A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-24 / 30. szám
Faul Verlaine: Nyár lesz tehat Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg: örömöm édes cinkosa, a roppant naplény, a selymek közt még szabadabban kiemeli drága szépségedet; a kék ég, a hullámzó, büszke sátor, alásuhog és csókjaival ér homlokunkra, mely forró lesz s fehér a boldogságtól és várakozástól; s ha jön az este, langyos szél susog, fátylaid játékosan megsuhognak, s baráti mosolyát a csillagoknak együtt nézzük majd, ifjú házasok. Szabó Lőrinc fordítása Szabó Lőrincz: Nézd csak, bolondul karikázva hogy összecsap az a két sárga lepkeI hogy kezd tündért táncba' hogy gyúrja egymást, hogy forog' Négy szárnyuk százfelé lobog, pedig egyhelyben kavarog. Csókolóznak? vagy marakodnak? Most hirtelen egybefogóznak s nyílegyenest följ urak ódnak, föl, föl, föl, ingó, lebegő tornyot húzva, mely repeső útjuk nyomában égbe nő, függőleges rakéta: már a bükk magasában, már a nyárfa csúcsánál járnak: már a drága túlvilágban szikráznak, a kék őrületben, ahova csak a szerelem mámora vagy az se emel!... Ott repülnek! Ott! Hol? Vény! Látod? ... Tovatűntek .. Magukkal vitték a szemünket! Illyés Gyula: Charles Baudelaire: Szirotyák Dezső rajz® Nyári dolog A nap Legizzóbb dallamaival szakadt meg, szinte egy vezénylő kéztől leintve a szomszéd erdőben a madár-zenekar. Mindaz a tűz már a fészkek mélyén munkál. Vén külváros során, ahol a leeresztett zsaluk mögött a Kéj sok megbújt titka reszket, míg a vad Nap tüze dühét duplázva vág várost és földeket, háztetőt s gabonát, bolygok magányosan, vívódni furcsa tornán, minden zugban rímek esélyét szimatolván, meg-megbotolva, mint járda kövén, a szón, s régen megálmodott versekre bukkanón. De most e hallgatag hiány, e gazdag csönd zenél. Konokon, szorgalmasan, melegen ülnek lövőjükön a madarak. Ök tudják mi a nász, Dolgozik, ér, akár egy eszmével az agy, csak itt a szigeten egymillió tojás. Gondos atyánk, a Nap, a sápkór ellensége, virágot s verseket mezőn szökkent az égre, heves tüzén a gond, mint pára föllibeg, a méhkast és agyat mézzel 0 tölti meg. A mankók koldusát ö kapatja erőre, hogy mint egy zsenge lány, táncoljon a verőre, és parancsára nő s lesz örök takarás a halhatatlanok szívén az akarás! Ha meg, poétaként, leszáll a városokba, megszépül tőle a rút sorok sáros odva és lakájok nélkül, kegyes király gyanánt nyit be kórházba és kastélyba egyaránt. Fordította Tóth Árpád Ahogy megláttam Nelli csücsörítő száját, mozdulatlan arcvonásait, elmosolyodtam. Akárhogy is, de komolytalannak tűnt fontoskodásai Mégsem ellenkezhettem, legfeljebb gondolhattam a magamét és engedelmeskedtem. — Gyere — hívott. Sietnem kell... Ez most fontosabb. — Az emberek ... r Várjanak. — Nálam vannak a kulcsok. — Várjanak. — Ha furcsán Is hangzik, türtőztetnem kellett magam. Volt bennem valami megmagyarázhatatlan türelmetlenség. Természetellenesnek éreztem, amit teszünk. Nelli akarnoksága kedves, megható volt. Mégsem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy nem ez a dolgok rendje-Ugyanez ismétlődött másod- és harmadnap is. Elhatározásaiban Nelli könyörtelen volt. — Ingerült vagy — ölelt magához. — Elkések. már mosolyognak a hátam mögött. — Nem vagy teljesen velem, érzem rajtad. Te nem ilyen vagy ... Fárasztalak? — Nem. Szeress, nagyon szeress, csak úgy van ér< telme. f— Ahhoz idő kell. — Most mire gondolsz? R-- Melletted vagyok. — Nem vagy elég erős, valami hiányzik belőled ... nem szabad másra gondolnod, nem lehet . Mondd, hogy miattam késtél. — Kinevetnének. Ez csak kettőnkre