A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-03 / 27. szám
Vagy később teherré változik? Ot miért skatulyázta be az apja? Hiszen jó apa volt. Jó orvos. Tisztességes, lelkiismeretes ember hírében állt. Az már elegendő, ha valaki csak a társadalom számára tisztességes és lelkiismeretes, s otthon magánéletet folytat a kuckójában, saját módszerei szerint cselekszik és gondolkodik, saját csigaháza és saját ideje van? „Büszke lehetsz apádra!" Elég, ha mások ezt mondják róla? Mindig büszke akart rá lenni. Még azután a felfedezés után is, hogy ő hamarább kéredzkedett a világra, mint azt a papírerkölcsök engedélyezték. Lehetséges volna, hogy apa és anya együtt harcoltak a hegyekben? Magával vitte anyját, mint a legkedvesebbet? Vagy csak véletlenül ismerkedtek össze egy csendes, sivár éjszakán, amikor tücskök ciripeltek és pitypangok pletykáltak? Lehet, hogy vége lett a harcnak, és a férfi nyugalomra vágyott. Vagy szomorúan hazagondolt. Vagy megsebezték, és anyja szeme oly őszintén tudott hallgatni, simogatni, megérteni. Amikor Dana ellenőrzőkönyvecskéjében ott díszelgett az ötödik bejegyzés, a dolog kipattant. — Mi jött rád? Az unalom, vagy a nemtörődömség? — szórta anyja a csendes szemrehányásokat. — Nekem igazán megmondhatod . .. Danának fájt, hogy éppen neki nem mondhatja meg. Amíg bizonyosságot nem szerez, addig nem teheti. Ezért csak dacosan felrántotta a vállát. — Daniela ... I Apja valamit készült mondani, amikor aláírta a bejegyzést arról, hogy Kovács Daniela tanuló szórakozott, nem figyel oda, készületlenül jár az iskolába, s az órákon úgy viselkedik, mint a holdkóros... — Kár, hogy gondokat okozol nekem. Nem kellene komplikálnod az életemet — mondja az apja, de közben nem nézett rá. — Te komplikálod az enyémet! — Daniela ... I Az előszobában gyorsan felvette kabátját és bevágta maga mögött az ajtót. Apu valamitől félt. Valamit sejtett. Valami az útjába került, amire nem számított. Dana az ajtócsapódásra összerezzent. Csodálkozva nézett anyura, aki megkérdezte: — Mi van kettőtök között? — Semmi ... Mi volna . .. ? Dana határozott . . . Utána ftaladt. .. Mint a macska, úgy lépdelt az utcákon. Elővigyázatosan sompolygott, tele félénkséggel, ijedelemmel. Szíve bolondul dobogott. Gondolatai furcsán összegabalyodtak. Apáért, apa ellen. Anyáért, anya ellen. A hadizsákmányért, ellene. Hová jár? Mit csinál, és miért csinálja? Hogy létezhet az, hogy ilyen helyes apa . . ? A sarki kávéházban tűnt el. Sohasem járt ide. Utálja a híg vendéglői feketét. Nem szeret sütőporral készített édességeket rendelni. Nem szeret dohányozni, és nem szeret a kávéházak üvegkirakatjai mögött üldögélni. Hát akkor miért ment be? Dana határozatlanul megállt az útkereszteződésen, kicsit távolabb a kávéháztól. A jelzőlámpa zöldet mutatott. Átmehetne . . . De hová menjen .., ? Szemben vele egy nő lépdelt. Aha! Magabiztos járás. A fejtartása... Ö az! Szűk, zöld szoknyát viselt, s hozzá ugyanolyan zöld műanyag kabátkát. Gesztenyebarna haján, melyet kontyba fésült, vékony nylon kendő . . . Szép lába volt. A járása olyan nőre vallott, aki soha, sehová nem siet Ápolt arcbőrén az örömnek vagy bánatnak a jelét sem lehetett felfedezni. Úgy nézett ki, mintha álarcot hordana. Nagy, mandulavágású szeme tele volt titokzatos álmok ópiumával. Különös nő! És ugyanabban a sarki kávéházba tért be. Ö az! Apa ott várakozik rá. Menjen utánuk? Rendezzen jelenetet? Sírjon, ugorjon a folyóba, igyon lúgot, vagy gyújtsa fel a várost? Daniela . .. Háborús szerzemény__ Dana dermedten sétált az esti ködben. Az útkereszteződésen talán már századszor is felvillant a zöld fény, de ez most nem Danának szól. Még nem mehet, még nincs szabadja, neki még tilos az átjárás. Az útkereszteződésen pedig rossz ácsorogni. Danának többé nem okoz gondot egy-egy új tánc. vagy a göndör hajú Igor. Már régebben