A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-12 / 7. szám
Kim játszani akart, il« a játszóterén háború vonult át. Az amerikai és dél-vietnami repülőgépek a „gyanús objektumok“ ellen újból napalm-bombát használtak. A fegyveres harc ki tűrése óta Dél-Vielnamban már 1(100(1 gyermek pusztult el, 15 000 megsebesült, «00(1 elvesztette a kezét vagy a lábát és egész életére nyomorék lesz, közel 1000 megvakult. S emel lett Dél Vietnamban 10 millió lakásra 200 orvos jut, és cső pán egy, speciálisan berendezett kórház, ahol sebesült gyér mekeket gyógyítanak. Minden ágyban 2—3 gyerek fekszik. Azt mondják, minden háború veszteségekkel, anyagi és erkölcsi értékek pusztulásával jár. Ez alál a háborúk legpiszkosabbika, a vietnami háború sem lehet kivétel. Az ember mégis nagyon-nagyon kényelmetlenül érzi magát, amikor egy olyan emberi arc elvesztéséről szerez tudomást, mely arc és egyéniség fel tudta ébreszteni az emberek lelkiismeretét, és olyan közelségbe hozta a kis földszintes házak Amerikáját és a földrész egyszerű, de igaz és becsületes embereit, akik az igazságért vívják harcukat. John Steinbeck, az író saját szavai szerint, az igazságot ment keresni Vietnamba, de a dzsungelekben elvesztette Írói arcát, egyéniségét. Ugyanaz a Nobel-dljas John Steinbeck, akinek nemrégen még hittünk, mert művészi igazsága az élet igazsága volt. És ma? Nem akarjuk elítélni saját mértékeinkkel, vele kapcsolatban használjunk olyan szolid, polgári mértékeket, amilyeneket a Le Monde című francia lap használ. — „Amikor az Érik a gyümölcs megjelent,“ — írja a Le Monde-ban Jacques Amalrlc — „az emberek mogorván azt gondolhatták, hogy John Steinbeck társadalmi érdeklődése és a kalandok utáni vágya folytán valamilyen, a marxizmushoz közelálló ideológia áldozata lett. Ezek az emberek most megnyugodhatnak, ha eddig még nem nyugodtak meg.“ Ennek, az 1962-ben Nobel-díjat nyert írónak a „vietnami utakról“ írt jegyzetei, melyeket sietve papírra vetett, de amelyeket az egész világsajtó széleskörűen publikált, egyértelműen bizonyítják, hogy szerzőjükkel hogy áll a dolog. Mint a Newsday című lap tudósítója (azé a long-islandi lapé, amelynek az irányítását Bill Moyers, Johnson elnök egyik tekintélyes tanácsadója veszi át) ment Vietnamba, nemes szándékoktól vezetve. Az „igazságot kereste. S valóban, „az író öröktől való küldetése“, ahogy maga mondta négy évvel ezelőtt Stockholmban, a Nobeldí] átvétele alkalmával, „leírni botlásainkat és bűneinket, melyekből annyi van, és amelyek olyan súlyosak, ábrázolni sötét és veszélyes álmainkat, abban a reményben, hogy mindez megjavításukhoz ve;et“. Az író rövid ideig kereste az igazságot, és ugyanilyen rövidek a következtetései, melyekkel szemben nincs ellenvetés. Mér az első „levelei Alicának“ — egy megszemélyesített, amerikai lánynak, akihez észrevételeit intézi — egyértelmű ítéletekkel tűnnek ki: „Charlie (ahogy az amerikaiak a vietnami szabadságharcosokat hívják) egy szuka fia. Uralni akarja az országot és szerencsétlen népe gondolkodásvilágát. Semmi nem rettenti vissza, semmilyen borzalom, semmilyen hazugság, semmilyen élnoksőg.“ „Az itteni nép nem menekül előlünk. Szívesen jönnek hozzánk.