A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-29 / 5. szám

A félévi bizonyítvány nagy eseményt jelent a család életében. Örömöt, de bizony nemegyszer komoly gondot okoz gyermekeink Iskolai munkájának értékelése.

Érdekes megfigyelni, hogy a bizonyítványosztás után a jó tanuló milyen büszkén megy haza. A hiú apa pedig ilyenkor büszkén mondja: „Az én fiam,“ A mama meg könnyes szemmel súgja gyermeke fülébe: „Ezt vártam tőled." A rossz tanuló félve, búsan kullog hazafelé bizonyítványával. Már előre hallja szülei kérdését: „Mi lesz belőled?“ Az egész család napokig szomorkodik. Aztán — hiszen az idő a legjobb orvos — marad minden a régiben. A szomorú kis nebulóval senki sem törődik, segítséget nem kap, magára marad sikertelenségével, bánatával, rossz bizonyítványával ...

Pedig a bizonyítvány az iskola segélykérő figyelmeztetése: hol, mely tantárgyaknál szükséges szorgalmasabb munkára ösztökélni, segíteni gyermekeinket.

Persze, sokkal kényelmesebb kijelenteni: „Az én Máriámnak nincs nyelvérzéke, képtelen megtanulni az orosz nyelvet.“ És ezzel a szülő elkönyvelte a bizonyítványban szereplő rossz jegyet, no meg kislánya orosz nyelvtudását Is. Pedig a tanuló nem azért kapott rossz osztályzatot, mert tehetségtelen. Az osztályzat ui. két tényezőtől függ: a képességektől és a szorgalomtól. A képessé geknek és a szorgalomnak ki kell egészíteniük egymást. A képességek a szorgalommal fejleszthetők. Aki nehezebben tanulja meg például a nyelvtant, vagy a matematikát, de alaposan és rendszeresen készül az órákra, végül egészen jó eredményeket ér el. Természetesen ennek a fordítottja is igaz: aki nehezebben tanul nyelveket vagy matematikát és azt éppen azért elhanyagolja, lemarad. De lemarad az a tehetséges tanuló is, aki nem tanul. Az ilyen tehetség elkallódik. Tehát leegyszerűsítve egy kissé a problémát, ilyenkor érik kellemetlen meglepetések a szülőket bizonyítványosztás után.

Szeretnénk hangsúlyozni: egy-egy rosszabb érdemjegy még nem ok a „családi gyászra". A tanítók az osztályozás során a tehetség és a szorgalom szülte tudást értékelik. A mérleg egyik oldalán a szorgalom, a másikon a képesség szerepel. Ezt a kettőt kell az osztályzatnak kiegyensúlyoznia. Éppen ezért az igazi pedagógus joggal követel többet a jő képességű tanulótól; míg a másik esetben ugyancsak joggal méltányolja a szorgalmat a gyengébb képességűeknél. A tanító a tanulók teljesítményét az iskola és a tantervek által megszabott követelményekhez méri. Ha például az egyébként kiváló képességű jeles számtanista hármasra felel, akkor ez már figyelmeztetés: baj van a szorgalommal. Ellenben, ha a gyengébb matematikus, hármas osztályzatú jó „dicséretés“-t érdemelt ki számtanból, tekintsük az ilyen eredményt további munkára ösztönző sikernek, kisérjük figyelemmel tanulmányi előmenetelét, erősítsük önbizalmát.

A bizonyítvány tehát figyelmeztetés. De nem arra figyelmezteti a szülőket, hogy ha a gyermek rosszabb osztályzatot hoz haza, akkor jöjjön a nemulass. A testi fenyítés nem segítséget jelent a gyermek számára, hanem félelmet, szorongást vált ki belőle, s végképp elveszi a kedvét a tanulástól.

A dorgálás, a verés tartós eredményt nem hozó tüneti kezelés. A probléma, a helyes diagnózis megállapítása: miért kapott a gyermek rossz osztályzatot? A hiba forrása rendszerint az, hogy a tanuló nem érti az átvett anyagot. Igaz, ennek az okát megállapítani nem könnyű feladat, pedig csak így tudunk hathatós segítséget nyújtani gyermekünknek tanulmányi előmenetele megjavításában. Ismételten hangsúlyozzuk: a verés még abban az esetben sem használ, ha a tanuló lusta. Elvégre, mit ér egy-két „atyai“ pofon a lustaság, illetve az érdeklődés teljes hiánya ellen? Ebben az esetben az állandó szülői segítség, a gyermek tanulásának rendszeres ellenőrzése hoz megoldást.

Összefoglalva: a bizonyítvány nem holmi iskolai „rang“ megállapítására szolgál, hanem jobb munkára ösztökél és az iskola egyik — a szülők felé irányuló — „jelzőberendezése“. Célja: megbízhatóan jelezni, hol van szüksége a gyermeknek a szülő segítségére, támogatására. A cél nem az, hogy gyermekünk csupán „jó bizonyítványt“ kapjon, hanem az, hogy egyre jobban tanuljon, többet tudjon, értelmi fejlettségéhez mérten sokoldalú ismereteket, maximális készségeket, szokásokat sajátítson el, és nem utolsósorban egész életére megalapozódjék a munkához való jó vi szonya, a többé, a jobbá válás igénye.

