A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-19 / 8. szám
Ismét itt állok hát ez előtt az egyszerű keretű kis kép előtt. Holnap reggel haza kell utaznom az aulba, és sokáig, merően nézem a képet, mintha azt várnám, hogy jő szerencsét hoz majd az útra. iz a kép még sohasem szerepelt kiállításon, sőt mi több, jól elrejtettem, ha az aulból rokonok érkeznek látogatóba. Nincs miért szégyenkeznem miatta, de igazán nem művészi alkotás, nincs rajta mit imádni, mint a szentképeken. Olyan egyszerű, akár a töld, amit á ijrá zol. A kép hátterében a íakó őszi égbolt egy darabja látszik. A szél szakadozott, gyorsan tovatűnő kis felhőket űz a távoli hegyvonulat fölött. Előtérben a Sztyepp, tele vörösbarna ürömfűvel. Ott sötétlik a nedves út, nemrég esett, még nem száradt fel. A? útszélen száraz. töredezett árvalányhaj bokrok szoronganak. A felázott kerékvágás mentén két utas lábnyomai húzódnak. Minél távolabb haladnak, annál halványabb a nyom... s a vándorok maguk, ha még egy lépést tesznek, kilépnek a kép keretéből. Az egyik ... De erről talán később. Nagyon fiatal voltam, mikor ez tör ent kiár harmadéve folyt a háború valahol Kurszk vagy Orjol táján. Apáink és bátyáink a távoli frontokon harcoltak mi pedig — akkor még tizen-Az idősebbik — Szádik — röviddel nősülése után vonult tre. Tőlük jött levél, igaz, hogy csak ritkán. A Kis Házban ott maradt az anya — akit én úgy hívtam, hogy fiatalabbik anyám — és a menye, Szádik felesége. Mindketten a kolhozban dolgoztak reggeltől estig. Második anyám jóságos, alkalmazkodó, jámbor nő volt, a mun kában nem maradt el a fiatalok mögött, akár öntözőcsatorna-ásásról, akár más munkáról volt szó, mindig jól megfogta a ketmen nyelét Meg is jutalmazta az isten, dolgos menve' adott neki, Dzsamila jól illett anyósához, fa radhatatlan volt, ügyes, bár természete kissé elütött az övétől. Forrón szerettem Dzsamilát. És ö is szere tett engem. Nagyon jó barátok voltunk, de nem mertük egymást keresztnéven - szólítani Ha különböző családokból származtunk volna természetesen Dzsamilának hívtam volna d»így — mivel a bátyám felesége volt — dzseué nek, ángyikának neveztem, ő pedig kicsine ba iának, kis sógornak hívott engem, bár egyál talán nem voltam kicsi, és igazán nem volt sokkal idősebb nálam. De hát Így szokás ez az autókban: a meny a férj öccsét kicsine balénak vagy kajninak hívja. A két porta háztartását anyám vezette, húgocskám pedig segített neki. Mulatságos leány Kortársaimnak, akik apjuk és bátyjuk helyébe léptek Bt éves kamaszok — a kolhozban dolgoztunk. A mi gyenge vállunkra nehezedett a mindennapi paraszti munka. Különösen nehéz dolgunk volt aratás Idején. Hetekig nem voltunk otthon, éjjel-nappal a mezőn törtük magunkat, a szérűben dolgoztunk, vagy útban voltunk az állomásra, ahová be kellett vinni a gabonát. Az egyik ilyen tikkasztó forró napon, amikor mintha a sarló is az izzásig hevült volna aratás közben, visszatérőben az üres szekérrel az állomásról elhatároztam, hogy hazanézek. Közvetlenül a gázló mellett, a dombon, ahol Véget ér az utca, két porta áll, körülöttük jó erős vályogkerítés. A tanya mellett nyárfák. Ezek a mi házaink. Két családunk régtől fogva szomszéd. Én magam a Nagy Házból való vagyok. Két bátyám van, mindkettő legényember, mindkettő elment a háborúba, és már régen nincs-hír felőlük. Apám, az öreg ács, virradatkor elmondta az imát a Koránból, és elment a közös portára, az ácsműhelybe. Csak késő este tért haza. Otthon csak anyám és kishúgom maradt. A szomszéd portán, vagy ahogy az aulban hívták, a Kis Házban közeli rokonaink laknak. Talán a dédapáink vagy ükapálnk lehettek ugyan' édestestvérek, de én azért neveztem őket közeli rokonoknak, mert egy családban éltünk. így folyt ez nálunk már a nomád időszak óta, amikor nagyapáink együtt vertek sátortábort, és e'gyütt legeltették a jószágot. Ezt a hagyományt mi is őriztük. Amikor az aulban megkezdődött a kollektivizálás, atyáink egymás szomszédságában telepedtek le. És nemcsak mi tartozunk ugyanahhoz a nemzetséghez, hanem az egész Arai utca, amely a falu hosszában húzódik a folyóközben — mind egy törzsbeli. Nem sokkal a közös gazdálkodás bevezetése után, meghalt a Kis Ház gazdája. Ott maradt a felesége két kiskorú fiúval. Akkoriban még élt a régi törzsi szokás az aulban, hogy nem szabad elengedni a családból az özvegyet és a fiúkat, ezért aztán a rokonok férjhez adták az asszonyt az én apámhoz. Erre kötelezte apámat az ősök szelleme is, hiszen ő volt az elhúnyt legközelebbi rokona. így született meg a mi második családunk. A Kis Ház önálló gazdaságnak számított a tanyaházzal, a nyájjal, de