy az útjukba eső emlékeket, mozzanatokat megérintve csendesen visszasuhanjanak az agyába. Senki nem hinné el, mennyire utálom már ezeket a papírokat, a papírok mögött fenyegető problémákat, sőt, az embereket is, akik feltartott mutatóujjal sorakoznak végtelen menetben és mind azt várják, hogy ismerjem a tényeket, az adatokat, az összefüggéseket, a múltat, a jelent, a jövőt ... Kondor kinyitotta a szemét és hunyorgott az erős szeptember délelőtti napsütésben. Az ablakhoz lépett, kicsit bámészkodott az utcai járókelőkre, majd vette a kalapját és kiment a szobájából. — Tizenegy óra! Már megint megy az öreg — súgta oda az egyik fiatal gépírónő a könyvelőnőnek. Kondor ezt nem hallotta. Nem látta, mert nem akarta látni azt a cinkos, szinte sajnálkozó mosolyt sem, amellyel az ablakból utánanéztek. Igen, most is, mint minden nap tizenegy órakor, elmenekül a hivatalából, mintha pontosan akkor telne be a pohár, mintha a megfulladás veszélye fenyegetné, ha nem kerülne ki gyorsan az utcára. Léptei fokozatosan egyenletesebbé válnak, mélyeket lélegzik, a szeme kitisztul, még a mellét is kifeszíti. Az emberekre bizalommal, csaknem mosolyogva tekintget és csodálkozik, hogy olyan közömbösen mennek el mellette. Pedig Kondor szereti ezeket az idegen embereket, mert nem várnak tőle semmit, nem teszik mérlegre, nem bírálják szüntelenül .. . És már ismét ott jár Kondor a megszokott helyen, ahová a lábai önkénytelenül viszik, mint jól idomított háziállatok, amelyek órára beállított feltételes reflexeknek engedelmeskednek. A péküzlet, ahová betér, tágas és forgalmas. Nem feltűnő, ha egy közepes termetű, cingár ember topog az egyik sarokban. A pénztárosnő ugyan már ismerős mosolyt küld feléje, de ez a mosoly nem rosszindulatú. Nem, Kondor érzi, hogy a középkorú bő nem neveti ki mindennapos látogatásaiért. Soha még nem elegyedtek szóba, csak éppen megfigyelték egymást, mint ahogyan az ember megnézi és tudomásul veszi a körötte lévő megszokott tárgyakat. Kondor csak álldogál a sarokban, a reklám-plakáttal leragasztott kirakatüveg előtt és szaglászik. Szaglászik és nézelődik, figyeli az elárusítókat és a vásárlókat, de leginkább figyeli az árut, a kenyereket, a zsemléket, a kifliket, a fonott kalácsokat. — Külsőre még csak megjárják — állapítja meg legalább századszőr. — De a tésztájuk! Hiába, a mai pékek nem adják a szívüket a munkához! Szájában összefut a nyál, ha eszébe jutnak azok a foszlós, fehér húsú, arany héjú kenyerek, a ropogós sütemények, amelyeket az ő mesterénél dagasztottak és sütöttek. Jónevű pék volt és bőkezűen osztogatta a pofonokat is az inasoknak, ha ügyetlenkedtek, de Kondor már nem emlékszik a pofonok csípősségére, csak a pékség, a kovász, a kelő tészta, meg a frissen sült kenyerek illata csiklandozza az orrát, Annyira, hogy szinte elkábul és réveteg szeme előtt hintázni kezdenek a polcok, az elárusítónők fehér bóbitái ... Amikor a szemét ismét kinyitja, idegen férfiarcot lát maga fölé hajolni. — Hirtelen el vágódott, bizonyára rosszul lett — hallja valahogyan furcsán messziről és kongón a szavakat. Ugyan kiről beszélnek? Csak nem rólam? — üt hirtelen a tudatába a gondolat. Szeretne megszólalni, de csak az ajka mozog, hang nélkül. — Talán éhes? — hall ismét távolról egy hangot. Női hang, lehet, hogy a pénztárosnőé — Furcsa ember, Minden nap bejön és itt álldogál a sarokban. Soha nem vásárol semmit, csak nézelődik. Nem küldöm ki. mert nem árt senkinél;. Igen, ez a pénztárosnő lehet, ha így megfigyelte és számontartotta. Kondor lehúnyt szemmel ül a földön, a kjrakat belső falának támaszkodva, és elmosolyodik. Lényegében kellemesen érzi magát ebben a kenyérillatban, az ismeretlen emberek között, akik aggódnak miatta. Ha egy icipici résnyire kinyitja a szemét, nem lát egyebet, mint az üveges pult mögött felhalmozott péksüteményeket és a mennyezetig érő polcokon sorakozó kenyereket. Mindez olyan megnyugtató, hogy csak a tudata legmélyén, távoli veszedelemként sejlik egy másik élet, amelyben az ilyen szegény Kondorok sínylődnek. Dr. Kiss Pál: Művészetről mindenkinek — Budapest, 1966 A budapesti képzőművészeti gimnázium művészettörténet tanára hálás feladatra vállalkozott, mikor megírta a régóta nélkülözött, mindenki számára egyformán érthető és érdekes mű vészettörténetet. Bevezetésül az őstársadalom művé szetét tárgyalja, a továbbiakban az ókor, középkor és az újkor kimagasló művészeti alkotásaival, azok stílusával és létrehozásának technikájával ismertet meg. Az ismertető szöveget csaknem ezer illusztráció kíséri, amely 81 képtáblán nyer elhelyezést. Egy-egy korszak különböző alkotásainak be mutatásával — épületek, szobrok festmények és iparművészeti tárgyak — teljes képet ad a kor stílusáról. A könyvet a művészeti szakkifejezések magyarázata és a művészek névsora teszi teljessé. A könyvhöz mellékelt három nagi, képtábla nemcsak a fejlődést, a kor szakok stíluselemeit szemlélteti, ha nem lehetővé teszt az összehasonli tást is. A Corvina kiadásában jelent mea a 394 oldalas mű. URH GYÖRGY 10
