A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-05 / 6. szám
új festészet, amely felbontotta á formákat, eltorzította az arcokat, a testeket kificamította, és a fákat ködfoltokká oldotta. Az aszszony nem tudott megbarátkozni ezzel a stílussal. Megmaradt annak,/ aki volt. És napról napra erősebben érezte, hogy az idő túlhalad rajta, művészete elavul. A fiatalok már nem tartják számon, a vele egyívásuak megunták. Milyen szomorú dolog a hírnévl Ugyanaz a kéz, amely ma megtapsol, holnap keresztre feszít. A legtöbb, amit remélhetsz: temetés közköltségen, egy rólad elnevezett utca, címszó a lexikonban, és talán-talán valahol egy mellszobor, a mellszobrok jellegzetes bamba arckifejezésével. Ennyiből áll a hírnév. A férjére tekintett: tönkretette, megbetegítette az öregség, félig béna, siralmas, vigasztalan az állapota. Szerette volna kitárni belsejét, egészen magába fogadni a férfit és újjászülni öt magából, új életre, ahogy annak idején megszülte gyermekét. Remegett a perctől, mely halk léptekkel közeledik, az elkerülhetetlen pillanattól. Milyen gyönyörű Ifjú volt valaha ez az öregemberi Ö, a test gyönyöreivel teli afrikai éjszakák, amelyeket együtt éltek ét, utolérhetetlenül gyönyörű szenvedélyben! Most szégyellt a tükörbe nézni, szégyellt fürödni, utálta a testét. Minden porcikája az Idő diadalát hirdeti. „Te vagy a szerelem, én kedvesem!“ — mondta akkor régen a gyönyörű ifjú. Fogták a palettát, vásznat, festőállványt, és kimentek a Marluttóhoz, a mitikus Mareotisz zöldellő lápjai közé. Tavasszal különös virágok nyíltak a lápon. És az asszony festett, a forrón párolgó kigőzölgésekben, amelyek felkorbácsolták testét, és egyetlen hívássá, egyetlen határtalan odaadássá változtatták Sötét bőrű fellahok vonultak él mellette halkan dudorászva, lábukon karperec, ajkuk kéjtől duzzadó, szemükben századok szomorúsága. A mocsaras tó partján sivatagi beduinok pihentek meg kis időre türelmes tevéikkel, majd kisvártatva elindultak újra, sorsűzöten. Le-lejártak 3 csatornához, hogy lássák öt világrész hajóit, amint fényesen kivilágítva útjukra indulnak, telve dallal, telve emberekkel, bizonytalan szerencsét hajszolva. Felmentek a sápadt kövek birodalmába, régi királyok sírjai közt bolyongtak, akik kétségbeesetten próbálták legyőzni 3 halált, de nekik sem sikerült. Testén érezte a férfi forró száját, és a teste olyan nagy boldogság volt, hogy szinte fájt. De mindebből nem maradt más, csak néhány pillanat, amely halkan moccant benne, mint madár gyenge szárnya. Megfogta a férfi kezét, megsimo gáttá: — Emlékszel, amikor ... — Nem akarok emlékezni! Nem érdemes emlékezni semmire! Lázadó lett. Érezte, ahogy a inúlt szele alászáll 3 magas ormokról, és megpróbálja kiegyenesíteni nyughatatlan lelkét, ha már á teste felmondta a szolgálatot. És volt valami szép ebben 3 belenyugvásban, valami szomorú nagyság. Kiemelték a karosszékből, ágyba fektették. Az asszony átölelte a fejét, mint régen a gyermeküket, amikor álomba ringatta. A férfi néha magához tért, így szólt: sM Gyere, mondj valamit, De csak halkan. — Mit mondjak? — Akármit. Beszélj a külvilágról. Járnak-e n^g emberek az úton? — Járnak, kedvesem. — És fürge lábbal lépnek? — Fürgén lépnek, kedvesem. — És fiatalok-e az emberek? — Mint mindig. Az egyik fiatal, a másik nem. — És nem tudják, hogy mi idebenn haldoklunk? — Nem haldoklunk: élünk. — Jó. Egyebet nem kell mondanod. Meglepte 3z asszony türelme, félelmes önuralma, amelyet minden percben, minden helyzetben tanúsított; pedig maga is milyen roncs, szegény. Azután: nehéz légzés, üres