alapjában véve együtt éltünk. A Kis Ház is adott a hadseregnek két fiút. ka volt a húgom, hajfonatait cérnával kötötte össze. Soha nem fogom elfelejteni, milyen lelkesen dolgozott azokban a nehéz napokban. Ö legeltette a kertek alatt a két porta bárányait és borjait, ő gyűjtötte a trágyát és a rozsét, hogy mindig legyen a házban fűtőanyag, és ő, az én kedves, pisze orrú húgocskám szépítette meg anyám magányát, s kedveskedésével elűzte komor gondolatait nyomtalanul eltűnt fiairól. Nagy családunk anyámnak köszönhette, ho'gy a házban egyetértés és bőség uralkodott. Teljhatalmú gazdasszonya volt mindkét portának, a családi tűzhely őre. Egészen fiatalon került be nomád nagyapáink családjába, és ezért szentül őrizte emléküket, a két psaládot igazságosan kormányozta. Az aulban azt tartották róla, hogy tiszteletre méltó, lelkiismeretes, bölcs, és tapasztalt gazdaszony. Otthon mindent anyám Intézett. Apámat, őszintén szólva, nem tekintették a család fejének az aulban. Gyakran előfordult, hogy az emberek valamivel kapcsolatban így vélekedtek: „Hát inkább ne a mesterhez mfenj — mesternek nevezik nálunk tiszteletteljesen áz Iparosokat —, az csak a munkájához ért. Náluk az Idősebb anya a feje mindennek, hozzá fordulj,- jobb lesz ...“ Meg kell mondanom, hogy fiatalságom ellenére is gyakran beleavatkoztam a gazdaság dolgába. Ezt persze csak azért tehettem, mert bátyáim elmentek a háborúba. Engeín pedig, többnyire tréfásan, de időnként komolyan is, a két család dzsigitjének neveztek, védelmezőnek és gondviselőnek. Büszke voltam erre, és áthatott a felelősségérzet. Sőt anyám is önállóságra buzdított. Azt akarta, hogy sokoldalú és leleményes legény legyek, ne pedig olyan, mint az apám, aki naphosszat szótlanul gyalul és fűrészel. Nos, hát, visszatérve az állomásról, megállítottam a szekeret a ház előtt, a fűzfa árnyékában, meglazítottam az istrángot. Ahogy a kapu felé indultam, megpillantottam Orozmatot, a brigádvezetőnket. Szokása szerint lovon ült, mankója a nyergéhez volt kötve. Anyám mellette állt. Valamin vitatkoztak. Mikor közelebb értem, meghallottam . anyám hangját. — Hogy kívánhatod ezt? Nem félsz az istentől? Ki látott már olyat, hogy asszony hordja a szekérre a zsákokat? Nem, kedvesem, hagyd békében a menyeimet, csak dolgozzék, ahogy eddig dolgozott. Ogyis annyi a tennivaló, hogy majd beleazakadok, próbáld csak még, milyen nehéz elboldogulni ezzel a két portával. Még szerencse, hogy kicsit megnőtt már a kislányom. Már egy hete ki sem tudom egyenesíteni a derekam, úgy szaggat, mintha nemezt ványoltam volna, a kukorica meg csak fonnyad, várja az esőt! — heveskedett anyám, és közben^ egyre csak dugdosta a turbánja végét a ruhája' kivágásába. Ha mérges volt, mindig így tett. — De nehéz magával — kesergett Orozmat, és ide-oda hintázott a nyeregben. — Ha megvolna a lábam, nemcsak ez a csonk maradt volna belőle, vajon kérlelném-e? Magam csinálnám, mint azelőtt, feldobnám a zsákokat, a szekérre, és elhajtanám a lovakat! ... Tudom, nem asszonymunka ez, dehát honnan vegyek férfiakat... Elhatároztuk, hogy a katonafeleségekhez fordulunk. Maga megtiltja a menyének, minket pedig Jól lehord a felettes hatóság: a katonának kenyér kell, mi meg felborítjuk a tervet. Hát mitévő legyek, mire jó ez az önfejűség? Az ostort magam után húzva odamentem hozzájuk. A brigádvezető nagyon megörült, ahogy észrevett. Alkalmasint jó ötlete támadt. — Nos, ha már ennyire félti a menyét, hét itt a kis sógor — mutatott rám boldogan —, az majd mindenkit távol tart a menyecskétől, ebben biztos lehet. Szejjit legény a talpán. Ezek a gyerekek a mi gondviselőink, csak ők ránthatnak ki bennünket a bajb’ól... Anyám félbeszakította a brigádvezetőt. — Jaj, hogy festesz, te csavargói — siránkozott. — Milyen bozontos a hajad! Szép kis apád van, még arra sem tud időt szakítani, hogy leberetválja a fia fejét... — Rendben van, csak kényeztessék ma a fiút az öregek, beretválják le a fejét — fűzte a szót Orozmat nagy ügyesen anyám szájaíze szerint. — Szejjit, maradj ma itthon, etesd meg a lovakat, aztán holnap reggel adunk Dzsamilának egy szekeret: együtt dolgoztok majd. Vigyázz ám rá, te felelsz érte! Maga meg ne a'ggódjék, néném, S^pjjit nem hagyja bántani "a menyecskét. És ha már így fordult, elküldöm Velük Danijart, Hiszen Ismeri’ jámbor fickó az, aki nemrég tért vissza a frontról. Hármasban viszik majd az állomásra a gabonát, ki mer akkor egy ujjal Is nyúlni a menyéhez? Ugye, igazam van, Szejjit? Mondd csak, mi a véleményed; azt szeretnénk, ha Dzsamila kocsisként dolgoznék, de anyád nem akar beleegyezni! Beszéld már rá! Folytatjuk
