A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-29 / 5. szám
Zs. Nagy Lajos Monoszlóy Dezső A kert Ha vetkezni kezdlek, fatörzsek vért eresztnek, Amikor átölellek, gyilkos mérget lehelnek. A kövek felhasadnak, ha fénye síit nyakadnak. De szádra tündökölve pereg a tiszta harmat. Az istenek szakálla Hínárra hullt a holdfény Régen történt Még nem volt borotva Ezért nőtt ebből az istenek szakálla Később egyre erősebb gyökérrel tapadt a tófenékhez s hiába növesztett fényt az ég tokája a hold és tó között űrrakéták szőr-sugár irtó gépe kaszabolt s a mitológiák bozontos arcát mind lenyúzta Ezentúl legföljebb ha a motorhoz kevésbé értő költők jártak arra a hínárt csodálva ők mesélték (különös olyankor ha holdfény hullt a tóra) Olyan egészen mint az istenek szakálla. Akácok dühe kerget: kerülnöm kell a kertet, a fürtös öntudattal virágzó vad szerelmet. A lombok ránksziszegnek, ha néha erre viszlek. A füvek gyűlölködve rohannak szép szemednek. Kiért, kinek Költők ágálnak most, amikor költőnek kéne szólni csak, bolond-szigeten perje-vágyak termik a keljfeljancsikat. Kiért, kinek? Oly egyedül áll a költő, ki veszni kész, már felrajzolta homlokára sötét jegyét a fémes ég. Vad csorda bőg. A letarolt mezőkön kaján szél huhog. Űrök líra, meddig tapodják arcod a költő-krisztusok? Hallgat a száj Hallgat a száj. A szem se kér. Oly fagyos minden, oly fehér. Oly távoli, oly elnagyolt, talán, talán igaz se volt. Nein fogtad kezem úgy, ahogy fogják a boldog asszonyok. Elengedted. így jobb neked? Könnyen szeret, ki így szeret. Dénes György Nem menekülsz Nem jössz, tudom, soha már elébem, hallgat benned a puszta csend, a szégyen. Hallgat, de fáj. Hiába festel rája új eget. Halódni bújsz alája. Nem menekülsz, mert meg nem ölelheted ami elmúlt. Hiába tördeled kezed. A csendből felkél az időtlen árnyék s bolyong telkedben eszelősen. hat vagy hét tehenet tartottunk és az erdőn túl majd minden legelő a miénk volt. Magunk legeltettünk. Később persze, amikor mindanynyian más tájakra kerültünk, apám kénytelenkelletlen segítségre szorult, pásztort fogadott fel. Említettem már Hucult, aki aztán helyettünk hajtotta ki a teheneket, és mindig vitte magával a vödröt is, trágyát gyűjtött benne a legelőn. Hordta haza, lerakta a kertben, vagy ősszel vagy tavasszal beáshassa a földbe. Uramisten, mi történt Hucullal? Talán már meg Is halt. Szentséges ég, ahogy az tudott beszélni! — Dubovra mentem ünnepelni — meséltem egyszer Hruskovecen az embereknek. — A fél utat már megtettem, amikor ott, ahol az a kereszt áll, egyszercsak azt hallom: piff-puffpaff... Vajon kit vernek? Bizonyisten, nem szeretnék a bőrében lenni! Megyek oda és látom, hogy engem vernek ... Jajjaj! Vagy amikor Hejges erre járogatott. Vánszorgott az úton és szándékosan mindig a földet nézte, hogy ne kelljen senkinek a szemébe nézni. Senkivel nem akart szóba egyeledni, mert az emberek rosszindulatúak voltak és az olyan, mint Hejges, szerették bosszantani és szívesen is haragították. Hejge koldus volt és ezt szégyellte. Ha koldulni ment, rendszerint a távolabb eső falvakat szemelte ki, ahol az emberek nem ismerték. Sokan nem is tudták az Itteniek közül, hova megy, vagy honnan tér vissza, amikor meglátták az úton zsákkal