A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-01 / 1. szám

Kovács Gáspár: Tegnap ismét dührohamot kaptam a Cipő­­javító Intézet Gyorstalpaló Ügyosztályán, mert visszaéltek a bizalmammal. Megint használha­tatlanná javították a cipellőmet. A szólás mondás arra int ugyan, hogy „ha­lottról jót, vagy semmit“, én azonban nem hall­gathatom el az ügyet, csak úgy egyszerűen, a megsemmisült cipőm iránti kegyeletből. Igaz, hogy e derék lábbeli tiszteségben — becsületben megérte már a matuzsálemi kort, fél esztendeig nyűttem nap, mint nap, órák­­hosszat loholtam és ácsorogtam benne, el­vesztése fölötti bánatom azonban mégis bosz­­szúért kiált a cipőügyekben legfelsőbb illeté­kesekhez. Értsék meg, kérem: szép formájú, kreol bőrű, puha és kényelmes cipőcske volt a kérdéses lábbeli — kitartó, engedelmes és hűséges. Amíg talpon voltam, szinte együtt élt, együtt működött velem, az éjszakai nyugo­dalom idején pedig ágyam alatt őrködött ál­maim felett. Nem gyengélkedett, nem nyűgns­­ködött soha — egy szép napon azonban levált a talpa ľ.. A Cipőjavító Intézetben azonnal és készsé­gesen elvállalták a javítást, amikor azonban „megjavított“ állapotban viszont láttam, düh­rohamot kaptam. Éppúgy tönkretették, használ­hatatlanná szegecselték, mint fél évvel, illet­ve egy esztendővel ezelőtt megboldogult elő­deit, vagyis a szüleit és a nagyszüleit. Papucs­­esá lapított, szánalomra méltó bőrzacskót nyomtak kezembe, a nemrég még divatos fél­cipő helyett. A bélésbe ragaszjott, meg a bir­tokomba lévő azonossági ikerszámok, s később a jobb lábam csalhatatlan tyúkszeme igazol­ták a leadott és a visszakapott cipő azonos­­ságát. — De hová tűnt a sikkes formája? Miért tömpült el pisze orrocskája, s mi okból poca­kosodon meg karcsú, nyúlánk törzse? — 0 kérem, ha valami egyszer elválik a bőrtől, azt az Isten se ragasztja vissza többé, azt már csak szögelni lehet — mondta a szak­­javító, s követelte rajtam a javítás hivatalos árát. És lassú észjárásámon szánakozva meg­magyarázta azt is, hogy amit egyszer isten­igazában megszegelnek, az rögtön kimegy a formájából. Amikor jóhiszeműen megígértem, hogy a jö­vőben csakis szögeit talpú új cipőt veszek, egyszerűen letegeztek. Kis butuskának, tájé­kozatlan apafejnek becézett az összecsődült gyorstalpaló csoport, s bizalmasan kioktattak a gyorstalpalás lényegéről, és kulisszatitkairól. Nehogy azt higyjem, hogy... I Mert ugyebár: ha a ragasztott talpat leválása után nem lehet visszaragasztani, akkor csakis szögelni lehet! De ha a szögeit talp válik le, azt sem lehet visszaragasztani. Tehát: mindig csak szögelni kell! És csakis nagyfejű vasszöggel, mert a cipőiparban a faszögkorszak már régen a múl­té. Sőt: napjainkban, a rohamosan fejlődő tech­nika korában már lassan a vasszöget is kiszo­rítják majd a plasztikus anyagok . . . Mondom, dührohamot kaptam. Talán csak azért nem ütött meg a guta, mert a javítómester jóságos arcának láttára eszembe jutott a „Homo sapiens“ kiállítást propagáló plakát. Hirtelen rádöbbentem, hogy szerencsét­lenségemben mégiscsak szerencsés vagyok, Ho­mo sapiens — gondolkodó ember! Két lábon járó. Mert mi volna ha négy lábon járnék, s egyszerre két pár cipőmet talpalnák tönkre? Megkönnyebülten felsóhajtottam: — Ah, mi lett hát azzal a megbízható jő csirizzel? Komor, ünnepélyes arcot vágtak a javítóin­tézet alkalmazottai, s hümmögve ócsárolták a cipőipar rég eltemetett kapitalista maradvá­nyait. Titokban azonban a könnyeiket törölgették. Félreértés ne essék, bizonyos vagyok ben­ne, hogy nem a kapitalizmust siratták, hanem valami jő, megbízható, valóban ragadós ragasz­tóért sápítoztak ők is, velem együtt. Ma reggel új, csaknem hét nyelven beszé­lő félcipőt vásároltam. Ismét ragasztott talpút. És nem is volt drága. Sőt: annyira olcsó, hogy ha fél esztendeig kitart, utána már nem is érdemes megjavítani. Félévenként új cipőre, is telik — az új