A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-03 / 27. szám
Háborús < >1A LU z 0 < szerzemény- Daniela! — hallatszott a szobából a kislány neve. Megállt, majd hátrafordult... Már megint így szólítja! Bement... Tétovázva nézte az apját. Dana megérezte, hogy amikor apja Danielának hívja, olyankor valamit takargat előtte. Valamit ki akar kerülni. Már néhány hete ezen az ellenszenves néven szólítja meg. Ez alatt az idő alott furcsa, láthatatlan fal emelkedett közéjük. Azelőtt egyszerűen így mondta: - Dana, Danusa - vagy: Te háborús szerzemény! Hogy hadizsákmány volt, arra egyedül is rájött, hála nyomozó tehetségének. Nem bosszankodott, nem is sértődött meg .. . Egyszerűen tudomásul vette, s most már világos volt előtte, miért nem ünnepük meg szülei egyszer sem a házassági évfordulójukat. Apró előítéletek akadályozták őket ebben, melyeket mindeddig nem tudtak lerázni? Dana egy alkalommal, mikor családi okmányok között kotorászott, teljesen véletlenül rájött, hogy az esküvőt csak akkor tartották meg, amikor ő már ötödik hónapja kéredzkedett a világra. Szerelemgyerek? Akarták? örültek neki?- Te háborús szerzemény! — mondogatta apja nevetgélve. Ezzel egy kicsit saját zavarát is leplezte. Vajon miért jött zavarba? Hiszen elvette anyját... De Dana a szíve mélyén érezte, és agytekervényeiben megértette, hogy apja-valahol bűnt követett el. Anya ellen? Dana ellen? Ideáljai ellen? Férfi becsületszava ellen? Megörült a felfedezésnek. Végre abbamarad a bújócskózós. Hiszen már nem gyerek! Erre az apja is hamarosan rájött... — Dana . . . örömöm telik benned ... — mondta fura, idegen hangon, mely színtelen és izgalommentes volt, amikor nyíltan rávilágítottak „arra" a tényre. Ugyanis náluk otthon ez volt a szokás! Azután Dana azt hitte, hogy örökre eltűnik az üvegfal, a láthatatlan gát, az idegen árnyék, mely váratlanul közéjük tolakodott. Eleinte csak bizonyos ködön át vett róla tudomást, de egyre többször beleütközött. Egyre világosabban érzi: ebben az ügyben még valami homályos. És amikor már-már beszélni óhajt róla apával, az megszólítja . . . Ólmosan. Ridegen. Hidegen. Elutasítóan és ellenszenvesen. Utálatosan. így: - Daniela! Dana apja orvos. Magas, hallgatag, megfontolt. Valószínűtlenül boltozatos homlokán sebhely húzódik, összenőtt szemöldök, átható, szürke szempár. Átgondolt, lassú beszéd. Mintha állandóan a szavakat mérlegelné. És keskeny, szomorú száj. Anyja gyöngéd, hiszékeny, szőke nő, nagy, tágranyílt szemmel, melybe, ha belenéz az ember, nyomban az az érzése támad, hogy ennek az asszonynak nem lehet hazudni. Mindig csendesen beszél, szerény és csendes. Szép nő. Kissé fanyar. Kissé megfélemlített. Viselkedésével meg nem hallgatott aszszonyra emlékeztet, aki önszántából örök némaságra ítélte magát. És Danát sohasem szólítja „Danielának”. De apa fölöslegesen erőlködik! Fölöslegesen szólítja „Danielának”! Fütyül az egész háborús szerzeményre! Tegnap megleste aput... Utána leverten érkezett haza. Bezárkózott a szobájába. Lefeküdt a heverőre, arcát kezébe temette... Elfogta a sírás. Látta, ő volt az. Biztosan tudja! Anyja is biztosan tudja, vagy érzi, vagy csak sejti. Lehet, hogy már évek óta beletörődött. Tulajdonképpen mióta is szólítja őt az apja Danielának? Hogy-hogy előbb nem jött rá? Megmondja neki, meg kell mondania. Vagy nem! Anyunak mondja el. De mégsem... Ám ha az embernek nincs sem kisportolt izmú bátyja, sem „ezekről a dolgokról" tapasztalattal rendelkező nővére, akkor kinek mondja el, kivel tanácskozzék? . .. A ház elnémult. Dana gyanakodva figyelte apját. Vizsgálta pedáns öltözékét. Új kölnijét; melyet borotválkozás után használt. Tiszta körmét, keskeny bajuszát, mellényzsebéből kikandikáló gondosan összehajtogatott zsebkendőjét - és legújabb „sakkparti" kimaradásait. Valahányszor az apja a városba ment, (azelőtt nem túl gyakran tette), mély sajnálattal zárta be utána az ajtót. A távozó nem mert a szeme közé nézni. S miután belépett a liftbe, a lány bezárkózott a szobájába. — Danuska, mi van veled? — kérdezte az anyja, a szelíd, szőke hajú aszszony. Hangjából odaadás és beletörődés érződött. — Talán szerelmes vagy? — Ne félj... én nem!- Dana, micsoda felelet ez?! Dana hallgatott. De a titok növekedett, nyomasztóvá vált. Nem érdekelte a könnyűatlétika, sem a műkorcsolyázó kör. Fütyült az iskolai kötelezettségeire. Sápadtan,töprengve járt-kelt, elvesztette önmagát. Ö volt a „háborús szerzemény". Vajon a hősök büszkék a hadizsákmányra? 10