fej, szívdobogás. Magasra felpolcolták az ágyban, hogy könnyebben kapjon levegőt. Egész éjjel az ablakot nézte. Az egyik zsalugátert nyitva hagyták, hogy a h3jnal fénye behatolhasson. A férfi nem beszélt. Ki sem nyitotta a száját, csak ha valamit kért, korty vizet, hogy bevegye az orvosságát. Tanulmányozni akarta a halált. Ahogy ereje fogyott, úgy növekedett önmegfigyelő képessége, egyetlen mozzanat sem kerülte el örökké éber figyelmét. Ú, bárcsak szabadabban tudna lélegzeni, mint akkor, ami kor Afrika útjait járták, abban a másik világban, kézenfogva, mint gyermekekl És emlékezete egy pillanatra megállt egy keresztúton. Ramliban; éjszaka van, fent a sivatagi égbolt csillagképei. Karácsonyest. Sokáig várt rá, türelmetlenül, minduntalan aranyórájára pillantva. Ez még a mámoros első szerelem korszakában történt, az asszony még nem volt felesége. Késve érkezett, nyugtalanul, izgatottan, hogy nem okozott-e neki fájdalmat késésével. A férfi félkarral átölelte, szívéhez . szorította. Az asszony szemében a’boldogság álma villődzott. Keble illatozott. Most, utolsó óráján is ott érezte ezt az illatot megfáradt orrlyukában, úgy érkezett el hozzá, mint távoli, halk zene. Az asszony egyetlen pillanatra sem tágított mellőle. Igyekezett eltalálni minden gondolatát, megkönnyíteni haláltusáját. Közben tél lett. Szél cibálta a zsalukat, fütyült a tetőaz eresz alatt. A férfi megkérdezte — hangja már alig hallatszott: — Hideg 3 föld? — Nem, nem hideg. Puha és meleg. Mi mást is kérdezhetett volna? Hogy hideg-e a földi Ügy érezte, acélfogó ragadja meg és tartja mozdulatlanul a fogai között. Szeretett volna még egyszer, utoljára, ellenállni. Megpróbálta fölemelni a kezét, lábát, próbált volna felülni, lépni, kiáltani — élni. Ereje elhagyta. A világ összezsugorodott egy kicsike ponttá, egy langyos fényfolttá a szemközti falon. Egyebet nem látott. Még az asszony arcát sem. És így csak nézte, nézte azt a fényfoltot a falon. Egészen addig, amíg a szeme lassan megüvegesedett. Akkor az asszony kinyújtotta 3 kezét, és lassan, óvatosan lezárta a szemhéját. Zokogásba tört ki. Egy ember meghalt. Jelentéktelen esemény. Késik József rajza. {%Mi tfiímfäg Napról napra sokasodik a Család — Iskola — Művelődés postája. Íme, egy levélrészlet: „Sajnos, valóban kevés azoknak a tanulóknak a száma, akik(a tudományos munka iránti érdeklődésük, az újabb felfedezések, találmányok iránti vágyuk, a tudomány új kérdéseinek a megoldásában való közreműködésük alapján választanak pályát. A sajtó, a rádió, a népművelés ez ideig még nem tudta kellő eredménnyel tudatosítani, hogy a tudományos— technikai forradalom küszöbén a művelődési igény a mértani haladvány tempójában terjed, s a jelentősége 3 gazdasági élet szempontjából létfontosságú. Számtalanszor olvasunk beszámolókat, riportokat, „10 hírt egy faluról“ — anélkül, hogy csak egy szóval is megemlítenék az iskola, az értelmiség, a többet-tudás, a továbbképzés, a felnőtt-oktatás problémáit és lehetőségeit, de mindenekelőtt: szükségességét.“ Ezt írta rimaszombati olvasónk, mi pedig a gondolatot — ebből az alkalomból a népművelőkhöz címezve mondanivalónkat — így folytatjuk: A kevés számú, de lelkes csehszlovákiai magyar értelmiségnek, véleményünk szerint, éppen ezért tudatosítaniuk kell, hogy minden olyan tevékenység, mely a lehető leghatékonyabban nem támogatja a műveltségi szint emelését és ezzel a gazdasági és a társadalmi haladást, méltatlan annak a nemzedéknek hagyományaihoz, amelyek legjobb tulajdonságai az elmúlt másfél évtizedben éppen az önként vállalt