A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-05 / 6. szám
v Hiui’t £d$i&fccL wnAtvU ? Utazáskor mindig furcsállottam, hogy egyetlen vonat se dönti meg soha a menetrendi idűrekordját, a késés azonban annál gyakoribb a vasúti személyforgalomban. Nagysokára kipuhatoltam a forgalmistától, hogy a korai érkezés pontatlanságra vall, tehát tilos — a késedelem pedig ugyancsak pontatlanságra vall, tehát megengedhető ... Különben együtt szidtuk a tavaszi napsiM ’ ~t, a nyári kánikulát, a cukorrépa idénnyel összefüggő vénasszonyok nyarát, valamint a téli hideget és az állítólagos rossz szenet, mint a gyors haladás legfőbb kerékkötőit — a vonatok cammogásának igazi okát, az oktalan veszteglés miértjét azonban nem tudtuk megfejteni. Szilveszterkor a keshedt gőzmozdonyt gyaláztam elkeseredésemben. Már a rajtnál, az indító állomáson többet gurult hátra, mint előre — prüszkölt, köhögött, nyögött: végelgyengülésben agonizált. Az ifjú jegykezelő azzal vigasztalt, hogy néhány esztendőn belül villamosítjuk az egész vasúthálózatot, addig maradjak veszteg s azután nem késünk le többé semmiről soha. A múzeumi sorsra kárhoztatott kivénhedt gőzöst pedig — szerinte.— rövidesen kibelezik és bebalzsamozzák, hogy a rozsda teljesen meg ne emészthesse. A jó hír hallatára útitársaim segítségével „ki mit tud“ alapon csasztuskát rögtönöztem a leendő mozdonymúmiáről. Kórusban éne-, keltünk, fütyörésztünk: „Ügy kell neki, jól megjárta, ha-ha-ha!“ Egy idős vasutas azonban az ósdi masina pártjára állt s kioktatott, hogy a gőzös füstje éppen olyan fontos alkatrésze a vonatnak, mint az üstökösnek a farka. Évtizedes tapasztalataira hivatkozva azt bizonygatta, hogy tulajdonképpen a szikrát szóró füstkígyó adja meg a szerelvény igazi formáját, s enélkül fabatkát sem ér majd az egész vasút. Megsajnáltam a selejtre szánt gépet, már csak azért is, mert a művészi füstképző tehetségét sem tiszteli hálátlan nemzedékünk. De vele együtt megsajnáltam a kiskatonát is, akinek a szabadságát kurtítja meg erőtlen töfögésével. Es egyszuszra ugyancsak megsajnáltam a többi veszteglő utast: a munkába vagy látogatóba igyekvőket s a hivatalos ügyekben utazgatókat egyaránt: — Mi lesz velük? — Miért késnek a vonatok? De mozdonyunk nagynehezen fölerőlködte magát a húsz főnyi rövidke emelkedőn, s onnan a lejtőn a nehézkedési erő folytán lassan ledöcögött a legközelebbi állomásig. Es csak fél órácskát késtünk! Persze a gyors, amire át akartunk szállni, nem volt tekintettel vicinális kollégájára, s épen az orrunk előtt robogott ki az állomásról ... Pedig jobban tenné, ha máskor bevárná — hiszen valamikor a mi szerencsétlen gőzösünk is gyorsvonati mozdonyként kezdte pályafutását! — Vagy sokszor éppen azért késnek a vonatok, mert egymásra várnak? Sajnos, a továbbiakban sem fejthettem meg igazában a vonatkésések okát. A késés már önmagában véve szabálytalanság, tehát nincs is rá semmiféle szabály! Egy másik alkalommal például amiatt ácsorogtunk a nyílt pályán az állomás előtt, mert az elromlott szemafor szüntelenül tilosat jelzett. De emlékszem olyan esetre is, amikor az indító annyira belemerült a talommáriásba. hogy csaknem megfeledkezett a vonat elindításáról. E szürke hétköznapi semmiségek után végül a minap különös esemény tanúja voltam. A menetrendi előírás szerint percnyi pontossággal érkeztünk be hajnalban az egyik állomásra — ereje teljében közlekedő hibátlan mozdonnyal és kötelességtudó személyzettel. Ott azonban másfél óráig vesztegeltünk! A gőzös fűtője ugyanis olyan lendülettel lapátolta a szenet a kazánba, hogy egy óvatlan pillanatban a lapát kicsúszott a kezéből és elenyészett a tűzben. Másik szeneslapátot pedig hoszszas várakozás után csak reggel kaphatott, raktárnyitáskor, a „szerszámvételezés“ hivatalos idejében. KOVÁCS GÁSPÁR VINCENT ŠIKULA: ' — Másutt. Es miért másutt, amikor itt lakom? Nem értenek ezek semmihez. Nézd! Zabot vetettek. De miért éppen azt, amikor búzát is vethettek volna? Most teszik földbe a zabot, amikor a lovaik kidöglenek. A rossz lovakat eladták, a jókat meg hagyják kidöglenl... — Apa... — Persze, ha rám hallgattok, másképp is lehetett volna ... Úgy bizonyl Anyátokat én nem akarom említeni... Miért említeném, mikor ti