MÖZSI FERENC

VINCENT ŠIKULA:

És a nagy kutya csak nézett csúnyán, a gyerekek meg féltek tőle, mert fekete kutya volt, és a fekete kutyától félnek a gyerekek. Ilyen fekete kutyák jártak hozzánk a Csabrak alá megdézsmálni a tojást. Megkeresték a fészket, a legeldugottabb helyeket is felkutatták, felmásztak a létrán és mohón kíitták a tojást. Egyszer a szárnyasokat is megfojtották... Olyan fekete szeműek voltak ezek a kutyák, ha észrevettem őket, azt gondoltam, hogy maguk az ördögök közelednek. De amikor rájuk emeltem a kezem, félreugrottak és elfutottak, mert ördögök nincsenek. Ördög az, aki a falra festi, majd meglátod, ha egyszer megmutatom neked az ördögöt bbb... Még egy hónap és fűteni kell, kéményseprő jön hozzánk, mert mi mást is csinálna a kéményseprő.. és persze az is ördög, aki mindent be tud feketíteni... Tudom már, tudom, ezeket a fűzős cipőidet le kell vetned, holnap újat veszünk helyébe, vagy In. kább bundácskát szeretnél? ... És amikor majd keresztülmégy a városon, fújni fog a szél ...

Hirtelen felébredtem. Néhány pillanatig tar tott csak, amíg elűztem az álmom, és megértettem, miről is van szó. Rozarka mellettem feküdt. Ahogy felocsúdtam, meg sem mozdultam, arra vártam, hogy majd mond valamit.

Nem mondott semmit.

Amikor minden már jó soká tartott, fészke lődni kezdtem a helyemen.

— Rozárka — szólítottam először csendesen, majd hangosabban.

— Rozarka — kinyújtottam a kezem és megérintettem az ujjaim hegyével.

Aludt. Karjával átölelte a térdét és én éreztem a hátát és a kicsinyke talpát.

Visszahúztam a tenyerem és csendesen a

dunna tetejére fektettem. És ismét hallottam a szél zúgását. Megostromolta az ablakot és az eresz alját, mintha azt a darab pléhet akarta volna leszakítani, amely már alig tartotta magát. Holnap fogom a kalapácsot és valahogy megpróbálom odaerősíteni.

Csak akkor ébredt fel, amikor elhatároztam, hogy kimászom az ágyból. Először csodálkozott ezen, de aztán hamarosan magához tért és mintha bántotta volna is, hogy ki akart játszani. Elnevette magát, és a párna alá rejtette a fejét. Szemrehányást tettem neki, de ő hozzám bújt és én egyszerre elveszítettem minden szavam, amelyekkel meg akartam dorgálni.

Kimásztam az ágyból és felöltöztem. Álmosan és fáradtan mentem munkába. A hivatalban morogtam kollégáimra és elfelejtettem köszönteni az igazgatót, akibe úgyszólván beleütköztem a kapuba. Ennek nem szabad lett volna megtörténnie. Számomra ilyesminek kellemetlen következményei is lehetnek, hiszen elég sokat ad a köszöntésre, mint általában azok, akik soha semmit nem jelentettek, és lehet, most sem jelentenének, ha nem tudnák ügyesen védeni magukat azzal, hogy a múltban semmit nem jelentettek. Uramisten, minek em legetek még ilyen dolgokat is.

Megálltam a postahivatal előtt, bedobtam a levelet a levelesládába. Ebédszünetben írtam. Elmondtam benne mindent a nővéremnek. Ha nem érti meg a helyzetemet, akkor már nem is tudom, mitévő leszek ... Uramisten, hogy lehet az, hogy Ilyen buta a nővérem? Jajl Ogy érzem, belebolondulok ebbe, vagy valamit csinálok magammal. Talán el kellene szöknöm valahová. Mindent hagyni és eltűnni innen. De hová?

Mint annyiszor máskor, most is elkeseredetten mentem hazafelé.

Rozarka a kapu előtt várt. Olyan különös, furcsa, mélázó tekintettel nézett rém, amelynek soha nem tudtam nevet adni. Kicsit apánkra emlékeztetett ilyenkor. Ö is úgy tudott nézni egyetlen egy helyre, hogy egy szót sem szólt. A falusiak azt beszélték róla, hogy különc, és sokan féltek is tőle.

Ránevettem Rozarkára és ezzel többet értem el nála, mint akármilyen színlelt őszinte szóval. Örömet mutattam akkor is, ha semmilyen örömet nem éreztem, kedvesnek mutatkoztam olyankor is, amikor legszívesebben elvertem volna.

— Rozarka, öltözködj, Hruskovecre .megyünk.

Felragyogott a szeme.

Beszaladt a házba, én meg átmentem a szomszédba.

Vettem egy üveg bort, újságba csavartam és komótosan kimentem az utcára.

Rozarka szépen felöltözve már várt rám. Mosolygott az arca, amikor pedig észrevett, majd kiugrott örömében a bőréből.

— Autóbusszal megyünk? — kérdezte.

— Autóbusszal.

A kereszteződésig autóbusszal mentünk, onnan pedig gyalogösvényen haladtunk tovább, ugyanis a Csabrak alá nem vezetett rendes út. Valamikor igen. Amikor még saját lovunk volt. Hej, az volt ám a nagy passzió. Mi magunk javítgattuk meg az utat tavasszal. Kővel szórtuk be a keréknyomokat, és még földet is hánytunk rá, hogy a marha csülke meg ne sérüljön, ha megy ki és jön be a legelőről. Valamikor