A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-24 / 30. szám
Nabukodonozor esernyője Hosszú évtizedekiq édeskeveset törődtünk műemlékeinkkel. Az ősrégi várak romjaiból s a régi házak omladékáiból áradó történelmi levegőt annyiba se vettük, mint egy giliszta leheletét. A királyok, császárok és a hadvezérek jobblétre szenderültek, elárvult portékáikra azonban csak éppen annyicskát bitangoltunk el, amennyire rávitt a szükség. Olcsó fenyörudakkal megtámogattuk a roskadozó bástyákat, nehoqy egy-eqy történelmi kőlömb valakinek a fejére máladozzék — szerettük volna legalább a véqső összeomlásig elhárítani az életveszélyt. Jóhiszemű régészek és történészek hasztalan követelődztek, hogy áldozzunk többet műemlékeinkre — a Históriaaszaló Egylet szakemberei szerint a szellemeknek már nem kell hajlék. — Inkább egy födél az élőknek, mint tíz néhai kényúr bűnbarlangjának konzerválása — ez volt a jelszó. Szerettem volna gyökeret ti érni a fővárosban, s fészekrakás céljából kiigényeltem az egyik valamikori rabszolgatartó kínzókamráját, természetesen kaloda, deres és nyaktiló híján. Fogadkoztam, hogy kőben, vályogban és zsindelyben imádom én is a régiségeket, s maid lakhatóvá tatarozom a helyiséget az eredeti építészeti stílus meqcsorbítása nélkül. Kérvényem rögvest elutasították, azzal az indokolással, hogy a jelen múlandó örömei miatt nem szabad meqgyalázni a múltat Amikor töredelmesen bevallottam, hogy többgyerekes apa létemre nem a múltra, hanem a jövőre számítok inkább, meqesett rajtam a szívük, jutányos áron felajánlották számomra Nabukodonozor esernyőjét, költözzem alája minden lelkiismeretfurdalás nélkül, hiszen a múzeum már úqyis ki akarta selejtezni s valamelyik bazárban elkótyavetyélnék nemsokára. Megnyugtattak, hogy volt már rosszabbul is, s idővel maid kapok megfelelőbb fedelet a fejem fölé S hogy egy pillanatig se kételkedjem jóindulatukban, ráadásul — ugyancsak bagóért — nekem adták még egy anuaktrálynö leánykori palástját is, hadd burkolózzam bele az ernyő alatt a tél esetleges viszontagságai ellen. Csak az volt a feltételük, hogy az esernyőt az eredeti tulajdonos, az állítólagos emberkerülő uralkodó iránti kegyeletből valahol egy néptelen, romantikus kültelken állítsam lel magamnak. Néhány napos felderítés és terepszemle után birtokomba vettem a világ legcsendesebb zugát. Telt-múlt az idő. a műemlékek fenyőtámaszait megette a szu, a roskatag falakat pedig az évszázados rágcsálás befejezésképpen egyszerre semmivé harapta az Idő vasfoga. De nyilván szétharapta a histórtaaszalók közönyét is. mert a pusztulás láttán hirtelen rádöbbentek, hogy meg kell menteni műemlékeinket, s velük együtt meg kell menteniük engem is. Téglát, cementet és kavicsot szállítottak az enyészet színhelyére — de a helyrehozhatatlanul rombadölt kínzókamrából már csak a kőtörmelékeket ajándékozhatták nekem. A világ legcsendesebb zugában történelmi falmaradványokkal köveztem ki az udvaromat. Itt már véget érne a mese. ha nem léteznének a makacs, réqiséqrajonqó turisták. Mindazok, akik városnézés közben évtizedeken át rá se hederítettek a mohos kövekre, most qyorsan kisütötték, hogy az új téglafalak nem azonosak a kőbástyákkal. Szerintük e kétféle anyag egymással való helyettesítése építészeti huliganizmus, vagy legalábbis olyan merénylet a közízlés ellen, mint a csőpantalló és a Beatles-frizura. Kinyomozták a hiányzó kövek hollétét és sereqestől zarándokoltak az udvaromra nap mint nap. Egyszerre befelleazett a csendnek és a nyugalomnak. Vitatkoztak, veszekedtek, kovácsoltak