A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-02-05 / 6. szám

Apránként történt, lassan— lassan, anélkül, hogy ők maguk észrevették volna. Alexandriáből jöttek, a roskadozó -datolyapálmák hazájából, nagyszemű, csupa-test, csupa-dal asszonyok közül. Egy rossz kis házat béreltek, szegényes környéken, megfáradt emberek között. A hazat lassacskán megtöltötték könyvvel, fényképpel, festménnyel. Az asszony festett, friss meglátású, művészi képeket. A férfi — háborús rokkant — naphosszat olvasott. Mikor besötétedett, kinyitották a, kaput, és sétálni indultak, amerre vitte őket az út.

Régen, ott a nagy folyam mentében, amelynek zavaros vizén hajók úsztak lomhán a tenger felé, vagy a mámorító elnevezésű déli városok felé — mintha ma azt mondanók: Wadi Halfa —, ott élték élményekkel telezsúfolt életüket a nagy ragyogásban. Volt egy gyermekük is, akire emlékezzenek. Egy fiúcska. Kinyitotta szemét, meglepetten tekintgetett szét a világban, ebben a furcsa forgatagban, megtanult egy imádságot, két dalt — egyebet megtanulni már nem volt ideje. Jöttek az angyalok, fényes szárnyukkal beborították a gyermeket, és elvitték magukkal messze, keserű idegenbe. Szülei a nagy csendben néha most is hallották a hangját, pintyőke-csicsergését. Maguk előtt látták csodálkozó arcocskáját, kis kezét, testét, arcukon érezték leheletét. És fájt, egyre fájt, hogy nem. volt szabad tovább szeretniük. Jázminnal telehintett bölcső lett 3 szívük, abban pihent a halott gyermek.

Mikor elhagyták Afrikát, magukkal hozták mindazt, ami a fiúcska után maradt: himzett ingecskéit, bolyhos kabátkáját, meg az elhordott kis cipőjét, egy pár szalagfűzős, magasszárú cipőt, elnyűtt, megráncosodott, szánalomraméltó kis holmit. Rajta maradt minden út, amelyen a fiúcska rövid életében végigszaladt, minden játék, amelyet eljátszott, mindaz a sok futkározás, ami elmúlt vele együtt. Minden este, a maguk cipőjével együtt, ezt a megfáradt cipőcskét Is kirakták, hogy lássák — hogy ügy érezzék, nem hiányzik körükből a harmadik.

Később nyomon követték őket az esztendők. Csak úgy lassanlassan, anélkül, hogy maguk észrevették volna. A férfi az asszonyra vetette csupa bánat, csupa szerelem tekintetét, és lelke legmélyéről nagy sóhajtás tört fel. Az esztendők rárajzolták geometriájukat az asszony arcára, testére, kezére. Ez az arc, ez a test valaha a férfi legnagyobb boldogsága volt. Éjjele, nappala, virrasztása, paradicsoma, mindene. Sosem gondoltak a halálra. Még akkor sem, amikor a gyermeket elvesztették.

Egy nap, olvasás közben, a férfi úgy érezte, szeme elhomályosul, a könyv táncra perdül kezében. Egy nap, festés közben, az asszony úgy érezte, hogy keze, melyet a férfi annyira szeretett, megremeg. És a férfi megszólalt:

— Ügy látszik, öregszünk!

És az asszony is megszólalt válaszul:

— Nem, kedvesem, még nem öregedtünk meg.

És elmosolyodott. De ahogy mosolygott, szája sarkába bánatárnyak gyűltek. És mosolyába keserűség vegyült. Attól fogva lassanlassan gyökeret vert köztük a gondolat, hogy megöregedtek. Megmérték az esztendőket: nem voltak kevesek. Megszámlálták újra:

soknak sem lehetett éppen mondani. És jöttek az élet csendes örömei. Ö, milyen hihetetlenül félelmesek az élet csendes örömei! Barátaik elhagyták őket, egyik a másik után. A velük egykorúak ugyancsak fölfedezték az élet csendes örömeit. A fiatalabbak lassacskán eltávolodtak tőlük. Jött a magány, a csend. Télidőn a karosszék a kandalló előtt. A rádió lehalkítva, hogy ne zavarja nyugalmukat. Nemezpapucs. Herbatea. Fáradság. Elbóbiskolsz, kezedben az újság. Már az is öröm, ha nem fáj semmi. A férfi kinyújtotta kezét, megérintette az asszony haját, megnézte a kezét: bőre megráncosodott az ujjain. És mindez anélkül, hogy bármit vétettek volna, hogy bármi felelősség terhelné őket. Mindez csak azért, mert

múlt, múlt, múlt az idő. Szemük alatt megtáskásodott a bőr — szemük alatt, mely valamikor olyan eleven volt, olyan ragyogó. Az aszszonyból hervadt rózsa lett. Orcája beesett, lába elvékonyodott, mint a pipaszár, háta meggömyedt, kemény, gömbölyű keble megpetyhüdött.

