A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-05 / 6. szám
. Mat német költők versei: Nelly Sachs: rr-*f, / / Jala nép&i Föld népei, ti, kik körültekeritek magatok, mint orsót, ismeretlen csillagok erejével, ti, kik varrtok s fölfejtitek, mit varrtatok, ti, kik úgy bújtok a nyelvkúszasdgba miként a méhkasba, hogy édesben szúrjatok s édesben szúrassatok — Föld népei, ne dúljátok fel a szó mindenségét, ne vágjátok szét a gyűlölet késével a hangot, mely együtt született a lélegzettel, Berndt Jenitzsch: Föld népei, ó, ki életet mond, ne értsen rajta halált s míg bölcsöt emleget, ne értsen rajta vért — Föld népei, engedjétek a szót forrásához térni, mert csak az a szó az, mely a horizontot az igaz egekbe emelheti és elfordult oldala, mint álarc, mely mögött az éj ásít, a csillagok .születését segíti — Hajnal Gábor fordítása * Cl zöídeíle fák Centiünk tudtak el A fekete törzsű kizöldülö fák belenk nőttek és bennünk haltak el. A Föld elemei, a kén s a foszfor fellegekből hullt ránk nappal s éjszaka. Szirénavíjjogásba fúlt az álom, zseblámpasugár volt az esti csillag. A gönceinket mind magunkra vettük. Néztünk a magas égre, ahol szálltak a gépek. A fekete hajú lángvörös városok mások voltak, mint a képeskönyvben. kiket atyáinknak szólítottunk, nem feleltek. Hangjuk vezényszavak közt halt el s a hó alatt A kihalt utcák útvesztőiben s a zirrenö madár röptében gyorsan fölneszeltünk. Akik bajtársaink lehettek volna, lejoszlott már az arcukról a bőr. Bajtársaink vonásait kutatjuk azok arcán, akik még élnek. Harag tölt el s reménykedünk is, ha a zöld fákat fölidézzük. Pákolitz István fordítása Georg Mauer: Suz Ha asszonyod arca megperzselódik, s eltorzulnak vonásai, s a kedves sejtek, melyek a szépség hamvasságába gyűltek, elvesztik illatukat a pászmás vörösben, és heges ugarrá válnak, melyet nem borítanak már csókok — keserűen gondolsz a lángra. És a gyermekekre milyen veszély vár? Ujjongásuk csokrának tiszta költészetére, felhöpárnds tagjaikra a lángok közelében gyász leselkedik. Közietek él az ember, víz, levegő, föld, tűz, és úgy járja útjait, mint hogyha még egy tér volna közietek. Mintha megragadhatná a lángot, ott, hol nem forró, mintha elhessegetné ajkától a levegőt, mintha nem porladna el a föld üszkös parazsában. Azt hiszi, keskeny folyósó kanyarog — mint ősi kastélyokban — amelyen még körülsuhanhat titeket. Ügy rendezkedik be, mintha menekülne, simulékonyan, mint egy jávai táncos. De a fáklyák összecsapnak. Hullámok öntik el a közbülső tereket, a föld megnyílik, és a szél erősebb, mint a csontok. És arról a kis semmiségről, amely ott hányódik a forgatagban — azt mondod: ez az ember. Hajnal Gábor fordítása utálattal eltorzul, ha lepkét talál éppen azon a helyen, ahová fehér kendőjére tarka babját, vagy zománcos bögréjét akarta kirakni, amelyben jól kipréselt túróját tartja, és mintha a préselést Svédországban vagy Franciaországban tanultat volna, hiszen nagy a világ, mint ahogy nagy a legjobb tehén legjobb tejéből készült turócsomó is, vagy mint az az alma is, amelyet reggel lerázott a szél és a gazdája nem tudja megenni; földre dobja a lepkét, és hogy tej vagy hársfaszínű-e szegény, ez már nem érdekli különösebben a gyerekeket, lehet valaki betapossa a porba, ha csak az öreg nem kiabál le az ablakból, s nem mondja az asszonynak, vafgy a fiúknak, akik éppen akkor járják körbe; — Halljátok, adjátok csak ide nekem azt a lepkétl — Lepkét? Melyiket?