voltatok szamarak? Szamár volt Mara, szamár voltál te is... Hm, pap akartál lenni. Dicsértessék a Jézus Krisztus! — húzta el a száját és elfordította a fejét. — Apai De hiszen magával soha nem lehet beszélni — mondtam inkább sajnálattal, mint szemrehányással. — No és? Kilakoltatni jöttetek talán? — Beszélgetni jöttünk. Szemembe nézett és elnevette magát. Aztán felállt és ismét a gyalogösvényre fordult a tekintete. — Akkor hát köszönöm — mondta befejezésül és lassan, csendesen behúzódott a viskójába. Utána akartunk menni. Ő azonban csak anynyit időzött bent, míg az üveg bort eltette, aztán máris jött ki. Zacskót tartott a keiében, dohányt szedett ki belőle, és a tenyerében öszszedörzsölte, s mikor már egészen porhanyóssávált, megtömködte a pipáját. Néhány szót váltott még velünk, de azt már nem lehetett beszélgetésnek nevezni. Éreztem, megharagudott, csak azt nem tudtam, kire és miért? Rozárkára már nem is tereltem a szót, pedig miatta tettünk meg ekkora utat. Elbúcsúztunk és visszaindultunk a gyalogösvényen. Apa a viskó előtt állt, és hosszan nézett utánunk. Mire a" városba értünk, besötétedett. Az autóbusz elindult, és a tér egészen elcsendesült. Az üzemi étteremből diákok és diáklányok tódultak ki, s a mozi vagy a Templom utca felé vették az irányt, ahol az internátusuk volt. Némelyik utca teljesen elnéptelenedett. Csak itt-ott vánszorgott néhány öregasszony, és mintha vakon, pálcával tapogatva ki a köveket, szabták volna meg maguknak a helyes irányt. A Szukenní utcából ittas öregek fordultak ki, az egyik megállt a téren, integetett Stúrnak és valamit énekelt is neki, csak azután karolt bele a barátjába, s mentek tovább. A másik meg elveszítette a sapkáját és talán nem is törődött volna vele, ha nem figyelmezteti őt valaki, aki állandóan az ablakban könyököl és mindenre ügyel, mutogatja, magyarázza a botjával, ami a szeme előtt játszódik le a városban. Egy férfinak vissza kellett térnie elvesztett sapkájáért, és újból botladoznia a barátai után. — Fiúk! — kiabált utánuk. — Én mindent elmondok nektek.a felkelésről. Mert lassan nem fogjuk tudni, mi is volt tulajdonképpen, annyi mindent beszélnek össze róla, hogy az inkább káros már, mint hasznos. Egyesek nem tudnak beszélni a nagy dolgokról, nem képesek úgy nézni rájuk, ahogy az méltó, csak ahogy a szépasszonyokra, hogy ugyebár be is piszkolják a tekintetükkel. S a felkelés többet jelentett, mint akármilyen szépasszony — magyarázta a férfi, aki minden bizonnyal részt vett a felkelésben, mert úgy mesélt róla, hogy az ablakokban könyöklő öregeknek is kifényesedett a szemük egy pillanatra. Aztán, ahogy ezek távolodtak, úgy terelődött a figyelem egyre inkább a lepkét kergető gyerekekre. A villanykörte fénye vonzotta tekintetüket, amely elég magasról árasztotta a világosságot, a gyerekek nem érték el a hálójukkal, összesen kilencen voltak: nyolc fiú és egy lány, aki csupán nyújtogatta a karját, míg a fiúk egyszer ide, másszor oda szaladtak, néha lassan, néha fürgén, aszerint, milyen gyorsan repült a lepke, amely, mintha élvezte volna a játékot, időről időre leereszkedett, átívelt az utca másik oldalára, majd ismét felemelkedett, addig a pontig, ahol szárnyát verdesve függve maradt, s a gyerekek tátott szájjal figyelték játékos röptét, ahogy újból lejjebb szállt, majd jobbra-balra fordult, mintha más fényt keresett volna s mintha azt a másikat nem találta volna, viszszatért a villanykörte fényébe, ahonnan néhány másodperccel előbb eltávolodott, a gyerekek pedig újra utána eredtek a hálóval és már ők Is valamilyen csodálatos lepkeszárnyhoz hasonlítottak. Sokan kísérték a lepke, útját, az egyik öreg könnybelábadt szemmel, mert hol ide, hol oda emelte tekintetét, egyszer jobbra, másszor bajra fordította a fejét, s mikor a gyerekek átszaladtak, majd visszahúzódtak az úton, követte őket a szemével, majd mikor már nem bírta izgalommal, kidugta botját az ablakból, mintha azzal akarta volna elérni a lepkét, vagy mintha utána akarta volna dobni. A piros ruhás kislány meg felkiáltott és dühösen toporzékolt a faasztal mellett, amelyre a falusi asszonyok minden reggel kirakják gyümölcsös, zöldséges, tejfeles és túrós kosaraikat, szép nagy tojásaikat. Némelyiknek ai area