cselekvésben jutottak kifejezésre. Az értelmiség nálunk elsősorban a tanítóság. Húszéves korukban — az 1950-es években — azt hitték, arra hivatottak, hogy átalakítsák az egész világot. Másfél évtized leforgása után rájöttek, hogy e feladat teljesítésének történelmi folyamatában életük csak röpke pillanat. Vannak olyanok is, akiken ezért a nyugtalanság és a fáradtság vesz időről időre erőt. Legtöbbjük azonban töretlenül, lankadatlan energiával részt vállal a kollektív erőfeszítésekből, Sajnos, van még olyan is, aki kellőképpen nem tudatosította, hogy például a pedagógustól megkövetelt iskolán kívüli tevékenységnek ma már nem csak, hogy sokrétűnek, de más irányúnak is kell lennie, A régebbi, kizárólagosan gazdasági vagy adminisztratív, illetve a csupán népművészeti jellegű Iskolán kívüli munka nem felel már meg a ma követelményeinek. A többet-tudás a ma korparancsa, s ennek legnagyszerűbb eszköze az iskola. Az iskola a szocializmus fényszórója — s ennek mesteri kezelőjévé kell válnia a pedagógusnak. Rajtuk áll, hogy az ismeretek fényszórójával életünknek vajon azt a területét világítjuk-e meg, ahonnan a legjobban visszaverődik a fény, s így a lehető legnagyobb területet ragyogja-e majd be „a szellem napvilága“. Éppen ezért hangsúlyozzuk ismételten, hogy a jövőben sokkal többet kell foglalkozni a többet-tudás igényének elvével. Elsősorban a pedagógusoknak kell úgy irányítaniok tanulóikat, a szülőket és az egész közvéleményt, hogy minden egészséges gyermek az iskolaköteles kort a kilencedik évfolyam sikeres elvégzésével fejezze be, hogy minden dél-szlovákiai faluban, városban a) szégyelljék azt, ha egy egészséges gyermek nem fejezi be sikerrel a kilencéves alapiskolát és b) legyenek büszkék arra — s tartsák számon —, hogy hányán járnak községükből közép-, illetve főiskolára. Képezze a jövőben a népművelési, tehát az iskolán kívüli tevékenység súlypontját a dolgozók műveltségi-szintjének emelése. Juraj Zvara művének nagy érdeme, hogy tudatosította: a csehszlovákiai magyar dolgozók között a 10 000 főre eső teljes, alap-, közép- és főiskolai végzettséggel rendelkező egyének száma alacsonyabb az országos átlagnál. Persze, lehetetlen csupán felülről tervezni és az országos számadatok alapján megszabni azt, hogy ennek érdekében mit tegyünk. Minden népművelési tevékenység, amely nem veszi számba a konkrét közgazdasági adottságokat és a helyi társadalmi igényeket — homokvár. Ezért mindenekelőtt arra van szükség, hogy felmérjük a jelenlegi társadalmi helyzetet, vagyis azt a bázist — falunként —, amelyre ezt a népművelési tevékenységet építhetjük. Ennek érdekében — szoros kapcsolatban a helyi nemzeti bizottság iskola- és kulturális bizottságaival — meg kellene állapítani, hogy a községben hány 30 évnél fiatalabb egyénnek nincs meg a teljes alapiskolai végzettsége; kinek nincs meg az előírt közép- illetve főiskolai képesítése. A népművelési tevékenységet ma már az fémjelzi, hogy a községből hányán igyekeznek magasabb képesítést szerezni, hányán vesznek részt a különböző Ismeretközlő tanfolyamokon. Mindezt elsődlegesen a belterjes szocialista gazdálkodás, az új gazdasági irányítás sikere követeli meg, hiszen minél intenzívebben akarunk gazdálkodni, annál többet kell tudnunk. A gyorsan növekvő tudásanyaghoz viszont meg kell teremtenünk a permanens továbbképzésnek nemcsak feltételeit, hanem elsősorban igényét is. Ehhez pedig kevés az ötvenes évek elavult népművelési koncepciója — a hibásan leszűkített értelmezésű „kultúrmunka“, bármily lelkesedéssel is végezzék azt. MÚZSI FERENC
