A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-26 / 9. szám
Jó evéshez szól a nóta... Dömötör Ilonka a vacsorát tálalja Jel Elekkel a szavakkal fogadtak a vőkiek. Pasztának nagy, falunak kicsi, Inkább csak településnek felel meg Vők. 375 telket tart nyilván az anyakOnyvvazatő a községben. Ebből 190 a munkabíró ember, pontosan annyi, amennyire szükség van a négyszáz egynéhány hektárnyi földterület megműveléséhez. Röghöz kötött emberek, akik a falu határát ritkán lépik át. Nem vándorolnak, mint más község népe, Így hát nem vitték világgá a hírét falujuknak. Lakóiról az az anekdőta járja, hogy se falu, se puszta népe, mert arra sem voltak méltók, bogy felszabadítsák őket. A szovjet csapatok ugyanis nem találták Vők nevét a térképen, s figyelmen kívül hagyva, elvonultak mellette. — jöjjenek csak ki a Kis-Duna töltéshez, majd megmutatjuk mi, hogy helye van a térképen községünknek — mondják a vőkiek. Már évszázadok óta élnek itt emberek. Igaz, hogy a település ott volt a Kis-Duna partján, amit a régészeti leletek is igazolnak, hiszen szántás közben edényeket, csontvázakat hoz az eke a föld színére. Ezernyolcszáznegyvenötben a viz elmosta a falut s a nép feljebb húzódott, a dombos helyre. Azóta itt éldegélnek a vőkiek, akárcsak egy család, sógorságban, komaságban. Ma azt mondják rájuk: vőkiek. Olyan emberek, akik bajaikra nem másutt keresnek orvoslást, odahaza vitatják meg azokat a faluközösségben. fin is Így ismertem meg őket, szövetkezeti évzáró gyűlésen, ahol a mólt év eredményeit, a munka problémáit vitatták meg. No, de ki látott már olyan gyűlést, ahol csak a napirendi pontról beszélnek az emberek? Az egyik dicsekszik, a másik panaszkodik, a harmadik meg csak Agy, szokásból beszél. Ki a múltat idézi fel, ki a keresetre panaszkodik, a családi életére, főnökére vagy az egészségére. Igaz, hogy mindez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, nem is nyilvánosan mondják el, hanem csak úgy, összebújva egyik asztalnál egy csoportba, — Ha rólunk akar írni, csak jót Írjon, másképp be ne tegye a lábát a községbe — ejtik el a szót a hátam mögött az emberek — Írjon csak, amit akar, úgysem voltunk még újságban, olyanok vagyunk, mint a nótában, hogy „Rólam sem daloltak...“ mondja valaki viccesen. — De azt azért megírhatnák, hogy miért kellett megadózni ezt a kis nyugdiját az öregembernek — panaszkodik valaki a sarokban. —. fis arról is írhatna, hogy nem kellene a városiaknak úgy lenézni a falusiakat. Mert ha mi nem is megyünk nyakkendőben a munkába, azért a kenyérkét mégis csak mi termeljük. S aztán mi lesz a fiatalokkal? Hej, amikor mi még legénykedtünk, akkor más volt az élet. ügy dobáltuk a 80 kg-os zsákot a szekérre, akárcsak a búzakévéket. Ezek a fiatalok még úgy tápászkodnak fel a traktorra, mint Míg a tagok a munkáról vitatkoztak, azalatt a szoniszéd teremben ételt, italt készítettek ltiiliii;k »»«S egy hetvenéves ember — morfondíroznak az öregek. A középső asztalnál Dömötör István bácsival fogok kezet. Keménykötésfi, jóvágású legény lehetett valaha. Hegyesre pödört bajsza, pirospozsgás arca arra vall, hogy jó fajtából való, habár a haja idő előtt elhagyta öregedő fejét. Nem is gondolná az ember, hogy a mellette ülő dúshajú férfival egy napon, egy órában, egy anyától született. Ok ugyanis Ikertestvérek. Módos parasztcsalád sarjadékal. Négy évtizeden át gazdálkodtak, ki-ki