A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-29 / 5. szám
Veres Péter, a mai magyar próza egyik jelentős egyénisége, január elején töltötte be 70. életévét. Ebből az alkalomból közöljük Családi kör című novelláját íz órakor volt a fröstök — így télidőben úgy szoktuk, mert kétszer eszünk napjában — utána elmentem hazulról. Odacsavarogtam estig. Egyik-másik kománál kártyáztunk vagy tanyáztunk. Amíg a nap sütött, az utcasarkokon ácsorogtunk. Nézegettük az előttünk elhaladó lányok formáját, menését és néha hallható megjegyzéseket tettünk rájuk. Este hazamentem. Édesapám, mint mindig, a sutban ül. „Szél érte“ és nyárban a kislócán, télben a sutban ül. Járni nem tud, ellenben borzasztó sokat eszik. Minden válogatás, minden minőségre való tekintet nélkül. Édesanyám, mint mindig, mióta' ránkszakadt a szegénység, veszekszik. Mindig avval, aki a közelében van. Most édesapámmal. — Értse meg kend, — mondja neki — hogy nincs pénzem dohányra. Nem keres kend, hát húzza össze magát. Hónap sütni kell, a sóra valót alig tudtam összecsinálni. A mai két tojást, érti kend?... a mai két tojást vittem pótlékba... Mi az Istent adjak mán el? Alig van tyúkom, ha ©bbül is kipusztulok, nem látok többet sehonnan egy vasat se... Akkor felakaszthatjuk magunkat a kölykeink felől... Mint szegény János bátyám ... Erzsók is, az a szerencsétlen, soha nem tudja megadni a három pengőmet... Én nem tudom kire ütött? ... piszkos is ... kódus is ... nincs beosztása ... Éntőlem pedig nem azt tanulta Nekem is vót gyerekem, még több mint neki; tizenkét kölyköt hoztam a világra, de nem volt az tetves egy sem! ... De a párnát se adtam el soha a fejük alól, pedig én se örököltem az apámtól... Ez meg, a fene borítaná be... mán szégyenek miatta az utcára menni... — Ugyan ■ hagyja, — szólok közbe, mert ez fgy megy mindig, már százszor elmondta ugyanezt — nem olyan világ van most. Ma nem lehet megítélni az embereket, legfeljebb csak azért, mert gyávák. Ki tud most megélni? Édesapám fordult most hozzám, halkam, csendesen, felém se nézve, föl se pillantva: — Neked sincs dohányod? Az ember megkérgesedik ebben a világban. Azt akartam mondani, hogy nincs.'Olyan magától értetődő ebben a mi fajtánkban, hogy a tehetetlen és munkaképtelen öreg mondjon le mindenről és igyekezzen minél előbb elpusztulni. — Van éppen egy pár cigaTettavég — mondom kelletlenül. — Csavarjak egyet? — Nem ér a nekem semmit. Tőcsd a pipámba ... És ideadta megfeketedett, büdös, kozmás cseréppipáját. Édesanyám meg tőzeget és csutkát hozott be. Tüzet csinált a kemence mellett berakott tűzhelybe. Meggyújtotta a lámpát és odaállította a tűzhely magas hátuljára. Kis hármas lámpa volt és azt Is sisak nélkül égette, hogy kevesebb petróleum fogyjon. A zsírba lökött vereshagyma gőze egészen elborította ezt a gyenge világosságot. — Ugyan, — mondom neki — miért nem teszi rá a sisakot, legalább míg főz, meg eszünk. Inkább azután oltsuk el egészen és üljünk a setétben... Nem látja, hogy füstöl? Nem érzi, milyen büdös? — Majd jó lenne még a büdös is!... Te se hozol bele egy negyed petrót se, hát mit követelőzői? Megleljük a szánkat... nincs mán légy... Én tudom, hogy így meddig eltart egy félliter petró. (Hej, boldog idők, amikor még olajjal, meg disznózsírral világítottak! Ma olaj nincs, a zsírt meg megennénk!) Elhallgattam. Igaz, bűnös vagyok. Én volnék a munkabíró, ar kereső, a kedvenc, az utolsó gyerek, az öreg gondviselője, s lám, nekem is abból van a zsebemben most is egy félpakli rossz dohány, amit édesanyám vett a tojás árából. A torkomra szaladt valami és morgásszerű káromkodásba szabadult ki. Megfőtt a leves. Lebbencs. Tegnap is az volt, holnap ts az lesz. Mindenből kifogytunk már. Krumpli is szűkén, káposzta nincs, mert hízó sincs. Onom ezt a levest. De nagyon éhes vagyok. Elvetjük a gondját. A máléskenyér dörzsöli az ínyem. Édesanyám még mindig négy kenyeret és cipót süt, mint hajdan, mikor még sokan voltunk. Ő azt mondja, így szokta meg. De én tudom, hogy fukar ravaszságból. Ha nagyon megszárad a kenyér, kevesebb kell belőle. A lágy kenyérből édesapám sokat enne. De így fogatlan ínyét kikezdi a száraz kenyér és beleún a rágásba. Levessel még megjárja, mert beleaprítja a kenyeret és az jól megázik benne. Édesanyám azt mondja, hogy az az étel kész csömör, de apám nem szól semmit. Tudomásul vette, hogy neki, a tehetetlennek, nincs többé szava. De vajon mit gondol? Mit gondolhat önmagáról, a