nem érdeklik a divatbemutatók, sem a házmester Miskájának vágyakozó pillantásai. Fütyül az iskolára, az úszásra a Sláviában, az új tűsarkú Cipőjére. Ezen az útkereszteződésen az apja szándékosán szólítja meg idegen hangsúllyal, idegen megszólítással: — Daniela .. . Elsőnek az apja, utána a zöld nylonkendős nő jött ki . . . Karonfogva mentek át az úton, mialatt a lámpa zöldet jelzett. Föl sem fogta, hogy útkereszteződésén halad. Olyan jó apa volt! Beszélt Tekintete a zöld nő szemére összpontosult... Az bólogatott, azután elnevette magát. Röviden, erőltetettem Lehet, hogy fáj neki a nevetés. Viasz arcát egyre apja szeme felé fordította, mintha állandóan valamit vizsgálna. Még kétszer sétáltak át az útkereszteződésen, majd a kispark előtti téren elváltak. Apu kezetcsókolt, s „az" kilépett, egyedül a sötétségbe. Nem fordult vissza. Úgy látszott, mintha lépései szomorúak lennének és fölösleges út állna előtte. Ki ez a nő? Hová megy? Mit akar aputól? Amikor Dana látta, hogy apja felszállt a villamosra, elkezdett szaladni a zöld nő után. A kctonai kórház bejárata előtt érte utol. Éppen csak, hogy biccentett a portásnak, és eltűnt a szeme elől. Az szalutált,, mosolygott és elismerően odakiáltotta: — Éjszakás, éjszakás . . . ? Dana megtorpant. Ki ez, orvos? Professzor? Asszisztens? Ápolónő? Amíg a portás gondosan odahajolt a csengő telefonhoz, Dana átcsúszott a tiltott bejáraton. A portás nem vette észre. Nem törődött vele. Belemerült a fontos beszélgetésbe, melyben hivatalosan ismételgette: — Ezt kérem nem tehetjük, nálunk rend van kérem, ezt kérem ... Dana ijedten megállt az első folyosón. Nem tudta, tulajdonképpen hová menjen. Merre? Minek? Hogyan? Kit keressen? A zöld nő eltűnt Leveti kosztümjét, leveti kendőjét, biztosan lemossa arcáról a festéket is, és Dana nem fogja felismerni. Nem tud róla semmit, nem tudja a nevét, a foglalkozását, csak új helyét ismeri, melyet apja életében foglalt ef. Fáradtan és csalódva ült le egy padra. Szeretik eqvmást? A fehér folyosón karbolszag terjengett. Az egyik ajtón kigyúlt a segélykérő fény. Halotti fehér csend. Hát hogyan engedheti meg magának egy nő, aki itt él, a hallqatag folyosók és az életért érzett aggodalmak világában, hegy elrabolja az apját? Hazárdjáték? Unalom? Szerelem? Mi ez? — Vár valakire? - az apró nővérkének csilingelő hangocskája volt. — Igen, tulajdonképpen .. . - s ezután Dana elkeseredésében egy hajótörött bizakodásával könyörgött segítségért. Ki ez a zöld asszony. Ma éjszaka szolgálatban van. Itt tartózkodik valahol, valamelyik fehér ajtó mögött. Danának beszélnie kell-vele. — Azon az ajtón fáradjon be. A főorvosnő műtéti készülséget tart. Dana belépett... A nő futólag megnézte, mint aki hozzászokott a legkülönfélébb látogatásokhoz, helyzetekhez és esetekhez. Szemében kis szikra lobbant. Kire hasonlít ez a lány? Magas termet, rövidre nyírt haj, boltozatos homlok, csak a forradás . . . csak a forradás hiányzik . . . Arcán a viaszálarc mosolyba rándult. Még nem mosta le a púdert. Szája vastagon ki volt festve. Tétova mosoly. Vajon kinek szólt? Danának vagy az apjának? — Dana vagyok. — Á, Daniela . . . A felhúzódott szemöldök csodálkozásról és félelemről árulkoao... Tehát tud róla! Ebből az ellenszenves megszólításból jött rá. Beszéltek róla. Lehet, hogy ez a nő fél tőle. Lehet, hogy gyűlöli. Mindenesetre fölösleges harmadikként tolakodott közéjük. Útban van. Apja otthon ideges, szórakozott, nem találja a helyét. Anyja csendes, riadt, megfélemlített. Danának joga van a kis lakás napfényére. Hiszen ő a hadizsákmány, tud-e erről ez a viasz aszony? . — ülj le... I A zöld nő cigarettára gyújtott. Festetlen, fehér sebészkörmeit nézegette.' Tekintetét kezére összpontosította, mintha egyedül azt okolná ezért a látogatásért. — Intelligensnek látszol, Daniela. Felnőttnek. Egészségesnek. Szép lány