“ — „Mindenkit, akit azzal gyanúsítanak, hogy híreket adott az ellenségnek, a viet-cong lassan darabokra szabdal. Az ujjakkal és a fülekkel kezdik, s amellett gondosan ügyelnek arra, hogy az áldozat minél tovább életben maradjon." S hogy megvédje országa vietnami politikáját, John Steinbeck olyan „állatiasságokat“ fed fel, melyekre eddig azok az amerikai újságírók sem jöttek rá, akik a vietnami háború leglelkesebb hívei. A saját sértéseit politikai elemzésekkel szövi ét, elfelejti, hogy a háborúnak sok oldala van: extázisba esik az alabamai fajüldözők pénzén épített falvak előtt, ahol a „menekültek“ laknak; dicséri Vinh Loca tábornok „kitűnő teáját“, azét a tábornokét, aki a második katonai körzet parancsnoka, és aki két hónappal ezelőtt, amerikai tanácsadója jelenlétében elárulta, hogy „a mai harc ugyanolyan biztos, mint az, amely valamikor Dien Bien Phu-nál vereséggel végződött“; megénekli az amerikai pilótákat, akiknek a mozdulatai „Casals csellójátékára emlékeztetik, és akiknek a „virtuozitása“ „irigységre készteti“. Az ellenséget, melynek rendkívüli értékeit az amerikai tisztek többsége elismeri, s amellyel találkoztunk, vérszomjas, kegyetlenkedésekre vágyó démonná változtatja. Csipkelődései azokat is érintik, akik a háborút elítélik, szerinte ezek „ökölcsapást érdemelnek az arcukba“. Az összes háborús károk közül nem a legkisebbek azok, melyeket a háború az emberi észben és értelemben okoz. Ez alól a szabály alól a vietnami háború sem kivétel, mely háború éppen új sikert könyvelhet el e téren. Elvette egy írónkat és a propaganda szócsövét csinálta belőle, fejezi be fejtegetéseit a Le Monde. Kell ehhez még tenni valamit? A PRÁCA nyomán elveszett írói arc Levél Arthur Millernek, a nemzetközi PEN klub elnökének Tisztelt Miller Or! Hat hete tértem vissza két és fél hónapps észak-vietnami tartózkodásomból. Nemrégen iszonyattal és felindulással Ismertem meg azoknak a cikkeknek a tartalmát, melyeket egy amerikai napilapban John Steinbeck úr közöl. Számomra nem a cikkek szelleme és értelme fontos, Steinbeck úr, ahogy maga is állítja, szabad író, és azt írhat, amit akar, ez az ő és olvasói dolga. Ogy tűnik azonban, hogy John Steinbeck büszkén vállal olyan dolgokat, melyek túllépik az írói etika és erkölcs kereteit. Steinbeck úr durván megsérti a haditudósítói jogkört. Maga írja erről: „De ma délután a lőtérre megyek, kézi fegyvereket, gránátot és aknavetőket kipróbálni. Ezek közül a fegyverek közül sokat nem lóttam még, és nem lőttem még velük. Nem akarok felesleges teher lenni. És soha nem rokonszenveztem az ártatlan nézővel. Ha másképp nem megy, inkább bűnös néző akarok lenni.“ Egy másik riportjában Steinbeck úr bebizonyítja, hogyan képzeli el konkrétan ezt a „bűnős nézőt.“ Idézem: „A légi megfigyelő valamilyen tevékenységet fedezett tel, s ők azzal tiszteltek meg engem, hogy a négyes csőből én lőhettem ki az első sorozatot. Büszke pillanat volt. Aztán nekem adták az üres hüvelyeket, melyeket hazavihetek magammal.“ Tekintsünk el attól a ténytől, hogy az amerikai katonai körök meg sértik a nemzetközi konvenciókat azzal, hogy civil személynek, aki nincs a hadsereg kötelékében, engedik meg kilőni „a négyes csőből az első sorozatot“. Steinbecknek ezt a ténykedését hallatlannak, erkölcstelennek tartom, mely a világ előtt diszkredltálja az író jó hírnevét, és méltatlannak egy Steinbeckhez hasonló nevű és jelentőségű íróhoz. Kérem Ont, elnök úr, hogy John Steinbeck ténykedését, a nemzetközi PEN klub legközelebbi ülésén tegye nyilvános vita tárgyává. Véleményem szerint ennek a szervezetnek kötelessége hasonló tettektől elhatárolnia magát, és azokat nyilvánosan elítélnie, ha világviszonylatban elismert és érvényes akar maradni. Prága, 1967. január 25. • Mély tisztelettel Ledislav Müaéko
