A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-29 / 5. szám
Bemegyek, köszönök, fogadják, tudomásul veszik, de látszik rajtuk, hogy nem sokat törődnek velem. Olyan gyanakvó már az ember, kivész belőle a szívélyeskedés, fél a látogatótól, hogy kérni fog, hogy enni kell neki adni, vagy még azért is, hogy a világ elé viszi a bajait. Csak a gyerekek fognak körül. Nekik a legénybácsi vagyok, aki még megvédheti őket alkalom adtán, ha kölyökverekedésbe kerülnek és a házasulandó bátya vagyok, akinek a lakodalmában majd ők Is ott lesznek. Isznak, táncolnak és cigarettát kapnak. Ángyó behozta a káposztát, odateszi az asztalra, a kenyér a lócán van, de ő visszavonul a sut szájához, kis székre ül a földön a kosár krumplival. A gyerekek körülveszik, nyűglődnek, marakodnak, hogy jó helyet biztosítsanak. Az apjuk híjjá őket, hogy melyiknek kell káposzta, de nem megy egyik sem. Jobb szeretik a sültkrumplit: mennyi eledel. Én a szagát is útálom: marhakrumpli. Ángyó veszekszik velük: — Jóska, ne falj úgy, mint egy disznó, jut még, ne féltsd a hasad... Gabri, ne lökd el a jó haját, azt még meg lehet enni: Julcsi, sózd meg, jobb úgy, meg jobban is kívánja a vizet, jobban jóllakol; Böském, kicsim, ezt mér lökted el? ... víz ízű? ... Nem parázs? ... Nem baj, annál édesebb — és így tovább. Kotorász a gyorsan ürülő kosárban, s a visszadobott héjakat és a maradékokat eszegeti, úgyhogy kiürül a kosár s ő csak arra ügyelhet, hogy valami kárba ne vesszen. Figyelem és odaszólok neki: — De hiszen ángyom.nem evett, csak beszélt, és osztogatott. — így szoktam én járni... Meg ne nősülj soha! Ládd, így jár az ember. A kölykök miatt maga nem tud enni. Nézem a tönkrement szép asszonyt. Ügy ül a kis széken a gyerekei között, mint egy jóindulatú öreg kotló. Az utolsó krumplit höntörgeti a kezében a legkisebbik számára, aki mindenáron piros haját akar enni, de azt csak úgy lehet, ha megpuhul és leizzad róla a vékony héja... Az egyik percben ököllel üti tarkón a rendetleneket és a marakodókat, olyan mérges, mint a pulyka, a másik percben már lelkendezve csókolgatja krumplitól és sírástól maszatos pofácskájukat. Gábor bátyám káromkodik: — Azt nem értem, hogy lehet valaki olyan marha, hogy ki hagyja a kezéből enni az ételt. Hisz, ha azokra számít, megdögölhetnek éhen. Megennék azok a tojakl hegyet. Amíg esznek, azért nem eszik, mert nem tud tőlük enni, azután meg azért, mert új sort követelnének, így marad mindig éhen ... — Hozzál be szalonnát! ... Te vacsoréztál, öcsém? — Igen, mondom — megvolt a miénk ... — Na eriggy, csak eriggy, nekünk se árt meg! ... nyomorult káposzta, nem sokat ér, ha kikopik belőle a hús! — Mintha a szívirül hasítaná, — mondja nekem, mig ángyó odakinn jár — de egyrészt igaza van. Én nem tudom, honnan az istenből lesz tavasszal kenyerünk és szalonnánk a nyáron? Dehát mit csináljunk? Lassan éheztessük döglőre magunkat vagy egyszerre roggyék össze minden? Még nekünk van is, de már mindig-mindig szorulunk összébb. Egy huncut vasat sem tudok keresni, hiába csavargók oda egész nap ... — Nem tudsz, mert bamba vagy — vágja oda a belépő ángyó, akiben forr a düh a szalonna miatt is, apiit, ha én nem vagyok, bizKopócs Tibor rajza tosan nem kell behozni. — Varga szomszéd most is jégvágni van, Kovácsék meg tuskózni, csakhogy te nem munka után jársz, hanem kártyázni, meg lebőcsölni, mert az könnyebb ... — Marha, ahova egy ember kell, nem mehet száz... Varga a Krausz jégvermébe vágja a jeget, de legyél nyugodt, nem lát abból Zsófi egy vasat se. Leissza azt a koma, meg leitta már a nyáron. Nem bolond a zsidó, hogy pénzt adjon ki, amikor vannak adósai... De meg mit jár a szád, neked az is baj, ha a kocsmárossal jóba vagyok ... Elég türelmesen beszélt a bátyó. Hálás lehetett ángyó, hogy én ott voltam, mert különben már lezuhogott volna egy pár pofon. Semmise dühíti úgy fel az embert, mint az olyan értelmetlen követelések, amik amúgy is emésztik magát az embert. Ilyenkor okvetlenü ütni kell. Vagy elmenni hazulról, de hová már? Nincs pénz és nincs hitel, hogy a kocsmába meneküljünk a házsártos asszony elől. — Lássák, maguknak még van — szólok