A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-29 / 5. szám
t A Budapesti Műszaki Egyetem Irodalmi Színpadának szereplői a közönség előtt. (Prandl Sándor fölvétele) Talán öt éve sincs még, hogy magyarlakta' járásainkban virágzásnak indult a kollektív szavalás művészete, az „irodalmi színpadok“ néven ismert mozgalom. Városainkban, falvainkon, iskoláinkban egyre-másra szerveződnek a kisebb nagyobb szavalógárdák, régi és újabb típusú irodalmi összeállításokat rendeznek, s bár a műfaj kérdése még mindig elég tisztázatlan, az elnevezés annál inkább terjed. Tény, hogy irodalmunk és szavalóink kapcsolata nem olyan elmélyült, hogy — amint azt 1962 tavaszán, a pozsonyi színművészeti főiskolások nagy visszhangot keltő rendezvénye kapcsán néhányan követelményként hangoztatták, — az irodalmi színpad a szerzőket valami új jellegű versek alkotására ihlesse, de nézetem szerint ez nem is lényeges. Már akkor mondottam, hogy az új színpadi formában én élővé varázsolt könyvet, versfűzért, antológiát, vagy egyéb írott művet látok, s bár nyilvánvaló, hogy a szavalás erősen eltér a színjátszástól, tehát önálló műfaj, az irodalomra ez nem ró szükségszerűen új föladatokat. Ogy vélem, minden jól megírt művet élőszóban is jól elő lehet adni, csak persze nem szabad a színrevitel egyedüli kritériumául a drámaiságot elfogadnunk. Lírai, meditativ és más zsánerű költészetet élőszóval éppen úgy érzékeltetni lehet, mint írásban, csak meg kell találni a módját... Útkeresésünkbe olykor-olykor belevilágít valahonnan valami irányjelző fénynyaláb. Ilyen, ösztönzésnek is beillő fénycsóvát az elmúlt év folyamán több alkalommal is láthattunk színpadjainkon, dobogóinkon: a Budapesti Műszaki Egyetem Irodalmi Színpadának föllépéseit. Májusban turistákként látogattak el hozzánk, s fölléptek a komáromi Jókai-napokon. A nagyközönség előtt csak két műsorszámmal szerepeltek, de azoknak, akik behatóbban érdeklődnek az új műfaj iránt, repertoárjuk tetemes részét bemutatták. S pár héttel később, ugyancsak Komáromban, Tőzsér-verseket szavaltak. A májusi élmény adta az ötletet, hogy december közepére ismét meghívjuk őket: a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub dokumentumkiállítást készült rendezni névadója emlékére, ehhez kellett a műsor. Mivel a klub irodalmi színpada már jóideje nem működik, az ilyen vendégszereplés arra is alkalmasnak látszott, hogy a klubtagok figyelmét a szavalás felé fordítsa. A magyarországiakat ezúttal mintegy ezerötszáz néző-hallgató látta és hallotta, Szencen, Bratislavában, Pozsonypüspökin és Dunaszerdahelyen. A közönség — túlnyomórészt iskolások — három montázsban gyönyörködhetett: az első az árvíz hőseit mutatta be lírai riport keretében, a másik a Curriculum vitae nyomán József Attila életútját követte végig, a közismert életrajzi háttérbe kevésbé ismert, ám annál hatásosabb verskreációkat vetítve, míg a harmadik, egy alig háromnegyed órás sorozat, a magyar irodalom egészét kívánta átfogni a fölvilágosodástúl napjainkig. Ez utóbbi vállalkozás eleve kizárja a tökéletességet, s alighanem bizonyos oktató szándékból is sarjadt, a megvalósítás mégis meglepő eredménnyel járt: a szavalőknak, bár vázlatosan, sikerült szuggesztív képet festeniük nemzeti irodalmunk másfél évszázadának legnagyobb alkotóiról. A József Attila-összeállítás sokkal tömörebbnek tűnt, ami csak természetes, hisz egyetlen költő műveiből nyújtott ízelítőt, s a Curriculum a mégoly váltakozó hangulatú verseket is szerves egységgé olvasztotta össze. Érzésem szerint épp a legtöbbször hallott s ezért legelcsépeltebb versek mellőzésével tudták a pestiek József Attilát igazán emberközelbe hozni. Az árvizes műsor volt a legrövidebb, de kiválóan tükrözött egy időről-időre visszatérő helyzetet, amelyben