A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-12 / 7. szám
a francia és az olasz Riviérával is vetekedik. Gombamődra szaporodnak Beirut csodás fekvésű tengerpartján a luxusszállók, mulatók, sztriptiz-bárok. Az enyhe lejtésű domboldalakat borító dús növényzet között „szerényen“ bújnak meg a milliomosok, gazdag kereskedők és bankárok mesebeli fényűzéssel berendezett viliéi, magán úszómedencéi. Mert Beirut a Közel-Kelet kereskedelmi és pénzügyi központja. De hogy él vajon a vidék népe, az egyszerű földműves vagy állattenyésztő? Hagyjuk itt hát az eleurópaiasodott, vagy helyesebben elamerikaiasodott Beirutot és keressünk valami falut. De hol? A városokat nagy piros foltok jelzik a térképen, de a falvakat ? ... — Ugyan, uram, ki törné ilyesmin a fejét — jegyzi meg a libanoni sofőr kifogástalan francia nyelven, miközben olyan természetességgel vezeti a hatalmas, fényűző Chevrolet kocsit (melynek ablakait gombnyomásra lebel leengedni), mintha legalábbis beleszületeti volna ebben a csodás limuzinba. A kocsi enyhe surrogással fogyasztja a kilométereket a kitűnő autópályán. Dél felé haladunk, s mi törülgetjük az izzadságot a homlokunkról — no, nem azért, mintha attól félnénk, hogy mibe is kerül majd ez az autókázás, mert a taxi itt hihetetlenül olcsó, hanem — egyszerűen meleg van ... — Es beduint tudna nekünk mutatni? — kérdezzük bátortalanul a sofőrtől, miközbeu pompás arabs méneken vágtató, ezüstveretes puskát markoló büszke burnuszos harcosuk képe villan fel lelki szemeink előtt, ahogy középiskolás olvasmányainkból emlékezünk. — Azok ott beduinok voltaki — közli a Chevrolet tulajdonosa. Hol, merre? Nem akarunk hinni a szemünknek. Visszafelé menet biztonság okáért még egyszer meggyőződünk róla, hogy nem tévedtünk-e, azt láttuk-e, amit a kocsivezető valóban mutatni kívánt? Hát igen, egy illúzióval ismét kevesebb. Utöttkopott sátrak az út mentén, egy rongyos öreg, szamárháton, piszkos gyerekek, bibliai öltözetű birkapásztor — tranzisztoros rádióval... Igen, ezek a beduinok. Mert mit is jelent ez a szó? Semmi egyebet, mint azt, hogy vándor pásztor, sivatagi pásztor. Itt is, Szíriában is, Eszak-Afrikában is. Nem arabs papirpákon és tévehéton nyargaló, rettenthetetlen harcosok, hanem egyszerű, szegény pásztorok, akik még ma is többre becsülik a vándor pásztorkodást, mint a lélekölő robotot a kikötőben, a gyárakban vagy a félhomályos kézműves műhelyekben. Meg palesztinai menekültek, akik szülőföldjükről kitelepítve ENSZ-segélyből tengetik az életüket. Csak Libanonban 100 000 palesztinai menekült él... Egyébként a turisták által látogatott körzetekben még csak van valami kis jövedelmük: coca-colát árulnak (de ezt mindig jégbe hűtve!), csekély baksisért fényképezkednek a turistákkal, emléktárgyakat, szuveníreket árulnak, vagy — s ez legkifizetődőbb — tevéket kölcsönöznek fényképezkedéshez (ezért annyit kérnek, mint egy kikötői munkás egész napi bére). Rendkívüli ellenőrzés az országúton. Talán a kocsi állapotára kiváncsiak, a papírokra vagy az utasokra? Nem, egészen más érdekli a rend éber őreit. Hasis! Számunkra egyszerű alkaloida, mákkivonat, egyes embereknek az élet egyetlen értelme, az örömök öröme, minden. A törvény tiltja a hasis előállításút, szállítását, forgalombahozatalát. Egyiptomban halálbüntetés jár érte, Törökországban drágább az aranynál, de ugyanúgy a világ sok más országában is Franciaországtól az Egyesült Államokig. S a csempészutak itt vezetnek keresztül Libanonon. A sivatag szélén röntgenállomásokat létesítettek. Tbc elleni szűrőállomások? Dehogyis! A készülék belelát a teve hasába is és felderíti a csempészett hasist. Az utakon nem várt rendőrjárőrök vizsgálják végig a kocsikat, de hát a rendőr is csak ember, aki szintén szereti a saját zsebét, vagy a hasist .., Halkan surrognak a kerekek, a sofőr a legújabb világslágert dúdolja, lassan közeledünk Beiruthoz, s a kocsiba lassan belopakodik a leszálló este enyhet adó hűvössége. Szöveg és képek: KLEMENT M.