közbe, hogy eltereljem a beszédet — de hányán vannak, akiknek már nincs miből spórolni... Akiknek már a városházán kell kuncsorogni ingyen leves után ... — Igen, — mondja most hirtelen ángyó — Erzsők itt volt... Gábor bátyámnak eltorzult az arca. — Hát aztán? Adtál neki? — Hát mit csináljak? Itt rítt, nem ereszthettem el... — A teremtésedet, nem megmondtam már, hogy senkinek semmit! Sohase adjar meg! Ha akarná, se tudná, de nem is akarja... Az egész világnak tartozik!... Nem mindegy, ha most döglenek éhen, vagy majd akkor, ha én mindenből kipusztulok! Azért spóroljak én, hogy majd ővele pusztuljak el? Csalt ez lesz a vége ... Szerencsétlen, élhetetlen alakok, urastól együtt. Ángyó elpityeredett. — Mit veszekszik velem, hát tehetek én róla? A maga rokona, ha nem adnék neki, leátkoznának a földről. De nem is lehet azt elnézni ... Bözsi meg Sanyi, a két kisebbik gyerek is itt volt vele ... rongyosak, meztelenek, éhesek, hát kinek vám szíve elnézni? Hétszámra nincs kenyér és zsírozó, csak sült répa, sült tök. Hát ne essen meg az ember szíve?... Ártatlanok... — Az uraknak nem esik meg, ha látják! ... — Mán ha a szüleik hibásak is__Csak egy pár levél száraz tésztához való lisztet, meg egy tojást adtam neki, hogy legalább egy kis tésztalevest melegíthessen ... De az bánt, — fakadt ki sírva — hogy ő sem tudja tőlük megtagadni. Engem szid, meg ellenük uszít, de ha ő itthon van, ő is csak odaadja ... — Borzasztó, — mondom — hát nem lehet azt látni, hogy mindenkinek egy a sorsa, hogy mindenki odajut, ha okos, ha bolond, ha erős, ha gyenge... Hát nem lehet azt látni, hogy egyenként mind elpusztulunk, mind földönfutóvá leszünk, mint a bondor az őszi viharban. — Hát mit tegyünk? — Meg van adva az út, nagyon jól látják, nagyon jól tudják, ismerik, csak gyávák, hátulkuliogók, köntörfalazók s miközben egymásra agyarkodnak, egymást okolják, egymás ellen spekulálnak, úgy pusztulnak, mint a gazdátlan kutyákl ... Élet ez? A bátyó lehajtotta a fejét. Ángyó szipogott. Nem, nem Erzsókot siratta és nem az Erzsók gyerekeit, hanem a magáét. Reszket a jövőtől, fél az úttól. Az úttól, amely harcos, nehéz, tövises és akaratot követel. Inkább sír. A szolgák lelke sír benne, akik árváknak érzik magukat, ha nincs gazdájuk, aki gondolna rájuk. Nem meri vállalni a gondot, a felelősséget a sorsáért, az útért. Félti a kényelmét, a nyugalmát, ami már úgy sincs. Amit már megettek a gondok. Az aprók, amik megfojtják az embert. Nem lehet kibírni. Innen is el kell menni. A gyerekek a sutba levetkezve zsibonganak. Nem is figyeltek ránk. Még most jóllaktak sültkrumplival, de ángyó már látja, hogy meddig ... Amikor elköszönök, utánam kiabálnak, hogy ott leszek-e a Szabó Miska lakodalmán. Ok is eljönnek a kisajtóba, majd dugjak nekik el kalácsot, sült húst, meg süteményt. — Jó — mondom — és nekivágok a fagyos éjszakának. A hold most már felülről néz rám. Mintha barátságosabb volna, persze, kiadtam a dühöm. Megkönnyebbülten ballagok. A dolgok olyan rosszul vannak, hogy nagyon rosszabbul már nem lehetnek. Ez megvigasztal, ez fölemel. Nyelvem hegyével fütyörészve megyek hazafelé. A falu már kihalt. Alig van világos ablak. Ott is talán va'júdós asszony vagy kereszteletlen gyermek mellett pislog a mécses. Alszanak a gondok vagy az álmokban élnek tovább. Menynyi gond a viskóban és nem akarják látni, hogy mindenkié ugyanaz. Mind a magáéval veszkődik és nem bír vele ... Az Erzsiék ablakánál megállók. Csend van. — Jó volna megsimogatni — gondolom és szinte emelkedik a karom. Haza érek. Minden nyitva. — Mit lehetne innen ellopni? — fanyalgok. Kutyánk nincs, rég elvitte a sintér, mert nem fizettük érte az adót... A kis ház ajtajánál megállók. Alszanak. Kijátszották magukat és most már pihennek. Jóindulatú békesség van bennem, gyerekeknek tekintem őket, akiket nem szabad boldogságukban irigyelni. Hadd legyenek boldogok, amíg lehetnek. Bemegyek. Sötétben lefekszem. De csak nem tudok elaludni. Édesapám horkol. De nem miatta. Izgatott vagyok, ébren álmodok. Egy másik világról, amelyben majd megfojtjuk a gondot, és kiszabadítjuk az emberi lelket a magafonta hurokból.
