A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-09-25 / 39. szám

zik a fedélzeten. Éppen ezért gyanús, hogy a fedélzetmester, akit itt németesen „Bootsmann"-nak neveznek, no meg a kadett is egyre noszogat bennünket, hogy öltözzünk fel, mert megfázunk. Bár már hallottuk, hogy a Duna zuhatagain, a „kataraktá'kon" keresztelői ünnepséget rendeznek azok számára, akik első írben haladnak át a Vaskapun, de hát ez még messze van... Egyszerre csak azonban — véletlenül éppen együtt van az egész „utas-társadalom" i- innen is, onnan is, de még a parancsnoki hídról is csak úgy zuhog nyakunk közé az áldás. Pillanatokon belül úszik minden, persze nekünk, fürdőruhás

EUROPA NA

Nikápoly — a mai Nikopol — a bolgár parton. A nyíllal jelzett helyen áll a nikápolyi csata emlékművekeresztelendőknek nem árt a dolog, annál is inkább, mert a hajósok előzékenységből több vödör meleg vizet hoznak a fürdőszobából, de szegény iocsolkodók alaposan megjárják, ruhájuk, cipőjük csurom víz, a társaság egyik vidám hölgytagja még a parancsnok nyaka közé is zúdít egy vödörrel, úgyhogy végül is mindenkinek át kell öltöznie.

Utána következik az ünnepély leglényegesebb része: kiosztják a hajó pecsétjével ellátott keresztleveleket, tanúsítván, hogy X. Y. ekkor és ekkor áthajózott az Aldunán, amiért viszont köteles némi itákával megvendégelni vendéglátóit, a hajósokat. Előkerül egy-két borosfiaskó, némi konyak meg szilvórium, s kölcsönösen iszunk egymás egészségére. Nagy a demokrácia a hajón: sorba kell járni a legénység minden egyes tagját, a parancsnoktól a hajósinas matrózig és a konyhalányig bezárólag.

Közben már elhagytuk a Babakaj-sziklát - itt történt az emlékezetes keresztelő - meg a két szemközti várromot, a török háborúkban nagy szerepet játszott Galambócot és Lászlóvárat. Az-A Kazán-szoros

tán próbáljuk kibetűzni a Baross-emléktábla feliratát. A Déli-Kárpátok és a Balkán-hegység közé szorítva egyre szőkébb völgykatlanban kanyarog a Duna, melynek ezt a szakaszát — Moldova és Turnu-Szeverín között — hívják Aldunána'k. Ez a szakasz minden tekintetben igen változatos. 2 km széles medret úgyszólván minden átmenet nélkül 200 m keskeny szorulatok váltanak fel. A mélységek is a hajózáshoz már alig alkalmas 1,5 m és 50 m határok közt váltakoznak. Az aldunai zuhatagok hajózhatóvá tételének gondolatával már Traianus római császár is foglalkozott. A Prigráda szikiapad mentén a jugoszláv parton még most is megvannak a nyomai annak a nagyszabású csatornának, melyet még a rómaiak kezdtek építeni közel ezer esztendővel ezelőtt! Széchenyi István is életének egyik legnagyobb feladatát látta a Vaskapu-szabályozás kérdésének megoldásában. De 1830-lban az akkori műszaki eszközökkel még nem lehetett ilyen nagyszabású munkát végrehajtani, ezért Vásárhelyi

Pállal, aki a szabályozásra vonatkozólag az első terveket dolgozta ki, úgy döntöttek, hogy a sziklafalban olyan utat építenek, amely alacsony vízállásoknál legalább a szárazon való áruszállítást lehetővé teszi. Ezt, a maga nemében páratlan utat, alkotójának tiszteletére Szécheayi-útnak nevezik.

Végül is csak 1890 és 1898 között került sor a zuhatagok szabályozására és több hajózó csatorna, köztük a híres Vaskapu-csatorna megépítésére. Az Alduna egész szabályozását a magyar kormány vállalta, a költségek közel 27 millió aranykoronát emésztettek fel (mai csehszlovák korona értékben több mint a tízszeresét tenné ki).