tartozik... Nem lehetek rendbontó. Eddig minden reggel én voltam az első, ma is várnak, újságbeszámolót tartok, én vagyok a soros. Nelli ölelése elgyengült. Karjainak mohósága megtört. Mereven feküdt mellettem és szomorkásán kérdezte: — Az micsoda? Mit csinálsz az újságokkal? — Elolvasom, mit írnak és elmondom a többieknek. — Űk nem tudnak olvasni? — Tudnak, de most ez a rend. Feszengve ültem a repülős mellett és magamban csúnya jelzőkkel Illettem: durva, ostoba, faragatlan ... — Érzéketlen voltam, most már tudom, hogy ostobán viselkedtem — folytatta. Elhalasztottam egy alkalmat, elloptam egy pillanatot. Kitől kérjem számon? Csak magamat okolhatom, darabos természetemet... Esetlenségemet. Nelli fáradhatatlan volt, másnapra elfelejtette gyámoltalan kifogásaimat. Elölről kezdte a reggeleket. tiszta őszinte csábítással. Hivott, kedveskedett, beszélt hozzám, aprócska szavakkal ingerelt, de csak azért, hogy teljesítsem akaratát. Ha megbántott, a következő pillanatban még forróbban magához ölelt. Olyan természet volt, aki mindent adott, mindent áldozott egy pillanatért. Ha benne kételkedtem, magamat tettem nevetségessé... Nagy dolog az, ha az ember tudja, melyik gondolat, melyik érzés a legfontosabb, a gallaí lány érezte, nem tanulta, nem látta sehol, érezte, szépségével és ösztöneivel érezte... A tegnapi nap, az elmúlt pillanat számára kevés volt. Gyarapítani akarta önmagát és kettőnk életét. Én későn jöttem rá erre, nekem az volt a bajom, elkéstem, ha napokkal, vagy akár egy pillanattal is, mindig elkéstem. Mire megértettem valamit, ő már mást akart. Három hétig az orvosokat járta. Kérdezősködött, vizsgáltatta magát. Aztán ismét a lázmérős reggelek következtek. így múltak a napok, hetek. Várakozás és megszállott makacsság kötötte össze a hónapokat. Nelli nem fáradt. Engem is elcipelt az orvoshoz, kísért egyik ajtóból a másikig, nem mozdult, míg teleírt papírral a kezemben utamra nem bocsátottak. Mindenre el volt szánva. Valósággal új kalendáriumot talált ki, átrendezte a napokat, megváltoztatta az ünnepek helyét... Számolt, folyton számolt, s dugta, takargatta előttem a kis füzetet, mint egy titkot, aminek csak a vég. eredményét szabad majd tudnom meglepetésként ... Hevessége és hite magával ragadott. Szerettem Nellit. Eleinte vonakodva, később meghats va engedelmeskedtem neki, engedelmeskedtem ... — Mennyi időbe telik, míg egy érzés átalakul? — kérdezte. — Az sok mindentől függ, mindenkinél másként fordul meg. Dühösen magába nyelte a szavakat és zavart pillantásokkal folytatta: — Nelli születésnapjára, február negyedikére beállítottak Gallaiék. Mosolyogtak, a vállamat veregették, mintha mi sem történt volna. Este még énekeltek is, akárcsak Krisztus születésének vigíliáján, karácsony előestéjén szokás. Magamban acsarkodtam, mégis reménykedtem, talán csak felragyog köztünk valami. Én is mosolyogtam. Gallai a vállán átvetett korsóból öntöye poharamba a bort. Hunyorogva arcomat kutatta, figyelt és várt. A harmadik koccintás után mégis 6 kezdte el: — Mozdulnia kell — magázott óvatosan. Értetlenül rácsodálkoztam. — Hová? — Iskolába. — Van nekem mesterségem... — Az kevés. — Becsülnek — ellenkeztem. — Az is kevés. — Nekem elég. Homloka hirtelen elvörösödött. Ellenvetésem dühítette. A levegőt nyelve türtőztette magát. — Most kell próbálkozni, előre lépni, biztosabb helyre. Minden új rendszer berendezkedik egyszer, megáll, megcsontosodik ... Az elején kell megkapaszkodni. A becsület szép sző és semmi más. Az érvényesülés fontosabb, ennek kell alávetni mindent (Volytatjukf 13