vagy tarisznyával a vállán. — Hejges! — hangzott fel a dombokon. Hejges nem válaszolt. — Nézzétek, megsüketültl — Dehogy süketült meg. Viszi a zsákot. — És minek az neki? — Fenyőtobozt megy gyűjteni. — Fenyőtobozt? Most? Nem éri meg. — Nem bizony. — Hejges! — No? — szólt oda nekik. — Hova mégy? — Fáért. — Fáért? Milyenért? — Tölgyfáért. — Minek az neked? — Vályúnak. — Minek neked a vályú? — Minek, minek, minek ... — Hehehe. Ogy tűnhetne akárki előtt, hogy mindezeket valaki csak úgy magától gondolta ki. És hogy innen ne vezetett volna út? Vezetett. Azonban már csak a nyoma van meg. Ha az igazi úton akarnál most a Csabrak alá menni, nos, vissza kellene térned a malomhoz, amely már . régóta nem őröl, csak a víz csordogál a rothadó levelek alatt. Minek már a víz? Minek már a malom? De ahogy előbb is mondtam, vissza kellene térned a malomhoz s előbb keresztül kellene menned az erdőn, aztán meg kellene kerülnök a dombokat, csak így juthatnál ismét a ház közelébe, és jóval magasabbról. — Andriska — ért utói Rozarka és megzavarta a gondolataimat. — Mi az? — Szakíthatok egy szőlőfürtöt? — Nem szakíthatsz. — Miért nem? — Mert még zöld. — Nem zöld. — De igen. — Az ott már érett. — Viszont nem a miénk.- Kié? Nem tudom. Nem folytattuk, mert észrevettük apánkat. Korhadt deszkarakáson ült, és a csapást, a gyalogösvényt nézte. Lehet, hogy már régóta figyelt bennünket. Odamentünk hozzá, üdvözöltük, de ő nem fogadta a köszönésünket, mégcsak azt sem mondta: Hozott Isten! Rozarka olyan arcot vágott, mintha semmi sem történt volna. Átadta neki az üveg bort és azon nyomban leült melléje. Kicsit összehúzta a szemét, a pilláin keresztül nézett rá, és csak úgy odavetette: — Jöttetek megnézni, hm. Rozarka nevetett, én meg helyeslőleg bólintottam. — Persze, látom, látom — sóhajtott és újból a gyalogösvényre nézett, mintha valakinek még jönnie kellene, vagy mintha így akarta volna tudomásunkra hozni, -hogy minket egyáltalán nem várt. Néztem rá, és állandóan arra gondoltam, hogy majd feláll és bevezet a viskójába. De meg sem mozdult. Csak kinyújtotta a kezét néhányszor és megérintette az üveget. — Apa — szólítottam meg, amikor már sokalltam a csendet. — Mi az? — Látogatóba jöttünk . .. — Tudom. Hiszen már mondtatok. — Igen. De maga semmit nem szól. — Mit szóljak? Ha akarjátok, szétnézhettek és megláttok mindent. Nézzetek szét! Úgyis ritkán mutatkoztok errrefelé, hosszú idáig az út... — Apa ... — Úgysem hoztatok semmit — mondta és még véletlenül sem nézett ránk, mintha egyetlen pillantására tartana érdemesnek. — Egy kis dohányt hoztunk — húztam ki a dohányt a zsebemből és odahelyeztem a literes üveg mellé. — Persze, persze, —, mormogta az orra alá. — Jöttetek megnézni, hogyan gazdálkodom. Nos, hát hogyan? Ami a viskóhoz tartozott, lenyesték, csak egy flekknyi területet hagytak. Ha piszkítani akarsz, már nincsen hol. Már az sincs, ahová plszkíthatnál, hacsak a viskó körül nem. De csak hadd nyesték le, a szarom nem sajnálom. — Mire gondol, apa? Hiszen ők nem kötekednek magával... — Nem? Akkor mért nyesték le azt a darabot. Engem meg sem kérdeztek, csak hozzáfogtak a kiméréshez. Vagy talán én hívtam ide őket? — Ha akarta volna, másutt mérték volna ki... Folytatjuk Ford.: MACS JÓZSEF