a hétköznapok szürke embere mármár mitológiai hőssé magasztosul. A színrevitelhez még ennyit: a legjobb vers is megbukik, ha rossz szavaló mondja; a pestiek legjobb összeállítása sem érte volna el a kellő hatást, ha nem talál adekvát megszólaltatokra. Egyszerűségükben a tökéletességük — mondhatnánk némi túlzással, s a mi viszonyaink közt ez az állítás nem is hatna túlzásként. A mi főiskolásaink nagyrésze nem beszél szépen magyarul, s akinek helyes a kiejtése, nem biztos, hogy szavalni is tud. Pesten persze sokkal nagyobb a választék, ám ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon a műszakiakon kívül hány elsőrendű irodalmi színpad fut, rádöbbenünk: eredményeink nincsenek arányban létszámunkkal. A csehszlovákiai magyaroknak nincs olyan irodalmi színpaduk, amelyet az első kategóriába sorolhatnánk. Pedig vannak szavalóink, van országos szavalóversenyunk, vannak irodalmi színpad-fesztiváljaink. Igényesség kérdése lenne csupán? Aligha. Bizonyára mindenki a lehető legjobbra törekszik, legalábbis a tulajdon múltjához és a legközelebbi szomszédaihoz viszonyítva. S valahol itt a bökkenő: ha csak önmagunk múltját és egyívású szomszédaink prbálkozásait állítjuk mércének rendezvényeink mellé, nem sokra megyünk — taposómalomba jutunk, amelyben vak vezet világtalant. Ha ki akarunk törni ebből a bűvös körből, távolabbra kell néznünk. Le kell győznünk magunkban a provincializmust, a kisebbségi sorsban kísértő szűkkeblüséget. Ahelyett, hogy szétforgácsolnánk erőinket, próbáljuk meg őket egyesíteni. A Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara a legjobb példa rá: városaink, falvaink közepes és átlagon aluli dalárdái bőven szolgáltattak emberanyagot egy olyan kórushoz, amely ma már magasan az átlag fölött áll. Magyarlakta vidékünkön elszórtan néhány igen tehetséges szavaló él; tegyük nekik lehetővé, hogy rendszeresen találkozzanak, hogy havonta két-három napon át együtt próbáljanak. Egy színvonalas egész-estes irodalmi összeállításhoz elég akár négy öt szavaló. Olykor több kell, máskor kevesebb. De ezek mind elsőrendű szavalok legyenek! S persze az irányítás: a koncepció, az ötlet, a szövegválogatás, az egyes szavalókkal külön-külön való foglalkozás, a rendezés s a színpadravitel — mindez szakembert, vagy szakembereket kíván, akiknek pedig mi nagyonis szűkében vagyunk. Keleti István, a pesti műszakiak rendezője jó szakembernek bizonyult: nem markol többet, mint amennyit megfogni képes. Számára a maximálisan leegyszerűsített, puritán előadásmód a legjárhatóbb út, ezen lépked föl a csúcsokig. A látványosságra törő előadási forma nem áll hozzá közel, s mégis — rendezvényei nemcsak hangzásbeli, de vizuális élményt is jelentenek: a merev arcok, a mozdulatlanságot feszítő rebbenésnyi mozdulatok szinte megbabonázzák a nézőt. S ez a szigorú fegyelem valahogy az egész együttesre rányomja bélyegét: nincsenek kiugró teljesítmények, nincsenek primadonnák; minden egyes szavaló sorkatonája egy ütközetnek, amelyet a Színpad vív a Közönséggel a Mondanivaló győzelméért. Az előadás után az ember fölsóhajt: — Igen, valahogy így! — Valahogy így képzeljük el az irodalmi színpadot mi is, bár megengedjük: más elképzelések ugyancsak színre vihetők. A szikkára egyszerűsített, puritán stílus mellett születhetnek a műfajon belül látványosabb, zenei hatásokra is építő irányzatok, sokkal komplikáltabb műszaki kelléktárral. A pestiek előadásai azonban valamire mindenképp fölfigyeltettek: beszélhetünk magas igényű irodalmi színpadról speciális színpad és speciális irodalom nélkül, de fölösleges szócséplés irodalmi színpadtól nívós produkciót követelni szakavatott rendező, helyesen fölépített műsor és jé szavalok híján. MIKÚTS I. BÚBÉRT § Hi mmt iiiiiiüeie ® 5. Útkeresés rivaldafényben