Bár a vízállás szokatlanul magas, s így az utasok nagy szomorúságára, de a hajósok örömére tulajdonképpen mit sem látunk a zuhatagokiból és a csatornákat sem kell igénybe venni, azért a hajózás mégsem veszélytelen. Drenkovától lefelé már igénybe kell venni a közös román-jugoszláv Vaskapu Társaság szakaszkormányosait. Drenkovát délután négy óra tájban érjük el, így aznap, tekintettel a közeli sötétedésre, már nem mehetünk át a Kazán-szoroson és a Vaskapun. Ezért Kozla előtt lekapcsoljuk s egy kiöblösödésben ott hagyjuk az uszályokat, ahol már nagy nemzetközi társaság gyűlt össze: osztrák, magyar, szovjet, jugoszláv és román hajók. Motoros vontatónk odaáll a drenkovai kikötőhídhoz, itt töltjük az éjszakát. Patra szállni nem lehet, egy szuronyos román katona áll komoran a kikötőhídon, s ez mindenkinek elveszi kedvét az illegális „határátlépéstől". Szeretnénk megnézni a tévében a németi-szovjet mérkőzést, de a készülék „süket", a rádióból is csak idegen hangzavar tör elő, valahonnan a távolból olykor-olykor magyar beszédfoszlányok: Szepesi közvetíti a mérkőzést, de sajnos nem érteni semmit, így aztán nincs más hátra, eltesszük magunkat holnapra.

Éjjel óriási vihar tombol a szűk sziklakanyonban: igazi ítéletidő, csak úgy csapkodnak a villámok. Később halijuk, hogy a vihar óriási károkat okozott: Orsovánál a vasúti pályát rongálta meg, Tumu-Szeverinben többek között letépte az új kórház tetőzetét.

Hajnalban már három órakor fenn vagyunk, semmit sem akarunk elszalasztani a most következő látványból. A Polana elsőként fut ki Drenkovából, miután fedélzetére vette a Vaskapu Társaság két szakaszkormányosát (az egyik szerb, a másik román). Sajnos az Idő nem a legjobb - ködös, esős, így félő, hogy nem sikerül fényképen megörökíteni a Kazán-szoros és a Vaskapu szépségeit. De azért csak fotografálok szorgalmasan, egyik tekercs filmet a másik után fűzöm be a masinába. A látvány nem is filmszalagra, de festők ecsetjére való. Égbemeredő kopár sziklafalak váltakoznak szelídebb lejtésű, erdőborította hegyoldalakkal, szűk kanyonok széles víztükrökkel. Megcsodáljuk a Széchenyi-utat, mely a sziklába vágva mindenütt követi a balpartot, s szemben Traianus útjának maradványait. Jó volna lefényképezni a Traianus-emléktáblát, de elég messze haladunk el tőle, teleobjektívom meg nincs. A Kazán-szorosban egyirányú a közlekedés. Magasban a hegyoldalon prállomásak, ezek jelzik hatalmas ballonokkal, hogy melyik irányból haladhat át hajó. Itt nem veszélyes a hajózás, nincsenek kiálló szirtek, sziklapadök, a víz sodra sem tál erős.

Orsovánál kikötünk, partra tesszük két kormányosunkat, akik Komáromtól jöttek velünk — ők maid a következő csehszlovák hajóval utaznak vissza — és felvesszük az alsó szakasz két kormányosát. A dévényújfalusi Enzínger bácsi

már 29 éve él megszakítás nélkül Orsován, jövőre megy nyugdíjba és — hazaköltözik Pozsonyba, ahol szövetkezeti Jakást vásárolt. Matich György fiatal ember, ő még csak két esztendeje hajózik föl s alá a Duna alsó szakaszán. Ö is családostul él itt, felesége és másfél éves kislánya kendőlobogtatva búcsúztatják az orsovai hajóhídon.

Az orsovai hajógyárban javítják a Vaskapu nevű vontatót, mely közel nyolcvan(l) esztendeje teljesül szolgálatot a szorosban. Kegyeletből meghagyták az eredeti magyar nevét s csők kisebb betűkkel írták fel rá szerbül és románul is a „Vaskaput". A széles, lapos hajó, két magas kéményével olyan, mintha csak a Mississippiről, valamelyik Mark Twain filmből került volna ide. Érdekes módon segít az uszályokat felfelé vontatni a Vaskapu-csatornában: karvastagságú, egyik végén lehorgonyzóit drótkötelet teker fel erős gőzgépeivel, így halad lépésről lépésére ár ellenében előre s vontatja maga után az uszályokat. De még ez sem elegendő a csatornában: a jugoszláv parton erős gőzmozdonyok vannak üzemben, ezek segítenek a vontatásban.

Lefelé persze nekünk nincs szükségünk segítségre, de nemsokára megoldódik felfelé is a vontatás kérdése, mert közös román-jugoszláv államközi megállapodás alapján mór folynak a hatalmas méretű munkálatok az egész Aldunaszakasz vizének felduzzasztására. Épül a gát s a kamara-zsilipek, valamint az új vasútvonal a román parton. Már rengeteg alagút és viadukt elkészült a sziklába vágva a hegyoldalon. Épül az új Orsóvá is, mert a régi, ez a kedves, hangulatos kisváros, Ada-Káleh szigetével együtt a felduzzasztott mesterséges tó fenekére kerül.

A műszaki haladás ismét egy romantikus szakaszától fosztja meg a jó öreg Dunát...

Úrik Ferenc, a Polana parancsnoka