A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-07-24 / 30. szám

rettem. Valójában nem is akartam tőle semmit. Azt se akartam, hogy feleségül vegyen, és most az ön neve lesz a gyászjelentésen. Az örökségre se voltam kiváncsi. Mert én csak egyet akartam, vele akartam élni.

Az utca végén tétován megállt. Itt felszállhatna a trolibuszra. Gyalog elég messze van a műterem. Persze, ha meghalt, talán már nincs is ott. Átvitték a szomszédos lakásba, oda, ahová előbb gondolatban becsöngetett. Az is lehet, hogy nem is engedik a halotthoz. Aztán az jutott az eszébe, hogy a halálhírt a rádiónak is be kellett mondania. Ettől összeborzongott. A feltételezés és gi valóság egybemosódott. Igen. a rádió is bemondta, s ez a megállapítás az álmának a valószínűségét is felerősítette.

r— jobban kellett volna szeretnem magyarázta magának. De aztán rájött, hogy nem szerethette jobban.-A két év alatt, amióta ismeri, szinte neki áldozta az életét. Évfolyamtársai szórakoztak, terveket szőttek, tanultak, ő az unalmas tervrajzok fölött görnyedt, aztán a szobrász műtermében kuporgott. Tervei se voltak. A szobrász tervezett helyette és vele is.

— Elfusizod az életedet. — Mindenről lemaradsz. -— Mi lesz belőled? — néha ilyesmikkel bosszantották. De ő csak elnézően mosolygott ilyenkor. Mit késik le, mit fusizik el, lehet-e gazdagabb élet, mint egy kiváló művész mellett élni? A többiek ide-oda lötyögnek, tülekednek, de ő élettapasztalatot, tudást, nagy gondolatokat meríthet, ennyit nem tanulhat egyetlen főiskolán sem.

Most megpróbálta számbavennl, mennyi mindent kapott szellemi értékben a szobrásztól. Konkrétumok után keresgélt, de egyre jobban összezavarodott. Nem jutott eszébe semmi. Az lehetetlen, hogy két év alatt semmit sem tanultam tőle. De bármennyire is erősködött, félmondatok, szerelmes szavak kavarogtak körülötte, aztán néhány megjegyzés, amely a szobrász munkájára vonatkozott, de ezek is röviden és sután csattantak.

=— Annak a balfácánnak a portréját kell megcsinálnom.

5^- Ez lesz a főművem.

— Ezért a szoborért még jár valami dohány.

— Ha elkészülök a szörnyeteggel, veszek neked egy nyári ruhát.

Persze a szobrász az utóbbi időben nagyon sietett. Nem ért rá vele foglalkozni. Meg aztán a nagy emberek különben sem lexikonmolyok és nem is fitogtatják a tudásukat. Ö azonban ettől függetlenül tanulhatott volna. Tulajdonképpen miért is nem használta ki az idejét? Eleget kuporgott szótlanul a műteremben. Miért nem olvasott valami könyvet? Nem olvasott, mert a szobrásznak nem tetszett, ha olvas.

— Olyan sürgős? — szokta kérdezni ilyenkor f— mire hazaérnél már elszalad ez a fejezet?

*=-■ Nem nem szalad el — felelte mosolyogva és letette a könyvet Mi lett volna, ha azt mondja, hogy igen, elszalad. De ezt az utólagos

feleselést most méltatlannak érezte. A szobrász meghalt, jól tette, hogy sohasem feleselt vele.

Különben Is, annyi mindent kapott tőle, ha tudást nem is, de szerelmet, csodálatos, rajongó perceket. Egymáshoz tartoztak. Már az első ölelésüknél sajnálta, hogy nem a szobrász volt az első. Egy nyálas ifjú volt, aki semmit se tudott a szerelemről. Csókolózni se lehetett vele, mindjárt idegesen rángatózott, aztán úgy ese*t neki, mint egy mohó, tisztátalan vadállat. A szobrász mindig megfürdött a szerelmes órák előtt. Az a nyálas fia*alember csak sietni tudott, sohase gondolt rá. Valójában a szobrásztól tanulta meg, hogy a saját testének örüljön. Ezentúl senki se nyúlhat hozzá, ő hűséget fogadott neki. Képzeletében megjelent a magános ágy, amelyben ezentúl feküdni fog. összerázkódott, valaki a meztelen combjai fölül állandóan lerángatta a takarót. Az a nyálas, siető vadállat volt.

Milyen nap is van ma tulajdonképpen? Csütörtök. Hétfőn találkozott utoljára vele. Valamikor mindennap találkoztak. De az a monumentális mű, meg különben is sietnie kellett. A következő utcasarkon újból befordult, és felnézett a vele szemben álló ház tetejére. Ogy tele volt tűzdelve antennákkal, mint hajtűkkel a kontyot hordó öregasszonyok. Ez a látvány kissé kijózanította. Ma csütörtök van, hétfő óta nem láttam. Felmegyek hozzá és találkozunk. Az álom, az álom. Miért halt volna meg a szobrász? — De erről az utóbbi megállapításáról próbálta lebeszélni magát. Az előbbi gondolatok fennköltebbeknek tűntek. Ogy érezte, ezek nélkül nehezebben tudna eljutni a festő műterméig.