— Milyen rövid az élet — sóhajtott a férfi. — Milyen rövid!

— Nem rövid — válaszolta csendesen, nagyon csendesen az aszszony. — Csak az emberi szomjúság rövidíti meg.

— Mikor eljön a vég — szólalt meg a férfi —, olyan, mintha nem lett volna semmi.

— És az emlékezés? — válaszolt az asszonya. — Az emlékezés, az semmi?

— Semmi, semmi! Az emlékezés: büntetés.

Az asszony szánakozva* tekintett rá:

— Milyen gyermek maradtáll

— Folyvást csak töprengek. Az emlékeimből élek. Meggyülöltem őket. Ha meglátom az arcodat, húszéves voltodra emlékszem.

— Tengernyi esztendő múlt el azóta. Fárasztó végigmenni, végignézni rajta.

— Elérkezik a pillanat, amikor szeretnék felkiáltani, mint Orpheusz: „Adjátok nekem Eurydikétl“

— Eurydike itt van melletted. Hűségesen, mint az esküvés, utolsó leheletedig, utolsó leheletedig.

— Te képes vagy rá. Alázatos vagy; te kibírod.

— Te is képes vagy rá.

— Én nem, és nem is leszek soha!

Aztán egyre nőtt a mozdulalanság. Nőtt a magány. A házba bevette magát a csend. Karosszéküket az ablakhoz húzták, hogy lássák az utat. A legegyszerűbb dolgokba is volt valami elhihetetlen: járókelők sétálnak, gyermekek kergetőznek, az est leszálltával legények, lányok álldogálnak a sarkon, egymás szemébe néznek, ajkuk közel hajlik egymáshoz ... Nem volt valami nagy forgalom az úton arrafelé. Fásítani is csak immelámmal próbáltak, két-három borsfa nőtt csoportban vagy valami afféle. Az élet puszta látvánnyá lett, és a látvány 'egyre halványult, ahogy szemük ereje csökkent. Hallásuk is gyengült és gyengült minden. Beszélgetni is egyre ritkábban próbáltak, asztmásán elfúló gyér szavukat egyre fölöslegesebbnek érezték. Minden fölöslegessé vált. Nem volt mit mondaniuk. Az élet egyetlen mondattá zsugorodott: „Ugyanaz, mindig

ugyanaz.“ Mi újat is várhattak volna még — a halálon kívül?

De még a halál is lassan-lassan megszokottá vált, annyira hozzátartozott mindenesti töprengésükhöz. A férfi egy utolsó kísérletet tett, hogy megbarátkozzék vele. Fölébredt éjszaka, sötétben, és eszébe jutott: „Ilyesféle lehet a halál is. Teljes magány, végtelen út a vak, sötét éjszakában“. Mikor kinyújtotta a kezét, hogy lámpát gyújtson, és ujja megérintette az éjjeliszekrény lapjának hideg márványát, ismét eszébe jutott; „Ilyesféle lehet a halál is. Dermesztő hideg érintés.“ És minden egyes nap egy-egy szomorú győzelem: legyőzte a halált, de egyúttal ismét egy nappal közelebb hozta, egyre közelebb. Régen, kora ifjúságában és még később is, gyakran pánikba esett a halál gondolatára. Most már ahhoz sem volt ereje,

hogy féljen tőle. És egyszer, elérkezett a pillanat, amikor már szomjúhozta a halált. Kegyetlen, megsemmisítő szomjúság volt ez, amilyent a végtelen afrikai sivatagban érez az ember, sárga homokbuckák, megkövült kagylók között — a legeslegutolsó emberi szomjúság. Az asszony tűnődött, örökké csak tűnődött, mi egyebet is tehetett volna? „Ha még élne a fiunk!“ Elhomályosult tekintetét végigjártatta az öreg ház falain, ahol a megmaradt festményei lógtak; a többi az esztendők során eltávozott tőle, és most más házban, mások falán függ. Azoknak a festményeknek köszönhette hírét, dicsőségét, az újságok dicshimnuszait, a ragyogó fogadásokat, venségségeket, még kitüntetéseket is, vagy hármat-négyet. Volt idő, amikor minden száj az ő dicsőségét kürtölte. Aztán új irányok jöttek,