lett belőled. Tulajdonképpen még nem is láttalak. Csak hallottam rólad. Édesapád szeret. — De magát is . . . — Még nem fejeztem be, Daniela! És nagyon kellemetlenül érne, ha másképp viselkednél, mint ahogyan elképzeltem. — Magabiztos volt, de a hangja kissé remegett. - Lehet, hogy neked is megvan az a generáció adta jogod, hogy másképpen beszélj, mint ahogy én elképzelem, de ... — Nem mint generáció jöttem beszélgetni! Én itt nem vagyok semmiféle generáció, én Kovács Dana vagyok, apám lánya! És apától ez nem szép. Apa már nem kisfiú. Nem tudom, évek óta tart-e, de azt tudom, hogy tart; hogy „ez" van . . . Láttam magukat nemrég. S ma újból ... — Rágyújtasz? — Nem dohányzom! — Talán nem is táncolsz, nem fested magad, s lehet, hogy még Némcova Nagyanyáját olvasod . . . ? — Másról is beszélhetnénk . .. — Beszélhetnénk ... A főorvosnő irodájában műtét előtti csend állt be. Lehet, hogy a műtőből élve távozik valaki, lehet, hogy meghal. A hadizsákmány a hős számára néha egyszerűen kölönc. — Mindent elmondok neked, nagyon röviden és egyszerűen. Még orvostanhallgató voltam, amikor apád eljegyzett. Együtt voltunk a hegyekben. Ö, én és anyád, aki később másállapotba került Te, mint általában a lányok, egészségesnek, szépnek születtél. Van benned valami vadság. Egy darab erdő, egy darab háborús rémület, melyben anyád hordott. De elkényeztetett, agyonúnt, besavanyodott, elferdített - hál istennek nem vagy. És fölösleges gondokat csinálsz magadnak apád miatt... Figyelj rám, Daniela; én még hajadon vagyok. Vénlány, terméketlen. Valahányszor kezembe fogom a szkalpelt,, és megkísérlem megmenteni valakinek az életét, anyád jut eszembe. A hegyekben sokat szenvedett, nehezen szült meg téged. Miattad álltam félre az útjából. Daniela! Meg tudodt ezt így érteni? — De hát akkor... S egyszerre illatozott az erdő. A gyanta. Az erdei fenyő. A moha. A lucfenyő .. . — Bizonyos gyakorlatra akartam szert tenni ebben a városban. Egy tudományos munkát fejeztem be. Apáddal szándékosan találkoztam. Látni óhajtottam, hallani róla, rólad, anyádról. Az én szerencsétlenségem, Daniela, éppen a születésed évében rejlik. Háborúban születtél, de én sebesültem meg. A háború nemcsak a fiatalokra nyomta rá bélyegét, habár szeretnek tetszelegni önmaguk előtt ebben a pózban. Neked csak azért meséltem el az egészet, mert nem pózolsz, mert olyan vagy, mint egy kis duvad, mely védelmezi a napot, a levegőt, a zöld fűszálakat... Szereted apádat... hát szeresd! Az elszívott cigarettát eloltotta a hamutartóban. Ez lett volna a pont? A háború nemcsak a fiatalokra nyomta rá bélyegét... Danának ez zúgott a fülében. Utálatos egy fehér helyiség. Utálatos karbolszag. Utálatos helyzet. Valamit mondani kellene. Vagy elmenni szó nélkül? A nővér kopogott be. Főkötős fejét bedugta az ajtónyíláson. Vékony hangja könyörögve csilingelt... — Főorvosnő, kérem . .. — Megyek, Katka. — Nagyon fél, de azt mondtam neki . .. — Katka! Ne hazudjon a betegeimnek... Az igazság előbb-utóbb a felszínre kerül. Az utolsó mondat Danielának szólt. Tudta, érezte ezt. Az egyszerű szavak hallatára elvörösödött. A viasz-asszony a kezeit mosta. Lassan, alaposan; mint a sebészek szokták. Operálni készül! Szeme sarkából még Dana zavarát figyeli. A főorvosnő befejezte a kézmosást. A spanyolfal mögött felveszi fehér köpenyét. Testben, lélekben már sebész. Magánéletének utolsó megnyilvánulása a Danává! való búcsúzkodás. Hozzálépett és könnyedén homlokon csókolta. Barátságosan megveregette arcát és azt mondta: — Szaladj haza aludni, s hagyd a kísérteteket. Egy hét múlva elhagyom a várost... Dana kitámolygott a kihalt, ködös utcára. — Egy hét múlva elhagyom a várost... egy hét múlva... egy hét múlva... Tehát ez a nő szeretett volna az anyja lenni. Őt választtotta az apja. — És jött a háború. Apa, nagyon fáj? Fordította: ARDAMICA FERENC 11