A pillanatnyi kijózanodás azért így is hatott. Az órájára nézett. Még csak fél tíz volt. Ha a festő nem halt meg, nincs hová sietnie. Háromnegyed tízre beszélték meg a találkozót. fii szobrász az utóbbi időben nem szerette, ha előbb érkezik. Megállt a ház előtt és az antennákat szemlélgette. Az egyik antenna három irányba is mutatott. Megpróbált végiglépegetni az egyenes irányt mutató vasrúdon. Még gondolatban is túl keskenynek bizonyult. Bizonyosan laesne róla. Meg aztán el se bírná. Inkább a gondolatait próbálta feltámogatni a rúdra, csak azokat, amelyek abba az irányba meredtek: Az ember megszületik. Reggelire megeszik egy keménytojást, gondosan felszeletelve, kifli között. Az embernek szülei vannak. Reggel van és este van. A lépésekben van valami ruganyos. Az egész életben van valami ruganyos. Az ember néha szétteszi a kezét. És.Sóhajt. Lélegzik. Ez kellemes. És leérettségizik, a tornateremben bordásfalak vannak. Olyan vonalas, bodrásfalak, ettől húzódik a hátizom, igen a hátizom... De ezeket a gondolatait már a keresztbenyúló rúdra ültette.

Viktor elgondolkozva kigombolja a blúzát... A műteremben hideg van ... Nem ég a villanykályha ... A műteremben meleg van, besüt a

nap... Egy gipszfoltos ócska szőnyegen feküsznek ... Esik az eső ... A szobrász belecsókol a szájába ... Hogy lehet az, hogy az ember reggelire keménytojást eszik, kifli között, teát iszik hozzá — most megint az egyenesen meredő rúdra bámult. Elszégyellte magát és tovább indult.

A sarki bódéban vett egy újságot. Átfutotta a vastagbetűs címeket. De közben nem is tudatosította, hogy mit olvas. Az utolsó oldalon azonban megakadt a tekintete.

A Nap kel: 3.47, nyugszik 19.40 órakor.

A Hold kel: 1.02. Nyugszik: 9.23 órakor.

Ezt a földön kívüli jelentést sohase olvasta el az újságban. Azt se tudta, hogy ilyen korán kel a nap, és 'hogy a hold és a nap egyszerre világítanak 3.47-től egészen 9.23 percig. Önkéntelenül is felkapta a fejét. Kereste a napot és a holdat. De egyiket se látta. Be volt borulva az ég. Hamarosan esni fog. Nem volt nála ernyő.

Kinyitott újsággal haladt előre.

— Mi olyan érdekes? — köszönt rá az egyik volt iskolatársnője.

— Semmi — mondta ösztönös védekezéssel és becsukta az újságot.

— Már nem vagy annál a tervezőhivatalnál, vagy hol is?

— De ott vagyok, csak ma délután van műszakom.

— És most hová sietsz?

■ A lány szótlanul intett a szemével az előttük meredő domb felé.

— Hozzá mész?

A fejével bólintott.

Aztán egymás mellett lépegettek.

— Te még CSISZ tag vagy? — kérdezte a barátnője.

A kérdés különösen hangzóit. Olyan volt, mint a reggeli keménytojás, amit az antenna rúdjára ültetett.

— Persze — hadarta — és tulajdonképpen miért vagy erre kíváncsi?

—- A, csak úgy — véletlenül eszembe jutott. Én ugyanis már három hónapja nem fizettem bélyeget...

A lány ingerülten méregette a barátnőjét, valójában a szobrászra haragudott. Nemrégiben a szobrász megkérdezte tőle: — Mondd, fizeted te rendesen a CSISZ bélyegeket? Ez a gondoskodása rendkívül fagyosan hangzott. Mintha valaki minden felelősséget le akarna rázni magáról. Én, ugye, nem avatkozom az életedbe. Minden mehetett a maga útján. Csak nem szabad semmit sem elhanyagolni. Holnap ott folytatod, ahol abbahagytad.

Megint az órájára nézett, csaknem háromnegyed tíz volt,

— Sietnem kell — vetette oda a barátnőjének és meggyorsította a lépteit. A szobrász az utóbbi időben azért is türelmetlenkedett, ha elkésik.

A műterem ajtaján reszketve csengetett. A szobrász nyitott ajtót.

— Zavarok?

A szobrász a kopott fotelre mutatott.

— Ide ülj le, ha itt ülsz és nem nyitod ki a szádat, nem zavarsz.

Lekuporodott a fotelbe. A hold és a nap egyszerre világítanak — mormogta magában. Kint megeredt az eső, s ahogy az ablakra koppantak a cseppek, úgy hallotta, hogy a szemeteskocsik zörögnek. Pirulva gondolt a reggeli álmára. Nem, a szobrász nem hal meg, örökké fog élni. Egyre hangosabban hallotta a szemeteskocsik zörgését. Aztán arra gondolt, hátha a szobrász nem is tehetséges? De örökké élni fog, és a szemeteskocsik mind nagyobb zajt csapnak.

“ Mire gondolsz? — szólt rá a szobrász és egy piszkos rongyba törülgette a tenyerét.

—- Arra, hogy szeretlek.

fii szobrász megbocsátóan legyintett a kezével.

— Csak arra? — kérdezte és próbált érdeklődést vegyíteni a hangjába.

— Csak arra — válaszolta a lány, és mosolyra torzult a szája. Érezte, hogy lekéste a temetést. Hogy mindenről lekésett, hogy nem az ő neve lesz a gyászjelentésen. S hogy ez annyira szomorú, hogy ebbe belehalni se lehet, és hogy teljesen mindegy, hogy mikor kel a nap és mikor nyugszik a hold, és a CSISZ bélyeg se fontos, csak a szemeteskocsik, amelyek a fülébe zakatolnak.

Megvárta, amíg a szobrász megtöri! a tenyerét, aztán engedelmesen gombolni kezdte a blúzát.

11