világról, édesanyámról, a zsarnokról és mit gondolhat a gyerekeiről. Kiváncsi vagyok, de sohasem merem megkérdezni. Lehetetlen hozzáférni. Önmagába zárkózott. (öreg grófokra gondolok, akik nyolcvanéves fejjel irányítják a világot s ő meg csak alig múlt el hatvan.) Vacsora után édesanyám lesrófolja a lámpát hogy éppen csak pislogjon, de egyszercsak eszébe jut valami és hirtelen felcsavarja. — Nézd csak ezt a levelet... a takaréktól jött. Elolvasom. Persze. Figyelmeztetnek előre, hogy lejáratkor, ha nem törlesztőnk, óvatolnak. ' » — Roggyon rájuk az ég! ... A húgom esküvőjére vettük fel ezt a pénzt és most nem bírunk vele. Készülődök. Ez itt kibírhatatlan. Lefeküdnék, de nem bírok aludni úgyse. Édesanyám addig zsörtölődik, amíg el nem fárad. És ha mégis elalszik, akkor meg a csend miatt nem tudok aludni. A húgom és a sógorom a kisházban úgy játszanak, mint a bárányok. Oj házasok, az első gyerek még a hasban, a nyáron mindketten kerestek, még nincs semmi baj. Behallatszik a kacagásuk és játékuk zaja. Ide be nem igen járnak, mert nem bírják ki az édesanyám nézését és a szemrehányásait. S én se szeretek hozzájuk menni. Öutudatlanul irigylem őket. Én nem tudok megnősülni. Nekem kell a bajokat vállalni. De nem tudok miattuk aludni sem. A játékuk, a kacagásuk kínoz. Képeket látok, amelyek megzavarnak. Elmegyek... Az utcán találkozók Erzsivel, aki a kedvesem lehetne, de nem merem lekötni, így csak jó pajtásom. A kútra megy, lassan, sétálva, hogy mennél többet lásson és halljon. Itt ez a szórakozás. Vidáman szólít meg: — Mi van veled, hékám, de csüng az orrod? — Hagyd el, a betyár hétszentségit, egyszer úgy elmegyek, hogy híremet se halljátok... — Na hát miért? — Mit magyarázzak? Nagyon jól tudod ... annyi a baj! Egý darabig beszélgettünk mindenféléről, a vizet is meghúzta már, de ahogy száll az este és följebb jön a hold, úgy zordul az idő. Menni kellene. — Nem fázol te meg, Erzsi? — kérdem tőle. A két karját is húzhatja a két tele kanna. — Nem, — mondjaf — nem vagyok olyan savóvérű. — Az isten hiszi... Hisz alig van rajtad ruha. És végigtapogatom legényes ravaszsággal. Olcsó kendője alatt vékony blúz feszül... a karja-húsa keresztülsüt rajta. — Ugyan te, ne beszélj bolondságot. Mind így beszéltek, s ha meg férjhezmentek, mindjárt tönkrementek, ügyi, téli alsó sincs rajtad, és végigcsúsztatom a kezem a farán, csakhogy megsimíthassam és megmarkolhassam. — Na, ne szemtelenkedj! — mondja kedvesen tréfásan, — mert lekenek egyet... — Igazad van, hallod. Nekem nem szabad szemtelenkedni, mert én nem tudok nősülni. — Nem tudsz? Mért nem tudsz? — Hát lehet? Mit csináljak az öregekkel? Édesanyámmal. Nem állja ki még a tulajdon lánya sem ... most is haragba vannak ... édesapám még beteg. Ott nem hagyhatom őket, de oda se vihetek semmit! ... jobb, ha megyek is már, mert pletyka lesz, ami neked árt. Erre már ő sem szólhatott semmit, elköszöntünk. Hová menjek? — még nem volt célom, csak épp eljöttem, hogy otthon ne legyek. Az utcán nem lehet csavarogni, fiúkkal, lányokkal diskurálni, mert hideg van ... Eh, gyerünk a legmesszebbre!... Gábor bátyámék a falu túlsó szélén laknak, oda fogok menni... Az utca szembefordult a holddal, amerre megyek. Sárgás pofájával a szemembe vigyorog. Veres Péter: Gorombának és fanyarnak látom benne az arcot, amilyen magam is vagyok. — Vajon — nevetek fel hirtelen belül — ott is vannak, akik sisak nélkül égetik a lámpát! — Különben azt mondják, már nem laknak benne, a“kkor ugyan csupa szerencsések. Leszámoltak a bajokkal, nem tudnak róluk. Kutyák ugatnak, rossz kerítéseken keresztül utánam csörtetnek, lánc vagy kölönc csattog utánuk a földön; egyik-másik közel merészkedik, húzom a botom magam után, néha megütök egyet: „fa>gíg“, „favág“ — mondja és eliszkol. Némelyik kisajtóban lány és fiú álldogálnak: egymáshoz simulnak, csókok csattannak, nem érzik a hideget: a szerelem melegíti őket. Az ismerősökre ránevetek, az ismeretleneket nem veszem észre. Az irigységből jóindulatú bölcsesség lesz: — legyetek boldogok! Gábor bátyáméknál nagy füst, gőz, zaj van. A pitvarban már érzik az éppen haszná latban lévő kemence szaga. Vaskályhájuk nincs, mindent a kemencében csinálnak. A hideg miatt ma este is fűtöttek, még van egy kis szalmájuk és száraz ganéjuk, káposztamarafdékot melegítenek és krumpli sütnek. Sok a gyerek és a káposzta az apjuknak kell. Ok- még gazdagok, káposztájuk és krumplijuk van. Sőt disznót Is öltek.