reaoeltől estig — megállapították, hogy melyik kőlapon melyik akasztófavirág szalonnázhatoti valamikor és melyik kő itta fel a mártírok vérét. Amikor az idő teljhatalmú vasfoqáról. mindent megoldó erejéről értekeztek, kísérőjük, a Históriaaszaló vezetőle felismerte Nabukodonozor esernyőjét, s rájött, hogy én sem vagyok azonos Nabukodonozorral. Kilakoltattak... KOVÁCS GÁSPÁR 1 0 A házak egyforma magasak voltak és az utca is egyforma széles. Ez az egyformaság nyugtalanságot árasztott, Nyugtalanító volt, hogy nem lehet kimenekülni belőle. A lány ment az egyforma házak közt, az egyforma széles utcán ment és idegesen kapkodta a fejét. Az úttesten szemeteskocsík zörögtek, néha megálltak, óriási hernyó fejeikkel hozzátapadtak a bádogedényekhez és felszippantották tartalmukat. A lány nézte a szemeteskocsikat és az álmára gondolt. Azt álmodta, hogy meghalt a szobrász. Lassan az álom és a szemesteskocsik egybefolytak, falevelekké változtak és különös hangon zörögtek benne. Két éve ismerte a szobrászt. Az iparművészeti iskola érettségi bankettjén találkoztak először. Egyiptomi konyakot ittak és összetegeződtek. A szobrász akkor azt mondta: — Belőled még lesz valaki. A szobrász mondata nagyon biztató volt. Túlságosan is biztató. Addig mindig tudta, hogy mi akar lenni, ettől kezdve hagyta, hogy a szobrász gondoskodjon róla. Ezért nem iratkozott be a főiskolára. — Ráérsz — legyintett a szobrász — különben is mit tanulnál ott, semmit. Egy tehetség az tehetség. Később mégis kellett valamihez kezdenie. Várta, hogy a szobrász majd bedugja valami jobb állásba. De akkoriban nagyon el volt foglalva egy monumentális művével és nem ért rá ilyen apró-cseprő dolgokkal törődni. Egy terevezőirodába került, mint műszaki rajzoló. — Ezért kár volt az iparművészetin érettségizned. — Négyórás munkát máshol seholse kaptam, és különben is, ha tudsz Jobbat, akkor ... — Átmenetileg ez is jó — többet aztán az állásról nem beszéltek. Ö ugyan többször megkísérelte, hogy beszámoljon új hivataláról. De a szobrászt nem érdekelte. — Hagyd a fenébe azt a háromszögletű társaságot, tudod, hogy ma kikkel voltam együtt? Érdekes, hogy eleinte csak ilyen szürke és szinte kellemetlennek tetsző mondatok zörögtek benne. Hasonlítottak a házakhoz és á sze-Monoszlóy M. Dezső: meteskocsihoz. Később azonban az álomkép' egyre tisztábban rajzolódott ki előtte. Látta a szobrászt, ahogy a ravatalon feksz:k, magas homlokán sejtelmesen táncol a gyertyafény. Egyszerre eszébe jutott, hogy nagyon szereti. Már azon az első estén is nagyon szerette. Az se tartotta vissza, hogy nős. és hogy harmincöt évvel idősebb nála. — Meghalt — suttogta és majdnem sírvafakadt. Ha nem hal meg, biztosan elvette volna feleségül. De most már késő. Nem az ő neve lesz rajta a gyászjelentésen. Az ő neve seholsem lesz ott. A temetésre sem fogják meghívni. Ott szoronghat hátul a nem meghívott gyászolók között. Gyűlölködő rokonok nézegetik majd. De hiszen ez mind nem számít, ők ketten tudják, a halott és ő, hogv ez mind másképp történhetett volna. A halott egyedül őt szerette. Azon az éjszakán, amikor odaadta magát neki, a szobrász sokáig simogatta a kezét, letérdepelt mellé az ágy előtt, s azon a kedves, mély utánozhatatlan mesélő hangján ígérte: — Meglátod, kicsikém minden jó lesz. Egy kis türelem, egy kis türelem — ezt többször is elismételte. Igaz a CSISZ szervezetben néha összepusmogtak a barátnői. —- Kár érted • sajnálkoztak. Többet nem tettek hozzá, mert a szobrász híres ember volt és a tankönvvekben Is