-r- Azt ott, ni. — mutat botjával az asztal alá. — Ezt itt, az asztal alatt? Az öreg nevet és bólint és akkor sem szűnik meg mosolyogni, amikor a lepke a tenyerére kerül s ujjaival széthúzogatja a szárnyait, majd belefúj a tenyerébe, mint valami bögrébe, amelyben kisgyerekeknek adják az ebédet, belefúj többször is, élesztgeti a lepkét... de az nem tér magához... — Menjünk haza, Rozarka — mondtam Rozarkának és megfogtam a könyökét. — Andriska — sóhajtott és én a hangjából kiéreztem, hogy még nincs kedve hazamenni. Nagyon nem csodálkoztam ezen, mert a lepkefogás engem is annyira érdekelt, hogy azokban a percekben mindenről elfeledkeztem, ami miatt szenvedtem. Csend volt mindenütt, a gyerekek is csendesen szaladgáltak, mintha féltek volna felverni a port a lámpa alatt... lepke, lepke, milyen gyönyörű — ujjongott fel Rozarka és repült a szoknyája*, jaj, ha neki is lenne hálója, a fiúknál is magasabbra tartaná, lehet, a fényt is elérné vele, amely megremegne és talán még jobban fénylene, s az a kislány is ott, a fa#sztálnál legszívesebben felugrana az asztalra, hogy jobban doboghasson. . S jön a rendőr: — Menjetek már aludni, gyerekekl De a gyerekek nem mozdulnak, kísérik szemükkel a lassan távolodó lepkét, amely mintha megijedt volna a rendőrtől. A rendőr újra megjegyzi: — Ugye, nem tudjátok, mennyi az idő? A gyerekek csak most néznek az egyenruhára. Rendőr: — No, mi lesz? — Lepkét szeretnék, Andriska — mondja Rozarka és a szeme olyan tisztán ragyog, hogy ezért a tekintetért mindenre képes lennék a világon. — Már későre jár az idő, Rozarka... — Andriska ... A rendőr egészen közel megy a gyerekekhez s azok gyorsan szétoszolnak. Rozarka még mindig néz rám: — Szeretnék lepkét, Andriska ... — Fogok én neked, amennyit csak akarsz. — Komolyan? — Komolyan. — És milyeneket, Andriska? — Mindenfélét. Fogok neked annyit, amenynyit csak akarsz. A kezéért nyúlok és indulunk haza. Valamikor régen apró termetű öregember járt Hruskovecre, kopott báránybőr sapkával, kopott kabátban, amelyet madzaggal kötött magára, merthisz a kabáton egyetlen gomb volt csak legfelül, a gomb alatt biztostű, a biztostü alatt spárga s ez a harmadik gombot helyettesítette, meg a kenyérzsákot tartotta, amelyben a kenyeret hordta éhsége csillapítására, és az üveg feketekávét szomjúsága enyhítésére. Az öreg bárhol leült a hófúvásra, jobban mondva a batyujára, amely akkora volt, hogy a gazdáját menés közben alig lehetett látni alatta. Leült, ahogy mondom, és falatozni kezdett, s a verébsereg minden pillanatban odarepült a lábaihoz, mintha csak elejét akarta volna venni bolondos beszédének. Ha nem volt nagy a hideg, vagy ha különösképpen nem volt sietős az útja, elővette a kenyereszsákból pipáját, meggyűjtotta és lassan, kimérten szivogatott belőle. S egy-egy szippantás után gyönyörű füstkarikákat eregetett a szájából, Amelyek könnyedén emelkedtek a levegőbe és minél magasabbra szálltak, annál nagyobbak lettek, s az öreg, akárcsak egy gyermek, tátott szájjal figyelte repülésüket. Olykor a botját is levegőbe emelte, és nézte a másik végét, mintha arra akart volna ráfüzni minden füstkarikát. Egyik-másik falubeli bűvésznek nevezte, s ő ez ellen soha nem védekezett. Rendszerint nevetéssel ütötte el a dolgot és aztán feldobta hátára a batyuját, alábújt és nekivágott a jeges útnak, vagy belegázolt a hóba, (az az év ugyanis a nagy hóesés éve volt), hosszú kabátjának a csücske a földet vagy a havat súrolta. Alig jelent meg a faluban, mindenünnen rákiabáltak: — Honnan, honnan Dreny bátyó? . — A hegyen túlról — felelte az öreg és úgy tűnt mindenkinek, hogy ugrik egyet, pedig csak nagy batyuját igazította meg a hátán. — Egyenesen a hegyeken át? — csodálkoztak a falubeliek. — Bizony, bizony, én tapostam ki az utat. — Legalább nem téved el. — Én? Mért tévednék én el a hegyekben? — Igaz is, miért?! — Seprőt nem vesznek? — dugta ki batyuja alól a fejét. — Hát igen. Seprőt. Mennyiért adja? — Olcsón, olcsón. — No, akkor, dobjon ide egyet! A gyerekek azonnal közrefogták, mert idegen volt, ha nem is egészen ismeretlen. Ellenkezőleg. Ismerős. Végigkísérték a falun, nevettek, vihogtak rajta, és mindannyian egyszerre beszéltek hozzá: — Mennyibe kerül a seprő, Dreny bátyó? — Ha hozzátok vágom, akkor semmibe — felelte únottan. — Hogyhogy hozzánk? — kérdezték a gyerekek. — A hátatokhoz. — Hihi! — a gyerekek egyre csak vigyorogtak. — És minek magának az a bot? — kíváncsiskodtak tovább. Ford.: Mács József C-(Folytatjuk.)