pedig mégis csak új.. . ürömöm azonban csak néhány óráig tar­tott. Ebéd után ugyanis levált az új cipőm talpa. Ki tudja, mi okból — talán többet ettem a kelleténél, és súlyosabb lett a testem. A cipőboltban megvigasztaltak. Megígérték, hogy azonnal visszaküldik a hibás árut a gyár­ba, s ott majd díjmentesen visszaragasztják a rakoncátlan cipőtalpat. Persze, az volt a felté­telük, hogy mutassam fel a cipővásárláskor kapott számcédulát. Átkutattam a zsebeimet, a cédulának azon­ban csak a felét sikerült előkotorásznom ira­taim közül. Időközben valahol, valahogyan kettészakadt, s az egyik fele szőrén-szálán eltűnt. Szomorúan végződött tehát legújabb cipő­ügyem is. — Hiszen ez csupán fél cédula — jelentette ki a cipőbolt kiszolgálónője —, félcédulás re­klamációt pedig sehol az égvilágon nem fogad­nak el! Hazárdjáték Slawomir Mrožek Egy idő óta a könyvelő és az előadó önként a hivatalban maradtak munka után is, és késő éjszakáig ott üldögéltek. Az igazgató egyre dicsérte szorgalmukat, így elhatároz­tam, hogy én is hozzájuk tár­sulok, annál is inkább, mert megtudtam, hogy szorgalmu­kért külön prémiumot kapnak. Egyszer hát velük marad­tam. Ülünk az asztalok mel­lett, ők valahogy nyugtala­nok, izegnek-mozognak és a szemszögükből felém pislog­nak. Végre suttogni kezdenek maguk között, s utána a köny­velő így szól hozzám: — Tudja, kolléga úr, ne mondja senkinek, mit üt ilyen.., hogy is mondjam... Ilyen dologgal foglalko­zunk ... hasonló a sazkázás­­hoz ... Egy pillanatra elolt­juk a villanyt, mire a falrepe­désekből elöbujnak a sváb­bogarak. Erre felgyújtjuk a fényt, s a svábok ész nélkül menekülnek. Mi pedig foga­dásokat kötünk rájuk. Nem nagyban, tíz, néha húsz zloty erejéig. Amelyik sváb előbb éri el a lyukat és eltűnik, az győzött és eldönti a fogadást. Nem lenne kedve velünk ját­szani? Beleegyeztem. Azonnal el­oltottuk a villanyt, a könyve­lő számolt húszig, és újra fel­gyújtottuk. Egy nagy svábra tettem tíz zlotyt, mert erős, kitartó bogárnak tűnt. Kide­rült azonban, hogy még nem vagyok gyakorlott játékos, el­vesztettem a fogadást. A svá­bom ugyan erős és izmos lá­bú volt, de asztmásnak bizo­nyult. Belékapcsolódtam a játék­ba. Ezután hármasban üldö­géltünk a hivatalban, minden éjszaka, egészen a hajnali pir­­kadásig. Az igazgatónk büsz­ke volt ránk. Megígérte, hogy kitüntetésre terjeszt fel mind­hármunkat. Hivataltásaínk irigyelni kezdtek. Rövidesen a raktáros is jelentkezett, önkéntesen, hogy — mint mondotta — si­keresebbé tegye az építőmun­­kát. Mit tehettünk, magunk közé kellett őt fogadnunk. Szerencsére azonnal kiderült, hogy ő is hazárdjátékos. S még hozzá megtanulta a svá­bokat gyorsabb futásra inge­relni, úgy, hogy különleges módon cuppogott nekik, mert a játék szabályai a szalma­szállal való bíztatást nem en­gedték meg. ' Minden nagyszerűen ment. Az igazgató dtcsérőlevelet írt rólunk a felettes hatóságok­nak, és csak arra kért, hogy agyon ne dolgozzuk magun­kat. Mindezek következmé­nye sajnos az lett, hogy éjje­li csoportunk újabb tagokkal gyarapodott. De ezekkel is kijöttünk, fokozatosan vala­mennyit bekapcsoltuk a játék­ba. S a svábjainkat külön kezdtük táplálni, úgy, hogy a tízórai maradékait az asztal alatt hagytuk. Némelyikük így feltűnően meghízott, ezek­nek külön, kifejező neveket adtunk. A legjobban Perun, Torpedó és Villám futott. Egy éjszakán az anyagbe­szerzőnek nem volt szerencsé­je, rossz svábokra tett és min­denét elvesztette. Virradatkor már nemcsak, hogy mindenét elvesztette, de komoly össze gekkel tartozott. Sajnos az anyagbeszerző becstelen embernek bizonyult. Másnap panasszal fordult a szakszervezetek egészségügyi bizottságához, hogy az irodák­ban svábbogarak élnek, és kérte, hogy rovartalanítsák a helységeket. Azután már nem maradtunk a hivatalban éjszakára. Becstelen embernek még munkaidő után sincs helye a munkahelyen...

Next

/
Thumbnails
Contents