a maga harminc holdján, de úgy Is mindig összetartottak. összetartanak ma is. S ha csak tehetik, a gyűléseken is egymás mellett ülnek. Így ültek most is, az évzáró gyűlésen. Igaz, hogy a szavukat nem igen hallatták, nem szóltak hozzá a vitában a kérdésekhez. Sajnos, ők is betartják a régi közmondást: „Ne szólj szám, nem fáj fejem." De annál többet beszéltek gyűlés után, a borospohár mellett. Tőlük tudtam meg, hogy Vők azért a környék legkisebb községe, mert valamikor a lányokat kivitték a faluból a vidékiek s Így csak a fiúgyermek maradt a családban. így hét a legények a szomszéd községből nősültek. De azok aztán hires lakodalmak voltak. 150—200 vendég egyszerre. S azok a nóták, milyen szlvrehatéan szóltak, még ma Is eldúdoljuk néha, hogy: Bádogozzák, sej, a félt templomot, Kilenc kislány hordja rá a bádogot, Kilenc kislány kilenc barna legénnyel, Mindegyik a maga szeretőjével. De a mai lakodalomnak Is megvan a varázsa — fűzi tovább a szót Dömötör bácsL Tudja, milyen szép az, hogy a rokonok azon versenyeznek, ki vesz szebb ajándékot a menyasszonynak vagy a vőlegénynek. Mennyi tisztelet és szeretet nyilvánul meg így az emberekben! Volt aztán Vöknek a múltban egy jó szokása, ami a falut híressé tette a vidéken. A vőki búcsú. Ennek az volt az érdekessége, hogy búcsúkor nem ismertek haragost a falubéliek, mindenkit itattak, etettek, aki búcsú napján a házhoz benyitott. — Haragosok? Ilyen kis faluban, mely olyan, mint egy nagy család? Itt már csak nem voltak haragosok?! — próbálom szaván fogni a két öreget — Nem hogy voltak, de vannak még ma is. fis lesz is harag meg irigység az emberek közt — bizonygatják többen is. Mert ez a kettő valahogy összefügg. Valamikor a szegény haragudott a gazdagra, hogy annak többje van. Csakhogy az úgy volt, hogy az egyik nem tudott dolgozni, vagy elpocsékolta vagyonát, aztán irigykedett arra, aki megspórolta, vagy a két keze munkájával öszszehozta. Ma pedig úgy van az EFSZ-ben, hogy vannak lusták, s vannak munkaszerető emberek. Aki igyekszik, az többet keres, s a másik máris ujjal mutogat rá, hogy ni, összeharácsolta előlünk ez a telhetetlen! — Maga azt gondolja, hogy az emberek jóakaratúak? Igen ám, de csak addig, amíg hasznot húznak valamiből. A szájukra veszik azt, aki valamit megspórol. Spórolás és spórolás közt is van azonban különbség. Valamikor tehénre gyűjtöttek az emberek, ma pedig autóra. Mégiscsak szebb volt tehénre spórolni, mert azt meg lehetett fejni, az autóval meg fordítva áll a dolog, mert az feji az embert. — így hasonlltgatták össze a múltat a jelennel. S minél jobban belemerültek a témába, annál nagyobb lett a távolság a múlt és jelen között. Aztán, mindannyian kijelentik, hogy fel nem cserélnék a múltat a jelennel. Még a két Dömötör testvér sem. Pedig mi szépen gazdálkodtunk — mondja Pista bácsi. — De csak gazdálkodtunk és nem éltünk. Volt jószág és baromfi bőven, csirkét mégiscsak akkor evett a paraszt, ha vagy a csirke vagy az ember volt beteg, fis pénzünk se volt soha. Ma pénzre fekszek, pénzre kelek. 484 korona nyugdijat kapok, s még a szövetkezetben is szépen keresek. Aztán nincs gondom, hogy mit fog enni az állat, vagy a termés nem vész-e kárba. Higgye meg, hogy ha másra nem is lenne jó a szövetkezet, már az is nagy jótétemény, hogy 100 család válláról levette a gondot. 5—8 vezető ember gondoskodik ma helyettünk. 6