tanították. Otthon azonban a szülei hangosan átkozódtak. — Szégyen és gyalázat! ’Az anyja szipogott. — Már a szomszédok előtt se merek mutatkozni. A lány újból látta a ravatalon fekvő szobrászt és keserű gyűlöletet érzett a szüleivel szemben. Gyalázatos kispolgári mentalitás. Hogyan is érthetnék meg őt. Megpróbálta visszaidézni első közös tátrai nyaralásuk emlékét. Még a szájában is fenyőillatot érzett. Nagy kirándulásokat tettek, bár a szobrász nem szeretett sokat járni. — Veled, az más — lihegte, de azért így is hamar kifáradt. Jobban kellett volna vigyáznia rá. Az utóbbi időben rohamosan hízott is. Néha a pocakjára csapott, ilyenkor az ősz szőrszálak gaiambtollként rebbentek meg a hasa tájékán. — Öregszünk —- dohogta — öregszünk, kicsikém. A lányt bosszantotta, hogy éppen ez jutott az eszébe, pedig annyi szebb emlék között választhatott volna. Az egyik erdei sétájukon a szobrász mialatt verejtékező homlokát törölgette, odatámaszkodott egy fenyőfához. — Ha már én nem leszek, gondolj arra, hogy egyszer itt sétáltunk. Nézd milyen szép kilátás nyílik innen a völgybe. — Ha te nem leszel, én se leszek. Csak addig akarok élni, ameddig te. Akkor megfogadták, hogy együtt halnak meg. Sejtelmes, szelíd éjszaka volt. Tulajdonképpen ez a fogadalom most is érvényes. Ha megfogadta, meg Is tartja. Csak azt nem tudta, milyen halálnemet válasszon. Azon az estén ez olyan egyszerűnek tűnt. Ha a szobrász meghal, meghal ő is. Egyszerűen, automatikusan nem éli túl. Riadt csodálkozást érzett, hogy mi történik akkor, ha nem tud belehalni a szobrász halálába. Legelőször is elmegy valami esti lokálba és hali-galit fog táncolni. A szobrász nem tudott hali-galit táncolni. Egy egészen fiatal fiút fog kiválasztani partnernek, már csak azért is, mert utálja az Ilyen nyálasszájú ifjúkat. Ettől még jobban eszébe jut, hogy kit vesztett el a szobrászban. Hogy csak őt szerette, s hogy nagyon méltatlan gondolat volt, ha néha együtt elmentek valahová, s a szobrász nem akart vele táncolni, arra várt, hogy érte jöjjön egy ilyen nyálas ifjú és hali-gali táncra kérje. Á szemeteskocsik idegesítően és szürkén zörögtek. De ő inkább a koporsó csattanását hallotta, s ahogy ráhullanak a rögök. Senki se értette őt. A szüleim se értették. A CSISZ tagok se értették. A felesége sem értette — Ögy hadarta ezt, mint egy litániát. Gyorsan magában ismételgette, mert nem akarta, hogy a szemeteskocsik zörögjenek a fülébe, s hogy ezen a zörgésen keresztül még ennél is kellemetlenebb hangok szűrődjenek a tudatába. Az utóbbi időben a szobrász néha nagyon unott és szórakozott volt. Ha felment hozzá, a kopott fotelra mutatott. == Ide ülj le. ^ Zavarlak? — Nem, ha itt ülsz és nem nyitod ki a szádat, nem zavarsz. Azelőtt ez másképpen volt, ha becsöngetett a műterembe, elébe sietett és egymás nyakába borultak. — Zavarlak? — Dehogy zavarsz, semmi se fontosabb nálad. Persze az utóbbi időben csak azért volt ilyen szórakozott a szobrász, mert tudta, hogy sietnie kell. Be kell fejeznie a Művét. Ezt mások talán nem értik meg. A felesége sem érti meg. Pedig rá marad az egész örökség. Ö azonban, akire nem marad semmi, ezt nagyon is meg tudja érteni. Különös elégtételt érzett, hogy "ha most becsönget hozzájuk, s farkasszemet nézhet a szobrász keskenyajkú, megöregedett feleségével, akkor nem lesz oka semmiért sem szégyenkeznie. Sokáig állnak majd egymással szemben. Aztán ő beszél, meggondoltan és halálraszántan. — Látja, asszonyom, én mindenről lekéstem. De ez csak azért történt így, mert nagyon sze-Tetszhalott
